A magyar fociban évtizedek óta ugyanaz történik, mint a magyar gazdaságban

A középszer és az újítás küzdelme talán a legjellemzőbb közép-európai dolog, amely mindent átsző.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Mivel a focis írások – úgy tűnik – népszerűek, bemutatok egy párhuzamot, amely elemeiben mindenki előtt ismert, így összevetve viszont alkalmat ad bizonyos megfigyelésekre.

A magyar foci nagy korszaka valamikor a hetvenes években véget ért. Az Albert Flóriánnal és Tichy Lajossal (és még sokakkal)  jellemezhető generációt már nem követte hasonlóan jó, áttértünk arra, hogy néha lettek tehetségeink, Törőcsik és Nyilasi, Détári és kortársai, Lisztes Krisztián és kortársai, Gera és kortársai, akiknek volt egy-egy Nagy Kijutásuk (1986-ban vb, 1996-ban olimpia, 2006 kimaradt, nem kis részben hozzátéve az ország depressziójához, 2016-ban Eb) és mindegyiket nagy pofonok követték, melyeket felsorolni is nehéz lenne. Az aranylábúak között pedig komplett évfolyamok jöttek fel olyan képességbeli hiányokkal, hogy lehet jobb eredményeket értünk volna fel, ha két NB I-es kézilabdacsapatból verbuválunk fociválogatottat, azok legalább nem fáradnak el.

A magyar gazdaságpolitikát ugyanebben a korszakban hasonló tendenciák jellemzik. Az olajválság után új gazdasági mechanizmus, utána 1981-82-ben majdnem államcsőd és IMF belépés, utána hitelek és érett gulyáskommunizmus, utána taxisblokád, utána egy kis fellendülés, utána Bokros-csomag, eszköz-kiárusítás, utána előbb óvatos (Orbánék) majd esztelen (Medgyessy) osztogatás, aztán válság, aztán meginduló EU-milliárdok. Ezt szokták a magyar húzdmeg-ereszdmeg gazdaságpolitikai modellnek nevezni.

A háború után születő generációknál kezdett dadogni a gépezet​

Az olajválság és az 1968-as nagy nyugat-európai politikai válság olyan korszakváltás volt, amely Magyarországot, de az egész keleti blokkot állva hagyta. Ekkorra öregedett ki a második világháborút megnyerő vagy túlélő generáció és kezdték meg karrierjüket a baby boomerek. Azok a baby boomerek, akik talán először a világtörténelemben, nagyjából a világbéke állapotában tudtak felnőni.

1968-ban eldőlt, hogy a XIX. századi reflexeket bőven hordozó nyugat-európai politikát a liberális demokrácia elvei alapján fogják újraszervezni, hogy lendületet kap a női emancipáció, a németek lezárják a náci múltat és Marx eszméi nem harcos kommunizmusként, hanem polgári szociáldemokráciaként fognak érvényesülni. Kiderült az is, hogy nem kell feltétlenül gyarmati elnyomás és vérbefojtás ahhoz sem, hogy az olajtermelő államok akcióit kezelni tudják.

Egész eddig a keleti blokk folyamatosan lemaradt ugyan, de ez a lemaradás kezelhető volt. A világháború előtt szocializálódó generációk nagyjából hasonlóan vitték a boltot, mint Nyugaton, és hosszú idő kellett az igazán nagy különbségek kibontakozásához. Nézzük meg a mi aranylábú generációinkat! A hatvanas-hetvenes évek magyar legendái a háború előtt születtek, edzőik pedig valamikor 1910-1920 környékén.

Magyarország tehát kb. 1970 óta szembesül azzal, hogy a Nyugat gyorsuló ütemben távolodik tőle. Erre jellemzően kétféle reakciója van. Az egyik a dacos propaganda. A hetvenes-nyolcvanas évek “világhírű magyar” dolgai meg a „Bujtor István a magyar Bud Spencer” jelenség, amelynek mai megfelelője a menetrendszerű Orbán-beszéd arról, hogy igenis, Közép-Európa a világ legjobb helye. Ja, csak közben aki teheti, az lelép.

