Nem vagy sem gyilkos, sem birka, ha kiülsz egy teraszra

A köztéri heringpartik résztvevőinek morális deresre húzása helyett lényegesen fontosabb – és persze sokkal ritkábban felvetett – szempont lenne a rendőrség felelősségének megállapítása.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Ha az ember átpörgette az elmúlt napokban a közösségi oldalak hírfolyamait, úgy érezhette magát, mintha szombaton nem terasznyitás, hanem véres zavargások lettek volna Magyarországon.

A tisztánlátást a média sem segítette.

A kormánypropagandában tágas kerthelyiségekben szellősen ülve decensen kávézgató embereket láthattunk, a nem fideszes sajtóból pedig lényegében kizárólag arról értesülhettünk, hogy országszerte minden óvintézkedést semmibe vevő tébolyult lemmingvonulás zajlott, amelyet nem győztek elítélni a megszólaltatott valóban, félig-meddig vagy semennyire sem hozzáértő szakértők, orvosok és celebek.

Pár nappal az események után talán már képesek vagyunk legalább megpróbálni, hogy racionálisan közelítsük meg a szombati estét, és leszögezzünk néhány tényt, amely független a karanténból szabadulók kirobbanó eufóriájától és a tömegjeleneteket irtózva szemlélők rettegésétől. Ezek ugyanis érzelmek. Hozzátartoznak emberi mivoltunkhoz, egyikünk – köztük e sorok írója – sem képes narancshéjként lehántani magáról őket. De ettől még Valóság Nagybátyánk létezik, és nem árt, ha néha beleolvasunk a leveleibe.

Tehát:

1. 2021. április 24-én délután és este a világon semmi sem történt, amire nem lehetett előre számítani, és ami a földkerekségen mindenhol pontosan ugyanígy zajlott. Több mint fél évnyi bezártság, elszigeteltség, a fásult unalom és a lélekfojtó rettegés hektikus váltakozása után a nyilvános közösségi alkalmak első lehetőségével tömegek éltek.  A színültig telt teraszok fotóival sokkoló média számára ez is remek alkalom volt a lájkok és megosztások bezsebelésére – de ezen valóban megdöbbenni legalább annyira infantilis dolog, mint többszáz vagy ezer fős utcabálokat tartani. (De utóbbiról kicsit később.)

2. Mindenki, aki szombaton reggeltől akár egyedül, akár néhányadmagával, akár népesebb társasággal kiült egy teraszra, törvény adta lehetőségével élt. Nem őrült, nem gyilkos, nem birka - jogkövető állampolgár. Hogy e jogot túl korán kaptuk-e vissza, az nyilván vitatható. Hogy lehetett volna sokkal biztonságosabb körülményeket teremteni (elég csak a brit vendéglátósok számára kötelező, az állam által biztosított digitális kontaktkutatási rendszerre gondolnunk), az pedig egyértelmű. De a magyar állam ezeket a szabályokat hozta – ezért aki ezeket betartva szórakozik, eszik, iszik, vagy bármit csinál a teraszokon, az semmilyen ésszerű sztenderd alapján nem ítélhető el.

3. Nem, nincs olyan, hogy „én is kimentem, de csak ésszel, bezzeg a sok hülye egész este ott tobzódott!” Ha kiültél, akkor te magad is felelőtlen potenciális gyilkos vagy azon a keretrendszeren belül, amelyben elítéled azokat, akik nálad két sörrel többet ittak. Csakhogy ez a keretrendszer hamis és igazságtalan – azokkal szemben is, akik egy fél órát, és azokkal szemben is, akik egy fél napot töltenek egy teraszon.

4. Ha van valami, ami tényleg gáz volt szombaton, azok a teraszokon kívül spontán összeverődött köztéri heringpartik. Mégpedig ugyanazért, amiért a teraszokon folyó legféktelenebb dajdajozást sem kérhetjük számon: van, amit a jog lehetővé tesz, és van, amit tilt. Magyarországon jelenleg teraszon fogyasztani lehet, közterületen gyülekezni szigorúan tilos. Ennek betartását azonban elsősorban nem a sok hónapnyi bezártság végét ünneplő, három-négy óra alatt rövidtávivásban egyéni rekordokat döntő bulizóktól érdemes várni. Ezt a jogszabályt mindenekelőtt betartatni kellett volna szombat este.

A résztvevők morális deresre húzása helyett lényegesen fontosabb – és persze sokkal ritkábban felvetett – szempont lenne a rendőrség felelősségének megállapítása.

5. A valóságnak létezik egy racionálisan kétségtelenül nehezen kezelhető, de mégiscsak számszerűsíthető vetülete: a járványügyi helyzet. Ennek viszont nemcsak a fertőzöttek és kórházban ápoltak csökkenő, de relatíve még mindig magas száma, és a szintén csökkenő, de még mindig tragikus halálozási adatok képezik a részét – hanem az átoltottság is. Ennél legfontosabb mutatója pedig nem is a kormánypropaganda által szajkózott 35-40 százalékos szám – önmagában ezt tekintve ugyanis valóban életveszélyes orosz rulett tanúi lehetnénk.

Csakhogy a vírusnak még a fiatalabbakra veszélyesebb brit mutánsa is elsősorban az idősek és betegek számára jelent nagy számban komoly kockázatot. (Igen, teljesen világos, hogy a harmadik hullámban többen kerültek kórházba és hunytak el fiatal és egészséges emberek, de az áldozatok nagy többsége továbbra is a hagyományosan veszélyeztetettnek tekintett csoportokból kerültek ki.)

Magyarországon a 60-69 évesek 82 százaléka, a 70-79 évesek 76 százaléka, a 80 év felettiek 66 százaléka kapta meg legalább az első vakcinát (a másodikat 30, 46, illetve 49 százalék). És ne feledjük: a kimaradókban benne vannak az oltást visszautasítók is (a regisztrált idősek mintegy 90 százaléka megkapta már a vakcinát), akikért az egész társadalom nem vállalhat a végtelenségig felelősséget.

Hogy ezek az arányok elegendőek-e a nyitáshoz, az teljesen legitim vitatéma. Hogy a felpörgő oltási program tükrében lehetetett volna várni még néhány hetet, teljesen racionális felvetés. De úgy tenni, mintha ugyanabban a helyzetben lennénk, mint egy-két hónapja, mintha ugyanannyi esélye lenne most is egy harmadikhoz hasonló súlyú negyedik hullámnak – nos, ez teljesen ésszerűtlen megközelítés. Az első vakcina után védettségi kártyákat osztogatni, és azt sugallni, hogy ez már teljesen meg is óv minket a vírustól, valóban felelőtlen demagógia. De

Lehetséges, hogy Magyarország még nem az az ország, ahol a vendéglátóhelyek nyitása megkezdődhet. De az meg egészen biztos, hogy nem az az ország, mint amilyen március elején volt, és aki úgy tesz, mintha így lenne, ugyanúgy megtéveszti magát és másokat is.

És hát persze simán lehet, hogy a lehető legpesszimistább rémlátomásokat megfogalmazóknak lesz igazuk. Mert a járványok eleve nagyon nehezen kiszámíthatóak, a koronavírusról, illetve mutációiról pedig még annál is kevesebbet tudunk, mint a legtöbb kórokozóról.

Borzalmas esztendőn vagyunk túl, tényleg csak kis túlzás kell ahhoz, hogy azt mondjuk: háborús éven. És a háborút a legtöbben hazaviszik a harctérről. Mi is visszük magunkkal a lelki sebeinket, a gyászunkat, a szorongásunkat, az elfojtott vágyainkat, elvesztett lehetőségeinket – és cipeljük tovább jóval a járványon túl is. És ahogyan a frontról hazatért katonák, mi is hajlamosak vagyunk egymás ellen fordítani a fegyvereket.

Ehhez pedig az kell – bármilyen pokoli nehéz ez most –, hogy képesek legyünk józan ésszel szemlélni a saját helyzetünket és empátiával fordulni azok felé, akik máshogyan éreznek, mint mi. Különben mindegy, mit mutatnak majd a járványügyi adatok – a vírus fog győzni.

Balogh Gábor újpesti újságíró az Azonnalin hetente jelentkezik véleménycikkekkel. Olvass még tőle! Vitáznál vele? Írj!