A magyar állam agyonadóztat minket, de a bajban alig számíthatunk rá

Magyarországon unortodox megoldásként sikerült világra hoznunk az angolszász és a skandináv modell törvénytelen gyermekét. Egy olyan szisztémát, amelyben brutálisan magas adókért cserébe egyre kevesebb és rosszabb állami szolgáltatást kapunk.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Az elmúlt hónapokban vérre menő hitvita alakult ki arról a nyilvánosságban arról, hogy a kormány megfelelően kezeli-e a járványt, képes-e megelőzni az egészségügy összeomlását, illetve megszervezni az oltási folyamatot. A vírus vis maiorként csapott le, ám hatalmas szerencsénkre az első hullám kifejezetten enyhe volt, így jó negyedévnyi fórt kaptunk a felkészülésre. A vakcinák lakossághoz való eljuttatásáról pedig már legalább fél éve tudni lehetett, hogy bonyolult, összetett, hatalmas logisztikai és emberi erőforrásokat igénylő feladat lesz. Mégis, sokszor úgy tűnik, hogy a második-harmadik hullám és az oltások megjelenése derült égből villámcsapásként érte Magyarországot.

Rengetegen kérdezik egyre dühösebben: hogyan érhettek minket váratlanul olyan dolgok, amelyekről szinte biztosan tudni lehetett, hogy bekövetkeznek? Miért nem készültek fel azok, akiknek ez lett volna a dolga?

Hogy a fenébe történehetett meg ez velünk, és ezek után hogyan bízzunk meg bárkiben is?

A pártpolitikai verklik ebben a témában is megbízhatóan ugyanazt fújják: az ellenzék a kormányt, a kormány az ellenzéket hibáztatja. Persze az vitathatatlan, hogy mindig, minden körülmények között azok viselik a felelősség oroszlánrészét, akik hatalmon vannak. Ám a „kösz, Orbán!”, a „lopni tudnak, kormányozni nem!” felkiáltások, vagy a felelős pozícióban ülők személyes kárhoztatása bármennyire is jogos, valójában elfed egy nagyon komoly problémát. Egy olyan szindrómát, amely lényegesen rosszabb és veszélyesebb, mint hogy az éppen aktuális kormányzat alkalmas, vagy tisztességes figurákból áll-e.

Amit az elmúlt hetekben látunk, nem más, mint a magyar állam legsötétebb titkának lelepleződése. És ez nem az ellenzéki nyilvánosságban oly sokat hangoztatott mindent behálózó korrupciós gépezet, a jogállam lebontása, vagy a vezetők személyes alkalmatlansága. Hanem egyszerűen az, hogy

A magyar állam legnagyobb hazugsága az, hogy létezik. Mármint abban az értelemben, ahogyan iskolás korunktól tanuljuk, halljuk, olvassuk: olyan közösségként, amely elvárja tőlünk saját szabályainak betartását, hozzájárulást kér a közös erőfeszítésekhez, és ezeket ki is kényszeríti, ha kell – cserébe pedig élhető, kiszámítható és biztonságos világot teremt számunkra, nagy bajban pedig feltétel nélkül a segítségünkre siet.

Lemondunk szabadságunk és megtermelt jövedelmünk egy részéről, hogy ne kelljen az élet nehézségeivel, a történelem viharaival egyedül szembenéznünk. Ez a modern állam láthatatlan társadalmi szerződése, amely – bár maga a fogalom a „felvilágosodásnak” nevezett szellemi áramlat terméke – ma már a legkonzervatívabb emberek gondolkodását is alapjaiban határozza meg.

Ennek a jogok és kötelességek, elvonások és juttatások aránya szerint számtalan formája létezik. A skála két végpontján – nagyon leegyszerűsítve – az úgynevezett angolszáz, illetve a skandináv modell áll. Ezek lényege – ismét komoly egyszerűsítéssel élve – az előbbi esetében kevesebb elvonás, kevesebb juttatás, utóbbiban pedig több elvonás, több juttatás.