A másik reakció pedig az, hogy nem ismerjük be, hogy elment mellettünk a világ, és alapvető változások kellenének, hanem válságmenedzselünk. A gazdaságpolitikánkban nagy ívhet húzhatunk Nyers Rezsőtől és Fock Jenőtől Fekete Jánoson és Bokros Lajoson át Oszkó Péterig, akiknek rendszerint valamilyen államcsőddel fenyegető helyzetben kellett drasztikus lépéseket tenniük. Kamatot emeltek, tabukat döntöttek, bezártak dolgokat, amelyeket rég be kellett már, eladtak, hitelt vettek fel, valahogy visszarakták egyenesbe a könyvelést, a néhány évre megkapott „carte blanche” nyílt parancs felhatalmazásával.

Aztán, amikor a közvetlen államcsőd veszélye elhárult, akkor jött az aktuális Komócsin elvtárs és eltakarította őket, mivel a pénzügyi-gazdasági reformok eleinte fájnak, aztán működni kezdenek, és logikus folytatásuk a politikai reform: ha a kasszát rendbe lehet tenni két év drasztikus döntéssel és szakmai munkával, akkor mégis mi akadályoz meg minket abban, hogy ugyanúgy (elnézést) kibasszuk a hóra mondjuk a MÁV-tól, akiket ki kell és rakjuk rendbe azt is? Vagy az oktatásból, a vegyiparból, az Operaházból? Na álljon meg a menet, az olyan változást jelent, amelynél nincs rémületesebb a KISZ- (Fidelitas-) vonalon magát vezetői pozícióba felszopó magyar politikus számára.

Egészen pontosan ugyanez zajlik a fociban is

Általában nagyjából tízévente, valami nagyon drasztikus égés után, amikor minden focióriásunk épp úgy csinál, mintha ő egy független, körön kívüli szakértő lenne, aki húsz évvel visszavonulása után meglepve értesül arról, hogy van MLSZ, és akkor is csak azért, mert feltűnik neki az a pár százezer, amit onnan neki havonta átutalnak, szóval amikor épp mindenki úgy csinál, mintha neki ehhez semmi köze nem lenne...

...rábízzák az egészet valami szent őrültre. Nem kell a futballtudomány einsteinjeire gondolni. Egyszerűen valami elég elhivatott alak elkezdi beautókázni az egész országot, lesz valami kb. egységes utánpótlásprogram, ami szakmai színvonalától függetlenül eredményez 1-3 évfolyamnyi tehetséges 18 évest, akiknek nagyjából a kétharmada elkallódik, a maradékból pedig meglesz az aktuális reménygeneráció, akinek a pályája a Nagy Kijutásban csúcsosodik ki.

immár még magasabb szintekre emelni a labdarúgásunkat, amely magas szint rendszerint egy szerbektől vagy románoktól kapott futballmohácsban kulminál.

Hogy mi lehetne ebből a körből a kitörés?

A fociban egyszerűbb megadni a választ: az olyan jelenségek, mint Dárdai Pál. Nem olyan értelemben, hogy ő akkora próféta lenne, nem. Egyszerűen ő a 25 évvel ezelőtti reménygeneráció tagjaként sokra vitte, rutinos Bundesliga játékos és -edző, olimpián és Bajnokok Ligájában is játszott, és ezt a tudását vissza is forgatta a fociba. Rövid ideig a magyarba, tartósabban a németbe. Pontosan látszik, hogy amikor ő elmondta, hogy középtávon mit kezdene a magyar focival, már repült is.

A reménygenerációk előbb 10 helyett 5, aztán 2-3 évente jönnének, a lelkes, de nem nagyon szakmai munka fejlődne és aztán lenne minden reménygenerációban egy-két játékos, aki be is fér valami nagycsapatba, nem csak pár évet kispadozik. A maradék szép lassan feltöltené az NB I-et, nem kell 15 év és a 24 csapatos Eb-re az európai top 15-be bekerülő Magyarország stabilan kijutna. Na de akkor mi lenne azzal a posvánnyal, ami most van? Hát, azokat ki kéne hordani a dögkútra. Akarják ezt? Dehogy akarják. Meg tudják akadályozni? Hát persze, mesterei a nyalásnak.

De ugyanezt elmesélhettem volna a magyar csillagászattal vagy klasszikus zenével is. Csak a focit többen értik, és ott jobban feltűnik. Elég szomorú.

Ésik Sándor írása megjelent a Diétás Magyar Múzsán is.