Bukfencdoktorok

A magyar kormány jól láthatóan százéves nézeteket vall, és diplomát akar osztogatni arra egyébként érdemteleneknek. Olcsó és a hiúságot legyezgető kegy ez. Azonban a helyzet az, hogy a diplomákat, certifikátokat, titulusokat már bő 2-3 évtizede a piac árazza be.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Ajánlom figyelmébe mindenkinek ezt a cikket az Indexen, a doktori és professzori címek lezüllesztéséről szól. Szubjektív elemekkel bőségesen átszőtt reflexió következik.

Én jogászfogásznemdoktor vagyok, amikor felvettek az ügyvédi kamarába, akkor bele kellett íratni a személyimbe, hogy dr., viszont azóta is igyekszem kizárólag akkor használni a doktori címemet, amikor valamit ügyvédként írok alá. Ennek több oka is van.

Egyrészt az anyatejjel szívtam magamba a doktorságot (anyukám a születésem előtt már doktor volt, történész), így sokakkal ellentétben, akik a portástól is kikövetelik a doktor úr megszólítást, ez számomra olyan nagy jelentőséggel nem bír. A másik ok, hogy anyukám nem az egyetlen doktor a családban, van még PhD a rokonságban, és még több a baráti körben. (Nem beszélve a fentebb említett anyukám által „megdoktorított” pár tucat emberről, akikkel éjszakába menően telefonált, amikor az illető épp mental breakdownban volt, hogy na, ebből se lesz soha disszertáció). Így aztán belelátok valamelyest a megdoktorodás folyamatába.

Láttam már olyan doktort, nem egyet és nem kettőt, akiknek a publikációi az Alsódélkelet-Magyarországi Egyetem Hufnágel István Doktori Iskolája Közleményeiben jelentek meg. Senkit különösebben nem zavart az impaktfaktor hiánya, kellett a fokozatos oktató, vagy egyszerűen csak az illető valakinek a valakije volt.

Aztán persze vannak bőven olyan doktorok, akik tényleges tudományos teljesítményt mutatnak fel, kétszer-háromszor visszadobják a cikkeiket az elsőkategóriás nemzetközi folyóiratok, míg megtanulnak nemcsak kutatni, hanem cikket is írni. Őket onnan lehet megismerni, hogy általában nem az elvárt minimumidő alatt lesznek doktorok, hanem családot-oktatást-kutatást-cikkírást egyensúlyozva próbálnak nem engedni a színvonalból és ennek a következménye az, hogy néha egy fél évet elcsúszik a szigorlat. Néha többet.

A párhuzamos dolog a jogászfogásznemdoktorságban és a píécsdízésben az, hogy pontosan ugyanaz a dr. lesz az igazi és a bukfencdoktor (a TF-doktorok egykori gúnyneve) neve előtt. Majd aztán persze eltelik 10-20 év, és az igazi doktort per „Szabó” fogják említeni a megfelelő helyeken, és mindenki tudni fogja, hogy nem T. Szabó, B. Szabó, F. Szabó az illető, hanem Szabó. Ja, nyilván doktor is, de Szabó már rég túl van azon, hogy doktoruraztassa magát. Esetleg tanár úr. Mások meg maradnak a hisztirohamnál, ha valahol véletlenül lehagyják a dr-t.

Persze ettől még nagyon szomorú fejlemény, hogy a kormány a lovak közé hajítja a gyeplőt, és szép lassan az eddiginél is jobban felhígítja a tudományos mezőnyt. Még szomorúbb, hogy ennek különösebb jelentősége nincs. Itt van ugyanis a rohadt EU, a maga szabad mozgásával, és a lábbal szavazó diákokkal.

Mivel a diák egyre kevesebb, és demográfiai okokból egy kevesebb és kevesebb lesz, teljesen nyilvánvaló, hogy még néhány év, és a legtöbb vidéki főiskolán-egyetemen egymást fogják bámulni a doktor urak és hölgyek. Aki ér valamit, azt el fogják csábítani oda, ahol van diák. Az összes többi hely meg szomorú, ürességtől kongó intézmény lesz, ahol a doktori iskolában a tekintetes képviselő úr félkegyelmű unokaöccsét is megdoktorítják, csak szerezzen még 2-3 év finanszírozást.

Van egyébként olyan, hogy az állam nem nagyon szól bele, hogy ki, milyen doktori címeket osztogat. Ezekben az országokban szokták odaírni a cím után (na, nem mintha ez nem lenne óriási sznobéria), hogy az a cím honnan van. Vannak továbbá privát rangsorok és olyan, nem állami szervezetek, amelyek mindenki számára ismert feltételek alapján adnak plecsnit az egyes egyetemek egyes programjainak.

Amerikában például ez a terület nagyrészt önszabályozó. Persze az se a mennyeknek országa, ahol a farkas együtt lakkozik a báránnyal. Bőven vannak megvásárolható akkreditációk, de ha a leendő diák rászán pár órát, akkor látja, hogy van olyan plecsni, amely csak kamuegyetemeknél van, és van, amelyiket büszkén mutogatja az ismert jó egyetem is.

A diploma, a titulus sokaknak még mindig valamiféle vágyott dolog, amelyet jól mutat az a szájhabzás, amelyet diploma nélküliek tudnak előadni ezzel kapcsolatban. A magyar kormány jól láthatóan ebben is jóindulattal százéves nézeteket vall, és diplomát akar osztogatni, arra egyébként érdemteleneknek. Olcsó és a hiúságot legyezgető kegy ez. Azonban a helyzet az, hogy a diplomákat, certifikátokat, titulusokat már bő 2-3 évtizede a piac árazza be, és nem a MAB.

A jó „diplomával” teljesen mindegy, hogy azt egy szakközépiskola, egyetem vagy doktori iskola adta ki, érvényesülni lehet. Nem egyformán, de lehet. Nyilván egy jó szakmával gyorsan lehet, viszont egy elég szűk területem. Egyetemi diplomával ez időbe telik, de jár vele prémium, ha az ember kivárja és megdolgozik érte.

És ez akkor is így marad, ha Magyarországon mindig lesz állami igény arra, hogy termeljék a bukfencdoktorokat, és mindig fognak a mi pénzünkből fenntartani Cöfcsikét, Alapjogokért Központocskát, ahol majd ezeket ki is fogják fizetni.

Aztán meg majd lehet fújni a nemzetközi szabadkőműves klikkekre, amelyek semmibe veszik a magyar tudományt, nagyjaink ellenére. Pedig nem, csak leszerződtették előtte nagyjainkat, aztán ami maradt, az a resztli. Törköly. Fel lehet cukrozni, lehet rá vizet önteni, kiforr az még egyszer, piros is lesz, be is lehet rúgni tőle, de bor, na az már nem lesz belőle. Csak bukfencdoktor.

Ésik Sándor írása megjelent a Diétás Magyar Múzsán is.