Amikor egyszer majd megkérdezik unokáink, hogyan inflálta szénné kéz a kézben a jogállamot a hatalom és ellenzéke, elég lesz azt a rövid felvételt megmutatni nekik, ahogy Kövér László és Gyurcsány Ferenc közösen lehúzzák a parlament méltóságát a WC-n.

Egy hónap telt el a választások óta, s az ellenzéki politika homlokterében még véletlenül sem az irgalmatlan vereség tanulságainak levonása, hanem egy elvont, legfeljebb szimbolikus jelentőségű kérdés áll – de a pártelitek nagy része még ebben is megdöbbentően következetlen és arcátlanul kétszínű.

Janez Janša az elmúlt két hónapban szinte mindent arra tett fel, hogy ország-világ előtt bizonyítsa: illiberális politikai vonzalmai ellenére a „jó emberek” táborába tartozik, aki a nyugati közvélemény által morálisan helyesnek tartott út rendíthetetlen követője. Csakhogy kormányt nem a világ, hanem az ország választ. A jobboldali populista Orbán Viktor, és a balliberális populista (igen, bizony, ilyen is létezik) Robert Golob tisztában volt ezzel, és győztek is.

Hétszáztizennégyezer-százötvennégy magyar, akik már négy éve is valami mást szerettek volna ahelyett, ami van. Nem hiszem, hogy sokan vannak köztünk, akiket ez a ciklus az ellenkezőjéről győzött volna meg. Nem mi változtunk. Hanem ti. Nem mi hagytunk cserben benneteket. Hanem ti minket. És ezért érdemeltétek pontosan azt, amit kaptatok. Illetve igazából még annyit sem.

A hintapolitika békeidőben egyáltalán nem ördögtől való eszköz. Egy kis ország akkor cselekszik bölcsen, ha szükségszerű gazdasági, geopolitikai függéseit igyekszik lazítani, ezek közül néhányat akár más irányú függőségekkel részlegesen helyettesíteni. Csakhogy nem békeidőben vagyunk.

Ukránnak lenni ezekben a napokban borzalmasan nehéz. Náluk csak egy mostohább sors van: az ukrajnai oroszoké. Az állam, amelynek polgárai, hosszú évek óta mindent megtesz, hogy eltörölje múltjukat, anyanyelvüket, identitásukat, „Oroszország Anyácska” pedig szadista mostohaként éppen őket bombázza és gyilkolja.

Bárhogyan is alakul a háború, bármeddig is gördülnek el Putyin tankjai, ez már egészen biztosan invázió, amely az orosz történelem legsötétebb lapjaira fog felkerülni. És ehhez Nyugat is asszisztált.

Ha a pedagógusoknak csak a fizetésükkel kapcsolatos sérelmük volna, akkor is teljes logikus és életszerű volna, ha nem két óráig, de akár két hétig is sztrájkolnának. Ha azt hisszük, hogy ez csak az ő bajuk, hatalmasat tévedünk. Mert minden egyes minden egyes hóvégi gyomorgyörcsbe belefáradt, kiégett pedagógussal és minden egyes emberhez méltó megélhetés reményében pályát elhagyó tanárral a mi gyermekeink jövője zsugorodik.

Az idei választási év minden közéleti primitívséggel, alpárisággal és hitványsággal együtt arra már bizonyosan jó lesz, hogy politológiai tankönyvekben tanítható példát adjon a modern és a posztmodern politika összecsapására. És ebben Orbán képviseli a korszerűséget. Nem csak a magyar valóság, de a világtrendek tükrében is.

Aki egy ország vezetésére pályázik, attól nem igazán bizalomébresztő, ha már ellenzékben is hetente kell helyreigazítania – nem az ellenérdekelt médiát, hanem saját magát.

Ami problémát felvetett Gattyán György és mozgalma, egy normális, jövőorientált közbeszéddel rendelkező országban érdemi párbeszédet indíthatna el, ám Magyarország nem ilyen hely. Magyarország reménytelenül a 20. században ragadt, s a 21-ikből is csak annyit fog fel, amely épp a múltba rántja vissza a nálunk fejlettebb társadalmakat is.

A következő váltó az irracionalitás-expressz vasútján azt dönti el, hogy a béke vagy a háború logikája mentén gondolkodunk-e magunkról, egymásról, és más világnézetű honfitársainkról.

Árvák vagyunk. 65 éve is azok voltunk. A Nyugat lelencbe dobott árvái, a Kelet sufniba zárt mostohagyerekei.

