A koronavírus a médiának is maradandó sérüléseket okozott, de ezért mi, újságírók is felelősek vagyunk

Azok a tömegek, akiket éppen most terelünk be ezekre a szellemi drogtanyákra, nagyon nehezen lesznek lehozhatók a narkóról.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Egy éve robbantotta fel az életünket a járvány, s most, hogy belépünk a Covid szerinti második esztendőbe, ideje számba venni, milyen tanulságokkal szolgált számunkra az elmúlt 12 hónap. Nem vagyok se járványügyi, se egészségügyi szakértő, és a gazdasági, társadalompolitikai tudásom is csupán annyi, amennyi minden újságíróra koszként is ráragad a munkája során. Így inkább maradnék annál a területnél, amelyhez talán valóban konyítok is valamit: a nyilvánosságnál. Pláne, hogy az utóbbi téren levonható konzekvenciák szorosan összefüggnek az előbbiekben általam gyakorolt önkorlátozással – illetve annak fájó hiányával.

A valóság szövete talán még soha nem feslett fel annyira, mint az elmúlt esztendőben. Voltak évek, sőt: évtizedek is, amikor a diktatúra által irányított sajtó legfontosabb feladata nem az igazság bemutatása, hanem annak elleplezése volt. A faltól falig terjedő propaganda azonban legalább annyira eligazított, mint amennyire félrevezetett: az emberek nagy többsége tudta, hogy amit a rezsim számára kényes kérdésekben legális orgánumokban láthat, hallhat vagy olvashat, az igen jó eséllyel nem igaz.

Az alternatív, sokszor illegális információforrásokhoz nyilván csak kevesen férhettek hozzá, ám a valóságérzékeléshez már az is komoly támpontot jelentett, hogy a hivatalos platformoknak milyen ügyekben nem érdemes hinni. A járvány kezdete óta azonban annak tanúi vagyunk, hogy teljesen (vagy legalább részben, mint Magyarországon) szabad médiaviszonyok között emberek milliói veszítik el tájékozódási pontjaikat, zavarodnak össze, válnak hisztérikussá, vagy éppen apatikussá, esetleg elborult konteók híveivé.

Persze könnyű az egészet elintézni annyival, hogy a társdalom többségét tájékozatlan, hiszékény és ostoba kretének alkotják, akiknek semmilyen módon nem lehetne elmagyarázni bonyolult járványügyi és társadalmi problémákat. Ez azonban akkor sem igaz, ha az idióták közösségi média által sokszorosára emelt hangereje csábítóan valószerű magyarázattá teszi.

És ha igaz is volna – a média számára ez nem lehet sem mentség, sem alibi. E káosz okozói ugyan nem, de fő felelősei mégis mi, újságírók vagyunk. Emögött pedig nem valamilyen világösszeesküvés, de elsősorban még csak nem is a sokszor joggal fejünkre olvasott szenzácóhajhászás, vagy felületesség áll. Hanem mindenekelőtt az, hogy a médiában dolgozók nagy többsége nincs tisztában (vagy, ha igen, akkor sem nézett még szembe) azzal a szereppel, amelyet betölteni kényszerül.

Nem egyszerűen információkat vár, sőt, követel tőlünk – de értelmezést, felrázást és megnyugtatást, tudást és hivatkozási pontot. Válsághelyzetekben pedig nem csak, sőt már nem is elsősorban arra kíváncsi, mi történik, vagy hogy mi áll e történések hátterében, hanem arra: mit tehet, sőt, mit kell tennie. Mindezt pedig a lehető leggyorsabban. Nem vár a következő lapszámra vagy az esti híradóra, hiszen akár percenként is frissítheti a portálokat és közösségi oldalakat.

Közhelyszámba megy, hogy mára az átlag hírfogyasztó feldolgozhatatlan mennyiségű információt kap, amely folyamatosan zavarodottá és zaklatottá teszi, ahelyett, hogy a tudás magabiztossága megnyugtatná. Ez a paradoxon járvány idején nem csak mennyiségileg, de minőségileg is súlyosbodott. A média ugyanis az elmúlt egy évben hiába szállította ipari mennyiségben a vírusról, járványról, oltásokról szóló anyagokat, ha ezek jelentős része:

1. olyan szakemberek nyilatkozataira, tanulmányaira alapult, akik nem voltak, nem is lehettek a teljes értékű információhoz szükséges tudás birtokában,

2. olyan laikus tömegekhez jutott el, akik ezeket az információkat szükséges tudás hiányában nem értették, vagy félreértették.

Kérdés, hogy ez elkerülhető lett volna-e?

Nos, ehhez a járvány első néhány hetében kis túlzással az összes ilyen témájú cikknek a mondanivalója annyi kellett volna, hogy legyen: „A koronavírusról nagyon keveset tudunk, ezek és ezek a fő tünetei, valószínűleg jóval veszélyesebb, mint az influenza, fokozott higiénével és távolságtartással kerülhető el. Hogy meddig tart a járvány, és hány fertőzöttel, illetve halálos áldozattal jár, fogalmunk sincs.”

