Húsz évvel ezelőtt a Nyugatnak csak válaszai voltak – ma szinte csak kérdései. Húsz évvel ezelőtt a Nyugat pontosan tudta, hogy mi, és meg volt győződve róla, ez a valami jó. Ma alapjaiban kérdőjelezi meg önmagát.

„Há’, naná, hogy kifütyültem őket!” „Ha ez a sok szotyiköpködő, rasszista paraszt magyar, akkor én nem vagyok az!”

Egy szép hétfői délutánon Kolompár Orbán visszatért a közéletbe. És ezzel meg is üzente a választóknak: bármi is lesz a jövő tavaszi választás eredménye, a következmények nélküli ország itt marad velünk.

Orbánék több mint tíz esztendeje zsarolják azzal a jobboldali érzelmű embereket, hogy „a haza megvédésének” ígéretéért cserébe mondjanak le legalapvetőbb erkölcsi elvárásaikról és jóízlésükről. Dánia elmúlt néhány éve arra mutat rá, hogy ezt az árat nem kötelező megfizetni.

A megfigyelési ügy nem csupán jogtiprás, de hazaárulás is. Háromszázszoros.

Magyarország az új hidegháborúban akkor bukik a legkevesebbet, ha a Nyugattal tart. A Keletnek csak addig vagyunk értékesek, ameddig a szabotázsakciókra képesek vagyunk.

Raktározzuk el jól a lelkünkben az elmúlt napok eufóriáját. Ilyen csodát jó ideig nem fogunk újra átélni. És éppen ez a legfontosabb, egyben legörömtelibb tanulság, amelyet levonhatunk a válogatott Eb-szerepléséből.

Az elmúlt évek talán legegyértelműbben pozitív jogalkotási lépéséből, a pedofilokkal szembeni szigorúbb fellépésből sikerült ócska, gonosz és megosztó néphergelést csinálni. És ezért nem csak a Fidesz a felelős.

Nem szabad felülnünk az identitáspolitikai kisvasútra, bármilyen szorgosan is építgetik azok, akik számára a nemzettel vagy az emberiséggel való összetartozás csupán ócska politikai bóvlitermék, mert valójában a megosztottságból élnek.

Egy évvel a választások előtt az ellenzék rendkívül értékes ajándékot kapott Pekingből. Ám félő, hogy úgy járnak vele, mint azok a családok, akiknek a nyolcvanas években CD-t küldtek karácsonyra a nyugati rokonok, amivel lehetett ugyan menőzni az irigykedő szomszédok előtt, de lejátszani nem volt mivel.

2021 pünkösdvasárnapján történetének egyik, ha nem a legkomolyabb biztonságpolitikai kihívása elé került az Európai Unió és a NATO. Ami a minszki reptéren történt, nem diplomáciai botrány, és nem is elsősorban emberijogsértés. Ez hadüzenet.

Felállnak az ellenzéki beléptetőkapuk, ahol mindenkinek a poggyászát ellenőrzik, s kizárólag az jut át, akinek a táskája pontosan beleillik a szellemi sablonba. Aki egy milliméterrel is kilóg, az a magyar közélet senkiföldjén ragad.

A köztéri heringpartik résztvevőinek morális deresre húzása helyett lényegesen fontosabb – és persze sokkal ritkábban felvetett – szempont lenne a rendőrség felelősségének megállapítása.

A sokat emlegetett hibrid rezsim elsősorban nem az intézményrendszerben, hanem a lelkekben épül. Szépen lassan hozzászokunk, hogy ez van, ez a természetes.

Volt nemrég egy járvány, ami egészen – de tényleg egészen – pontosan úgy zajlott, mint a mostani. Hogy erről meggyőződjünk, üljünk be az időgépbe, és repüljünk vissza 12 évet az időben!

Magyarországon unortodox megoldásként sikerült világra hoznunk az angolszász és a skandináv modell törvénytelen gyermekét. Egy olyan szisztémát, amelyben brutálisan magas adókért cserébe egyre kevesebb és rosszabb állami szolgáltatást kapunk.

Azok a tömegek, akiket éppen most terelünk be ezekre a szellemi drogtanyákra, nagyon nehezen lesznek lehozhatók a narkóról.