A fő dilemma most már nem az, hogy legyőzzük-e a covidot, hanem az, hogy eldöntsük végre, mi a győzelem? Egy olyan világ, ahol egyáltalán nincsen vírus – és nincs társadalom sem. Vagy egy olyan, amelyben van, és mindig lesz is vírus – de van oltás, és van életnek nevezhető élet is. Ez a kérdés, válasszatok! De most már tényleg.

Az előválasztás első fordulója után világossá vált: Jakab Péter nem az a furfangos népmesei hős, aki addig alkudozik a gonosz sárkány Dobrev Klárával, míg végül egy váratlan fordulattal legyőzi. Ebben a történetben két sárkány állt össze, hogy felfalja a többieket – ez pedig csak akkor lehet érdeke a Jobbiknak és a DK-nak, ha hosszú távon is együtt terveznek mozogni.

A Fidesz nem 2010 után vált bolsevik mentalitású szektává. Hanem még ellenzékben.

Húsz évvel ezelőtt a Nyugatnak csak válaszai voltak – ma szinte csak kérdései. Húsz évvel ezelőtt a Nyugat pontosan tudta, hogy mi, és meg volt győződve róla, ez a valami jó. Ma alapjaiban kérdőjelezi meg önmagát.

„Há’, naná, hogy kifütyültem őket!” „Ha ez a sok szotyiköpködő, rasszista paraszt magyar, akkor én nem vagyok az!”

Egy szép hétfői délutánon Kolompár Orbán visszatért a közéletbe. És ezzel meg is üzente a választóknak: bármi is lesz a jövő tavaszi választás eredménye, a következmények nélküli ország itt marad velünk.

Orbánék több mint tíz esztendeje zsarolják azzal a jobboldali érzelmű embereket, hogy „a haza megvédésének” ígéretéért cserébe mondjanak le legalapvetőbb erkölcsi elvárásaikról és jóízlésükről. Dánia elmúlt néhány éve arra mutat rá, hogy ezt az árat nem kötelező megfizetni.

A megfigyelési ügy nem csupán jogtiprás, de hazaárulás is. Háromszázszoros.

Magyarország az új hidegháborúban akkor bukik a legkevesebbet, ha a Nyugattal tart. A Keletnek csak addig vagyunk értékesek, ameddig a szabotázsakciókra képesek vagyunk.

Raktározzuk el jól a lelkünkben az elmúlt napok eufóriáját. Ilyen csodát jó ideig nem fogunk újra átélni. És éppen ez a legfontosabb, egyben legörömtelibb tanulság, amelyet levonhatunk a válogatott Eb-szerepléséből.

Az elmúlt évek talán legegyértelműbben pozitív jogalkotási lépéséből, a pedofilokkal szembeni szigorúbb fellépésből sikerült ócska, gonosz és megosztó néphergelést csinálni. És ezért nem csak a Fidesz a felelős.

Nem szabad felülnünk az identitáspolitikai kisvasútra, bármilyen szorgosan is építgetik azok, akik számára a nemzettel vagy az emberiséggel való összetartozás csupán ócska politikai bóvlitermék, mert valójában a megosztottságból élnek.

Egy évvel a választások előtt az ellenzék rendkívül értékes ajándékot kapott Pekingből. Ám félő, hogy úgy járnak vele, mint azok a családok, akiknek a nyolcvanas években CD-t küldtek karácsonyra a nyugati rokonok, amivel lehetett ugyan menőzni az irigykedő szomszédok előtt, de lejátszani nem volt mivel.

2021 pünkösdvasárnapján történetének egyik, ha nem a legkomolyabb biztonságpolitikai kihívása elé került az Európai Unió és a NATO. Ami a minszki reptéren történt, nem diplomáciai botrány, és nem is elsősorban emberijogsértés. Ez hadüzenet.

Felállnak az ellenzéki beléptetőkapuk, ahol mindenkinek a poggyászát ellenőrzik, s kizárólag az jut át, akinek a táskája pontosan beleillik a szellemi sablonba. Aki egy milliméterrel is kilóg, az a magyar közélet senkiföldjén ragad.

A köztéri heringpartik résztvevőinek morális deresre húzása helyett lényegesen fontosabb – és persze sokkal ritkábban felvetett – szempont lenne a rendőrség felelősségének megállapítása.

A sokat emlegetett hibrid rezsim elsősorban nem az intézményrendszerben, hanem a lelkekben épül. Szépen lassan hozzászokunk, hogy ez van, ez a természetes.

