Egy évvel a választások előtt az ellenzék rendkívül értékes ajándékot kapott Pekingből. Ám félő, hogy úgy járnak vele, mint azok a családok, akiknek a nyolcvanas években CD-t küldtek karácsonyra a nyugati rokonok, amivel lehetett ugyan menőzni az irigykedő szomszédok előtt, de lejátszani nem volt mivel.

2021 pünkösdvasárnapján történetének egyik, ha nem a legkomolyabb biztonságpolitikai kihívása elé került az Európai Unió és a NATO. Ami a minszki reptéren történt, nem diplomáciai botrány, és nem is elsősorban emberijogsértés. Ez hadüzenet.

Felállnak az ellenzéki beléptetőkapuk, ahol mindenkinek a poggyászát ellenőrzik, s kizárólag az jut át, akinek a táskája pontosan beleillik a szellemi sablonba. Aki egy milliméterrel is kilóg, az a magyar közélet senkiföldjén ragad.

A köztéri heringpartik résztvevőinek morális deresre húzása helyett lényegesen fontosabb – és persze sokkal ritkábban felvetett – szempont lenne a rendőrség felelősségének megállapítása.

A sokat emlegetett hibrid rezsim elsősorban nem az intézményrendszerben, hanem a lelkekben épül. Szépen lassan hozzászokunk, hogy ez van, ez a természetes.

Volt nemrég egy járvány, ami egészen – de tényleg egészen – pontosan úgy zajlott, mint a mostani. Hogy erről meggyőződjünk, üljünk be az időgépbe, és repüljünk vissza 12 évet az időben!

Magyarországon unortodox megoldásként sikerült világra hoznunk az angolszász és a skandináv modell törvénytelen gyermekét. Egy olyan szisztémát, amelyben brutálisan magas adókért cserébe egyre kevesebb és rosszabb állami szolgáltatást kapunk.

Azok a tömegek, akiket éppen most terelünk be ezekre a szellemi drogtanyákra, nagyon nehezen lesznek lehozhatók a narkóról.

A hatpárti szövetség felejtse el, hogy azokat az ellenzéki vetélytársakat árulózza, akik azoknak a voksait kérik, akikre ők úgysem számíthatnának.

Kelet felé egy tapodtat se szabad visszamenni, amerre a Nyugat tart, oda meg nem érdemes követni őket. Merre hát? Nincs más: összeszorított foggal, leszegett fejjel menni józan ész egyre keskenyebb útján.