Nagyjából ennyit lehetett akkor biztosan tudni.

Ez pedig rendszerint éppen az újságírók és tudósok számára a legkínosabb. Miután ez nem így történt, a rengeteg előásott fél-és negyedinformációval, független kutatók által nem ellenőrzött tanulmány idézgetésével, naponta váltakozó tutibiztos előrejelzésekkel a sajtónak sikerült megteremtenie azt a tömegigényt, amelynek most már a csapdájában vergődik.

Nem akartunk mást, mint tájékoztatni az embereket, elejét venni a pániknak, vagy a felelőtlen ignorálásnak. Ám mégis, a minőségi nyersanyag – helytálló, teljes és ellenőrzött információ – nélkül, a hírverseny szédületes iramában összekotyvasztott anyagokkal milliókat tettünk függővé. Most pedig már követelik is tőlünk az infókokaint, mi pedig szállítjuk, mert aki csalódást okoz a tömegnek, attól elfordulnak, és akkor lehúzhatja a rolót.

bújjuk szerény ismereteinkkel felvértezve a sokszáz oldalas tanulmányokat, vagy azok recenzióit. És gyártjuk töretlen szorgalommal a cikkeket. S ha kiderül, hogy, amit korábban leírtunk, nincs egészen úgy, közöljük a korrekciót – és azt hisszük, lelkiismeretesen, szakmailag támadhatatlanul jártunk el.

Hogy csak egy egészen friss példát említsünk: pár nappal ezelőtt bejárta a magyar médiát egy amerikai járványmodellező szakemberek által készített tanulmány, mely szerint március végén naponta 500 magyar halhat meg, július végégi pedig negyvenezer áldozat is lehet. Aztán Rusvai Miklós virológus a Klubrádióban elmondta, hogy ez a prognózis legfeljebb akkor lehetne reális, ha nem lennének korlátozások és nem zajlana oltási kampány sem. Sőt, arra is emlékeztetett: ugyanezek a statisztikusok az első és a második hullám kapcsán is sokkal borúlátóbbak voltak, mint ahogyan végül valóban alakult a helyzet.

Röviden: az idézett kutatás teljesen fals adatokat tartalmaz, hírként érdektelen, sőt félrevezető. És mindez ráadásul az előzmények áttekintésével, vagy magyar szakemberek megkérdezésével kiszűrhető is lett volna. Csak hát pont erre nincs idő a hírgyár futószalagja mellett. A cáfolatot persze minden magára valamit adó szerkesztőség közölte, ezzel eleget téve az etikai minimumnak, lezártnak tekintve ügyet.

Pedig a történet minden ilyen esetben csak ez után kezdődik – az emberek fejében. Ők ugyanis az egészből leginkább annyit szűrnek le, hogy komoly szakemberek tényként kinyilatkoztattak valamit, majd pár nappal később szintén komoly szakemberek ugyanilyen magabiztosan elmondták, hogy ez marhaság. Aztán a sokadik ilyen eset után levonják a konzekvenciát: „nem tudnak ezek semmit”, vagy ami még rosszabb: „hazudnak mind”. A csalódott, elbizonytalanodott hírfogyasztót pedig minden sarkon várja egy fakenews-díler, hogy az olcsó és egyszerű megfejtések szintetikus drogját kínálja neki.

A fél-és negyedigazságok így válnak a szép, kerek hazugságok kapudrogjává. Ideje végre szembenéznünk azzal, hogy a járványtagadás, a maszkégetés, a bechipezéssel és genetikai manipulációval riogató bigott oltásellenesség éjsötét ópiumbarlangjaiba sokszor a komolynak és megbízhatónak tartott média kövezi ki az utat. Mégpedig egyszerűen azzal, hogy

És ne higgyük, hogy ez a rossz álom majd a pandémiával együtt véget ér. Mert, azok a tömegek, akiket éppen most terelünk be ezekre a szellemi drogtanyákra, nagyon nehezen lesznek lehozhatók a narkóról. A fakenews-zuglaborokban pedig mindig kifőznek majd új cuccokat. A vírus hosszú távú hatását az emberi szervezetre még épp, hogy csak sejthetjük.

Az viszont már most látszik, hogy a média komoly maradandó sérüléseket szerzett. Sokan számolnak be arról, hogy a vírusból való felépülésük után egy ideig nem nyerik vissza teljesen mentális képességeiket. A covidködnek nevezett tünettel alighanem az egész nyilvánosságnak meg kell küzdenie. Hosszú rehab lesz.

Balogh Gábor újpesti újságíró az Azonnalin hetente jelentkezik véleménycikkekkel. Olvass még tőle! Vitáznál vele? Írj!