Volt nemrég egy járvány, ami egészen – de tényleg egészen – pontosan úgy zajlott, mint a mostani. Hogy erről meggyőződjünk, üljünk be az időgépbe, és repüljünk vissza 12 évet az időben!

Magyarországon unortodox megoldásként sikerült világra hoznunk az angolszász és a skandináv modell törvénytelen gyermekét. Egy olyan szisztémát, amelyben brutálisan magas adókért cserébe egyre kevesebb és rosszabb állami szolgáltatást kapunk.

Azok a tömegek, akiket éppen most terelünk be ezekre a szellemi drogtanyákra, nagyon nehezen lesznek lehozhatók a narkóról.

A hatpárti szövetség felejtse el, hogy azokat az ellenzéki vetélytársakat árulózza, akik azoknak a voksait kérik, akikre ők úgysem számíthatnának.

Kelet felé egy tapodtat se szabad visszamenni, amerre a Nyugat tart, oda meg nem érdemes követni őket. Merre hát? Nincs más: összeszorított foggal, leszegett fejjel menni józan ész egyre keskenyebb útján.

A kádári összekacsintás után az orbáni összekacsintás idejét éljük. Ennek pedig az a soha ki nem mondott jelmondata, hogy „régen minden rossz volt, hát nem mindegy, ha most még rosszabb lesz?” És ahogyan az előbbi, úgy ez utóbbi is remekül működik.

Egyetlen európai nemzet sem szervezheti ki saját sorskérdéseit uniós szintre. Ha a szuverenitásunkra fenekedő Brüsszel felé rázzuk az öklünket, vagy épp onnan várjuk a civilizált világ segítő jobbját, a valódi melót spóroljuk meg.

Nem vitás, hogy jogunk van a biztonságos, igazságos, szabad és élhető világhoz. Jogunk lenne. Mert 2021-ben ez sajnos nem opció. Talán egy másik évben. Talán egy másik életben. Addig marad az oltás.

A koronavírus elleni vakcina megmutatta, mekkorát téved a kormány az alapkutatások kapcsán.

Az a politikai család, ahová a Fidesz a Néppártból lassan, de egyre biztosabban távozva törekszik, az összes közül a legkevésbé alkalmas a magyar nemzeti érdekek képviseletére. Nézzük csak meg, hogyan szavaztak a Minority Safepackről.

Aki góréként lop, sikkaszt, csal, az egy ideig utána nem lehet góré – szól az általános elv. És ez az, amit most a sarokba hajított az ügyészség Hajdú Péter kedvéért.

Orbánnak két és fél hét alatt sikerült szembe kerülnie az Unió – éppen költségvetési ügyekben sokszor ellenérdekelt - gazdagabb és szegényebb országaival egyaránt, szétbarmolnia a V4-eket, és végül kettétörnie a Varsó-Budapest tengelyt is.

Már huszonévesen földöntúli magasságba emelkedett, nemhogy riválisa nem volt, de még egy kategóriába se soroltak vele senkit. Élő legenda volt. Mármint tényleg, igazi. Nem csak úgy, ahogy ma rámondjuk minden celebre, ha elmúlt negyven éves.

A horvát-szerb háborút még érteni véltük: a baráti kis nép a szabadságharcát vívja az erőszakos, barbár elnyomókkal szemben. Aztán jött Bosznia. Az már egészen más volt. Azt nem értettük.

Ameddig csupán a jó termésért a földesúrnak hálálkodó, vagy ebben is az ő hasznát átkozó jobbágyok mentalitásával tudunk hozzáállni nemzeti sikereinkhez, addig soha nem leszünk öntudatos polgárai a hazának.

Grafikonokat, térképeket, táblázatokat bogarászunk, vadul pörgetjük a percről percre tudósításokat – várjuk, hogy kiderüljön az amerikai elnökválasztás nyertese. Pedig az már sajnos rég megvan: az identitástálib politika.

A tét ma már nem az, hogy mi fér bele a szólásszabadságba – hanem az, hogy ez a fogalom egyáltalán túléli-e ezt az évtizedet?

Ideje lenne az értelmiségnek is felzárkózni ahhoz az intellektuális tempóhoz, amit a melósok diktálnak. Mert egyelőre úgy tűnik, csúnyán le vannak maradva.

Ha az ellenzék ajánlata ugyanúgy a bolsevista politikai logika és a morális határok cseppfolyósítása lesz, akkor miért ne választanák az emberek azokat, akiktől ezt már egy évtizede megszokták?