A minszki rezsimet nem büntetni kell, hanem elpusztítani

Balogh Gábor

Szerző:
Balogh Gábor

2021.05.25. 06:44

2021 pünkösdvasárnapján történetének egyik, ha nem a legkomolyabb biztonságpolitikai kihívása elé került az Európai Unió és a NATO. Ami a minszki reptéren történt, nem diplomáciai botrány, és nem is elsősorban emberijogsértés. Ez hadüzenet.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Az ír légitársaság, a Ryanair Athénból Vilniusba tartó járatát mintegy 170 utassal a a belarusz légierő harci gépei leszállásra kényszerítették Minszkben, majd onnan elhurcolták Raman Prataszevics ellenzéki újságírót, akinek Lengyelországban menedékjoga volt. Rövidebben:

terroristák eltérítettek egy repülőgépet, elraboltak 170 embert, majd közülük az egyiket fogva is tartják.

Írország, Görögország, Litvánia, Lengyelország – az érintett négy országból négy az Európai Unió, három a NATO tagja. Az elrabolt utasok nagy többsége szintén a két szövetség valamely tagállamának polgára. A Peter Ustinovnak tulajdonított aforizma szerint a terrorizmus a szegények háborúja, a háború a gazdagok terrorizmusa.

Ezt az egyébként valóban erős igazságtartalmú gondolatot azóta is előszeretettel használják saját tevékenységük legitimálására a militáns szélsőségesek. De azt ők sem tagadják – sőt büszkén vállalják – hogy a terrorizmus bizony háború. Ha idegen (vagy az adott szervezet szerint idegen) országok állampolgáraival szemben követik el, akkor pedig hadüzenet. Az IRA az Egyesült Királysággal, az ETA Spanyolországgal, a al-Kaida az USA-val, majd az afganisztáni háborús koalíció tagjaival, az Iszlám Állam az egész világgal szemben tekintette magát hadviselő félnek. Háborút hirdettek, és nem is várták el, hogy ellenségeik úgy tegyenek, mintha ez nem így lenne (sőt, sokszor „hadifoglyokként” hivatkoztak lebukott tagjaikra, így követelve számukra jobb bánásmódot).

Ez a terror betyárbecsületének minimuma. És ez alól Lukasenka rezsimje sem vonhatja ki magát.

A fél világ figyeli árgus szemekkel, hogy Brüsszel mit lép a vasárnapi eseményekre. Abban szinte minden józanul gondolkodó ember egyetért, hogy a „legkomolyabb aggodalmát fejezi ki”, „határozottan tiltakozik”, „szigorú kivizsgálást vár el” jellegű, a munkareggeli és a business lunch között megfogalmazott unott szájhúzogatások most nem lesznek elegendőek. Sokan követelnek a jelenlegieknél lényegesen szigorúbb szankciókat, a belarusz légtérhasználat megtiltását, akár az ország teljes diplomáciai elszigetelését is.

Igazuk is van – de vasárnap óta ez már nem elég.

Büntetőintézkedéseket ugyanis olyan államokkal (illetve azok vezetőivel) szemben szoktak hozni, amelyek az Európai Unió demokratikus és jogállami értékeit súlyosan megsértik, korlátozzák a szabadságjogokat, vagy erőszakosan lépnek fel bizonyos csoportokkal szemben. A legutóbbi választást az eddigieknél (amelyeket a hivatalosnál nyilván kisebb arányban, de jó eséllyel tényleg megnyert) sokkal durvábban elcsaló, az ellenzéki megmozdulásokat bestiális kegyetlenséggel szétverő, a maradék független nyilvánosságot is felszámoló Lukasenka-rezsim kétséget kizáróan ezek közé tartozik. A jelenlegieknél lényegesen komolyabb szankciókat érdemelne már legkésőbb tavaly nyár óta. Mégpedig azért, mert egyértelmű, hogy brutálisan elnyomja saját állampolgárait. Csakhogy a minszki reptéren nem csak annyi történt, hogy egy belarusz ellenzékit hurcoltak el.

Bármennyire is aggódik minden jóérzésű ember a hazájában „terroristának” bélyegzett, s így várhatóan kínzásoknak, vagy akár halálbüntetésnek is kitett Prataszevics miatt – a tét most ő az ő sorsánál is sokkal nagyobb. Abban ugyanis sajnos semmi újdonság nincs, hogy egy belarusz ellenzékit elhurcolnak a rezsim pribékjei. A hátborzongatóan veszélyes nóvum az, hogy ezt úgy is megteszik, hogy egy uniós repülőgépen ül, uniós menedékjoggal a zsebében, s ennek érdekében rajta kívül más uniós állampolgárokra is vadászgépeket küldenek és elrabolnak.

