A magyar polgárság a saját polgári világának szentélyében megnyugszik, hogy itt még minden rendben, ide lehet járni. A Művész pedig kikacsint, odamond: egymásra hangolódhat a művész és a közönség, hogy bár kívül vihar van és farkasok ordítanak, ezt, az értelmiségi-polgári létet tőlünk elvenni nem lehet.
Pont ezek a kis 300 millió alatti pályázatok adnák azt a lehetőséget, hogy egy-egy falu meginduljon felfelé. Hogy kipofozzanak egy tájházat, nyissanak egy biciklikölcsönzőt, kotorják ki a halastavat, próbáljanak valahova elindulni.
Meg az, hogy a helyettes államtitkár egy nagyon érdekes pozíció, amelynek önállóságára vigyázni kellett volna. Mert ma már a miniszter is olyan, hogy mond valamit, aztán vagy úgy van, vagy nem.
Szeretnék olyan országban élni, ahol az űrkutatás nem forint-, hanem euromilliárdokból élő, nagy és fontos tudományág és iparág. Ha ez összejönne, talán azt se bánnám, ha néha tízmilliárd forintot csak úgy hozzávágnának a focistákhoz.
Valahol, valakik tudják, hogy a minden akta nyilvánosságra hozatala az tényleg minden aktát jelent. „Káosz lenne”, illetve az „ország nincs erre felkészülve”, mondják erre. Pedig de, fel van és várja.
Ez az üldözött magyarságos maszlag oda jutott el, mint régen a Nagy Októberi Szocialista Forradalom és a szocializmus építéséről elmondott krédó. Ki kell mondani, hogy elhiggyék, hogy te ide akarsz tartozni. Nyilvánosan és hangosan.
A magyar kormány jól láthatóan százéves nézeteket vall, és diplomát akar osztogatni arra egyébként érdemteleneknek. Olcsó és a hiúságot legyezgető kegy ez. Azonban a helyzet az, hogy a diplomákat, certifikátokat, titulusokat már bő 2-3 évtizede a piac árazza be.
A lényeg, hogy az ügyet „baj esetén” még oda lehessen rugdalni a pártemberekkel feltöltött Alkotmánybíróság elé, ha már a közigazgatási különbíróságokat le kellett fújni az EU-s felzúdulás miatt.