A hatpárti szövetség felejtse el, hogy azokat az ellenzéki vetélytársakat árulózza, akik azoknak a voksait kérik, akikre ők úgysem számíthatnának.

Kelet felé egy tapodtat se szabad visszamenni, amerre a Nyugat tart, oda meg nem érdemes követni őket. Merre hát? Nincs más: összeszorított foggal, leszegett fejjel menni józan ész egyre keskenyebb útján.

A kádári összekacsintás után az orbáni összekacsintás idejét éljük. Ennek pedig az a soha ki nem mondott jelmondata, hogy „régen minden rossz volt, hát nem mindegy, ha most még rosszabb lesz?” És ahogyan az előbbi, úgy ez utóbbi is remekül működik.

Egyetlen európai nemzet sem szervezheti ki saját sorskérdéseit uniós szintre. Ha a szuverenitásunkra fenekedő Brüsszel felé rázzuk az öklünket, vagy épp onnan várjuk a civilizált világ segítő jobbját, a valódi melót spóroljuk meg.

Nem vitás, hogy jogunk van a biztonságos, igazságos, szabad és élhető világhoz. Jogunk lenne. Mert 2021-ben ez sajnos nem opció. Talán egy másik évben. Talán egy másik életben. Addig marad az oltás.

A koronavírus elleni vakcina megmutatta, mekkorát téved a kormány az alapkutatások kapcsán.

Az a politikai család, ahová a Fidesz a Néppártból lassan, de egyre biztosabban távozva törekszik, az összes közül a legkevésbé alkalmas a magyar nemzeti érdekek képviseletére. Nézzük csak meg, hogyan szavaztak a Minority Safepackről.

Aki góréként lop, sikkaszt, csal, az egy ideig utána nem lehet góré – szól az általános elv. És ez az, amit most a sarokba hajított az ügyészség Hajdú Péter kedvéért.

Orbánnak két és fél hét alatt sikerült szembe kerülnie az Unió – éppen költségvetési ügyekben sokszor ellenérdekelt - gazdagabb és szegényebb országaival egyaránt, szétbarmolnia a V4-eket, és végül kettétörnie a Varsó-Budapest tengelyt is.

Már huszonévesen földöntúli magasságba emelkedett, nemhogy riválisa nem volt, de még egy kategóriába se soroltak vele senkit. Élő legenda volt. Mármint tényleg, igazi. Nem csak úgy, ahogy ma rámondjuk minden celebre, ha elmúlt negyven éves.

A horvát-szerb háborút még érteni véltük: a baráti kis nép a szabadságharcát vívja az erőszakos, barbár elnyomókkal szemben. Aztán jött Bosznia. Az már egészen más volt. Azt nem értettük.

Ameddig csupán a jó termésért a földesúrnak hálálkodó, vagy ebben is az ő hasznát átkozó jobbágyok mentalitásával tudunk hozzáállni nemzeti sikereinkhez, addig soha nem leszünk öntudatos polgárai a hazának.

Grafikonokat, térképeket, táblázatokat bogarászunk, vadul pörgetjük a percről percre tudósításokat – várjuk, hogy kiderüljön az amerikai elnökválasztás nyertese. Pedig az már sajnos rég megvan: az identitástálib politika.

A tét ma már nem az, hogy mi fér bele a szólásszabadságba – hanem az, hogy ez a fogalom egyáltalán túléli-e ezt az évtizedet?

Ideje lenne az értelmiségnek is felzárkózni ahhoz az intellektuális tempóhoz, amit a melósok diktálnak. Mert egyelőre úgy tűnik, csúnyán le vannak maradva.

Ha az ellenzék ajánlata ugyanúgy a bolsevista politikai logika és a morális határok cseppfolyósítása lesz, akkor miért ne választanák az emberek azokat, akiktől ezt már egy évtizede megszokták?

A járvány az egyik legbonyolultabb, legnehezebb dilemma, amellyel az elmúlt harminc évben a magyar politika szembenézett. Bárhogyan is lép a hatalom, csak rossz döntést hozhatnak.

Az ellenzék csak akkor tud győzni, ha mindenkit meg tud szólítani, aki ma nem fideszes. Nem mondhat le azokról, akik egy közös listát sohasem ikszelnének valamelyik rajta lévő párt miatt.