Szankciókat azokkal szemben hozunk, akik aljas módon bánnak saját népükkel. Azért tesszük, mert felelősséget érzünk más nemzetekkel sorsáért is - esetleg azért, mert ezt diktálja a geopolitikai érdek, számos esetben meg mindkettő igaz. Csakhogy itt most

nem hidegháborús izmozásról, vagy mások szabadságáról és biztonságáról van szó – hanem a mi szabadságunkról, a mi biztonságunkról. Ami vasárnap történt, azt velünk tették.

A mi uniós állampolgárságunk és útlevelünk ért annyit, hogy egy véreskezű demens zsarnok döntsön arról, kukába dobja-e, vagy nagy kegyesen továbbengedi a tulajdonosát. És ez az, amit nem engedhetünk meg. Soha. Senkinek.

Azok közé tartozom, akik elvi alapon elutasítják a demokráciaexportot. A szabadság olyan gyümölcs, ami vagy megterem hazai földön, vagy megrohad, mire odaszállítják. Szívből drukkoltam és szorítok ma is azoknak a belaruszoknak, akik hősiesen küzdenek a diktatúra ellen, de ez a harc az ő küzdelmük – volt, eddig. Most viszont már a miénk is.

Mégpedig a lehető legönzőbb megfontolásból. Nem azért, hogy a belaruszoknak jobb legyen – hanem azért, hogy az elnyomóik még véletlenül se téveszthessenek össze velük minket. Felháborító és gusztustalan, hogy a saját népükkel azt tesznek, amit akarnak – de a vörös vonalat ott kell meghúzni, amikor velünk próbálkoznak be.

Lukasenka rezsimjét nem szankciókkal kell sújtani – hanem el kell pusztítani. Természetesen még véletlenül sem a még több véres szenvedést és még komolyabb terrorveszélyt eredményező afganisztáni, iraki vagy szíriai G.I. Joe-zással – amely eleve elképzelhetetlen volna az európai kontinensen. De az biztos, hogy csak olyan büntetőintézkedéseknek van értelme, amelyek nem érzékenyen érintik a minszki rendszert – hanem megfojtják.

A következő hónapok legfontosabb nyugati biztonságpolitikai és titkosszolgálati projektje pedig a jelenlegi belarusz rendszer megbuktatása kell, hogy legyen. Ha máshogy nem megy, alkut kötve Moszkvával is,

hogy nekik is világos legyen: védencük átlépett azon a határon, ameddig még érdemes megvédeniük.

Ha ez a történet egy kicsit is másképpen végződik, ha a civil vagy a katonai gép pilótája csak másodpercre is elveszíti az önuralmát, könnyen lehet, hogy ma 170 embert gyászolnánk. A mieinket, akikre fegyvert fogtak idegenek. Most derül ki: van-e igazán értelme az EU vagy a NATO tagjának lenni? Meg tudjuk-e üzenni a világnak, hogy aki kezet emel ránk, az a hatalmával fizet érte?

Ha nem, akkor tényleg azoknak lesz igaza, akik szerint mindkét szövetség értéktelen és működésképtelen sóhivatal csupán.

A szerző Bencsik Jánosnak, a Polgári Válasz országgyűlési képviselőjének kommunikációs tanácsadója, az Azonnalin hetente jelentkezik véleménycikkekkel. Olvass még tőle! Vitáznál vele? Írj!

Balogh Gábor
Balogh Gábor Az Azonnali újságírója

Kismartontól Gyimesbükkig, Árvától Pancsováig, a Scootertől a Slayerig, az Ismerős Arcoktól a Honeybeastig, Nyirőtől Spiróig, Reményik Sándortól Závada Péterig, az öreg Jászi Oszkártól a fiatal Szekfű Gyuláig, az Újpesttől...csak az Újpestig.

olvass még a szerzőtől
Balogh Gábor
Balogh Gábor Az Azonnali újságírója

Kismartontól Gyimesbükkig, Árvától Pancsováig, a Scootertől a Slayerig, az Ismerős Arcoktól a Honeybeastig, Nyirőtől Spiróig, Reményik Sándortól Závada Péterig, az öreg Jászi Oszkártól a fiatal Szekfű Gyuláig, az Újpesttől...csak az Újpestig.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek