Nem a Spirit FM-et kell bojkottálni, hanem a tálibellenzéki szektát

Felállnak az ellenzéki beléptetőkapuk, ahol mindenkinek a poggyászát ellenőrzik, s kizárólag az jut át, akinek a táskája pontosan beleillik a szellemi sablonba. Aki egy milliméterrel is kilóg, az a magyar közélet senkiföldjén ragad.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Az elmúlt hét egyik legtöbbet hivatkozott nyilatkozata Tamás Gáspár Miklós nyílt levele volt, amelyben arra szólított fel, hogy „a bármilyen értelemben ellenzékiek vagy függetlenek vagy pártatlanok egységesen bojkottálják az ATV-csoport minden médiavállalkozásának minden adását”, sőt, azt is kezdeményezte, hogy a cég alkalmazottai is mondjanak fel.

A filozófus szerint ez azért volna indokolt, mert az ATV-hez hasonlóan szintén a Hit Gyülekezetéhez köthető Spirit FM azzal, hogy a Klubrádió volt frekvenciáján szólal meg, „morális értelemben rablott holmit” szerzett. (A Klubrádió vezetője számos helyen, többek közt az Újpest TV-ben nekem mondta el, miért járt el a Médiahatóság etikátlanul és jó eséllyel törvénytelenül is az ügyben.) A felhíváshoz számosan csatlakoztak (például Hadházy Ákos), míg mások (köztük a Momentum) elutasították.

Ez idáig az elmúlt évtizedek menetrendszerűen egymást követő, mindenféle politikai és világnézeti csoporthoz tartozó értelmiségiektől már unásig megszokott „én oda soha többé be nem teszem a lábam” fogadalmai és bojkottfelhívásai közé tartozna – amelyek aztán rendre érdeklődés hiányában a feledés homályába vesznek.

Történt ugyanis, hogy Lakner Zoltánt, a Jelen főszerkesztőjét megkereste a Klubrádió vezetője, Arató András, hogy „felvesse”, „nem összeférhetetlen-e a Jelennél dolgozni, és közben beülni a rablott vagyonba”. Az érdeklődés tárgya Ónody-Molnár Dóra volt, aki a hetilapnál és a Spirit Fm-nél is dolgozik. És akkor innentől az összes morális, szakmai és jogállamféltő ezüstpapírt lefejtve beszéljünk végre magyarul:

Ha létezik a befolyással való visszaélésnek, a szerkesztőségi autonómiába való beletaposásnak, az újságírói függetlenség nyílt fenyegetésének tankönyvbe illő (egyben megejtően pitiáner, de ez most nem szempont) példája, akkor ez az. Lakner a „felvetést” visszautasította, a történetet a 168 óra nyilvánosságra hozta, Arató pedig érdemben nem cáfolta.

Hogy a TGM bojkottfelhívását szinte kivétel nélkül közlő nem kormánypárti média ezt a történetet miért nem vette át (a szintén Hit Gyülekezetéhez köthető Hetek, a Média1, valamint a Pesti Hírlap kivételével), azt csak úgy itt hagyom levegőben lógó kérdésként. Ez a sztori ugyanis csupán tünete egy jóval súlyosabb szindrómának.

A NER tizenkettedik évében, a jogállamiság és sajtószabadság eleve soha fel nem épült szellemvárosának még jobban visszabontott romjai között kommandózó ellenzéki nyilvánosságban egyre nagyobb az igény, hogy az egymástól függetlenül küzdő szabadcsapatok egyetlen, fegyelmezett, ütőképes hadsereggé álljanak össze. Az ezer zsibbadt vágy érthető, ám ahogy most kinéz, ezekből nem egy, erős akarat lesz, ahogyan egy évszázada Ady sürgette – csupán egy görcsös rögeszme.

A Klubrádió frekvenciafosztását követő – egyébként alapvetően jogos – felháborodásra épülő morális (és mint láthatjuk, olykor nagyon is gyakorlati) zsaroláshullám a rendszer ökle által ezúttal kevésbé sújtott orgánumokkal és munkatársaikkal szemben nem csak taszító és ostoba dolog – de komoly stratégiai hiba is.

S még ennél is szomorúbb, hogy azok a napról napra fogyó kevesek, akik éppen szakmai és erkölcsi okoknál fogva nem hajlandóak a NER propagandagyárának tartalomipari segédmunkásává szegődni, és a média helyett még nem kerestek maguknak nyugodtabb, biztosabb megélhetést – ezekben a hetekben tanulják meg gyűlölni egymást. S nyomukban a nem Rogán Antal titkárságából kéziszerkesztett, szűkülő nyilvánosság követői is egymásnak ugranak.

A mérce hétről hétre változik, mindig van egy nagybetűs ÜGY, amely mellett mindenkinek kötelessége kiállni, aki nem akarja, hogy rásüssék a „fideszbérenc” bélyegét. Kifogás, különvélemény nincs, már a szkepszis is az árulás biztos jele. A hangszórókból pedig teli torokból ordítanak a 21. századi wannabe Saint-Just-ök: „nemcsak az árulókat, de a közömböseket is büntetnetek kell”!

amely éppen azokat taszítja ki magából, akik a legkövetkezetesebben képviselik azt a véleménypluralizmust, amelyet a hatalom több mint egy évtizede lépésről lépésre sorvaszt el. E mérgező levegőjű szellemi bantusztánban aztán hős gerillának álmodhatja magát néhány tálibellenzéki hitszónok, s közben észre sem veszik, hogy a rezsim éppen velük húzatja fel azt a drótkerítést, amely elzárja őket a valóságtól.

Az egyetlen hangon harsogó rendszer ellenzéke szükségszerűen sokszínű. Más és más fülünkbe ordító jelszóval van bajunk, természetes hát, hogy nem mindegyikre ugyanazt és ugyanolyan hangerővel válaszoljuk.

A Fidesz médiafalanxával szemben egységes véleményhadsereget létrehozni nem lehetséges – legfeljebb egy saját ellenállásának heroikus nagyszerűségétől folyton betépett szűk körű exkluzív szektát. Ha van értelme bármit is bojkottálni, hát ez az.

A szerző Bencsik Jánosnak, a Polgári Válasz országgyűlési képviselőjének kommunikációs tanácsadója, az Azonnalin hetente jelentkezik véleménycikkekkel. Olvass még tőle! Vitáznál vele? Írj!