Minél többet adunk, annál kevesebbet kell a fennmaradó összegből nekünk finanszírozni.

Szerencsésebb országokban azon vitatkoznak, hogy magasabb adókért több juttatás, vagy alacsonyabb adókért kevesebb juttatás járjon. Én a magam keresztényszociális alapállásából kiindulva hajlanék az előbbire – csakhogy mi nagyon messze vagyunk attól, hogy erről nyissunk diskurzust.

Magyarországon ugyanis hamisítatlan unortodox megoldásként sikerült az elvonás és juttatás potmétereit úgy húzogatni, hogy világra hozzuk az angolszász és a skandináv modell törvénytelen gyermekét. Egy olyan szisztémát, amelyben az

Így aztán kénytelenek vagyunk a zsebünkben hagyott maradék pénzből a magánszektorban megoldást keresni egészségügyi problémáinkra, gyermekeink nevelésére – vagy épp a koronavírus-tesztünk elvégzésére.

S az egészben a legdühítőbb, hogy az állam nem őszinte velünk. Nem vallja be, hogy képtelen felvállalni egy-egy feladatot, helyette azzal szúrja ki a szemünket, hogy talán majd egyszer elvégzi. Talán majd egyszer fel lesz újítva a tengelytörősen kátyús út, talán majd egyszer érkezik a szinte minden nap késő vonat, talán majd egyszer elérkezünk a tanévben a gimnáziumi, vagy egyetemi felvételin követelt anyaghoz, talán majd egyszer sorra kerülünk a várólistán. Ezt pedig sokszor nemhogy türelmünk, de valós lehetőségünk sincs kivárni, tehát

Ez a torz rendszer nem 2010 után alakult ki, hanem már sokkal korábban. Igaz, az elmúlt 11 évben sem történt még érdemi kísérlet sem ennek megváltoztatására. Az egyébként társadalompolitikailag javarészt nagyon helyesen bevezetett családi adózás legfeljebb szépségtapasz, a lényeget nem érinti. A magyar jövedelmeket terhelő elvonások az Eurostat friss adatai szerint ma is a harmadik legmagasabbak az EU-ban, míg az állami szolgáltatások nagy részének színvonala, elérhetősége nem javult.

Évtizedek óta élünk úgy, mint 16-17. századi jobbágyság, akiknek egyik nap a török defterdár dörömbölt az ajtaján az adóért, a másikon meg a magyar földesúr hajtotta be rajtuk a maga jussát. A történészek a magyar társadalomfejlődés egyik legfontosabb gátjaként tartják számon ezt a kettős adóztatást, s ez lényegében ma sincs másképp. Az állam úgy veszi el tőlünk kemény munkával megtermelt jövedelmünk közel felét, hogy az azért járó szolgáltatások egyre nagyobb részéért még külön „adót” is fizetnünk kell a magánszférában.

Elképzelni sem tudjuk, hogy egy étteremben a vacsora feléért a teljes árat gombolják le rólunk, vagy hogy a mozijegyünkért csak a film első háromnegyed óráját nézhessük meg – de ugyanezt az arcátlanságot simán eltűrjük a mindenkori hatalomnak.

Ameddig ezt megtehetik velünk, ameddig erre azt ordító igazságtalanságra még csak megoldásokat sem várunk a szavazatainkkal törvényhozásba segített politikusoktól – addig mi is csak jobbágyok leszünk. Tegyük hozzá: abból is

1848-ban a márciusi ifjak a 12 pontban követelték az úrbéri viszonyok megszüntetését. Ehhez végül vértelen forradalomra és véres szabadságharcra volt szükség. Most papíron már mind szabad polgárai vagyunk a hazának. Az adójobbágyság felszámolásához csak annyi kéne, hogy végre úgy is viselkedjünk. 

Balogh Gábor újpesti újságíró az Azonnalin hetente jelentkezik véleménycikkekkel. Olvass még tőle! Vitáznál vele? Írj!