A „magyar Quisling” a vádlottak padján. Hetvenöt éve végezték ki a nácikat kiszolgáló magyar kormányfőt

Sztójay Döme altábornagy 1944-ben mintegy fél évig volt miniszterelnök, ezalatt gyakorlatilag kérdés nélkül kiszolgálta a megszálló német csapatokat. Ekkor indult meg a magyarországi zsidók gettósítása és deportálása, emellett pedig növelték a keleti fronton harcoló magyar katonák számát. A háború után a népbíróság Sztójayt golyó általi halálra ítélte. Pere azonban nemcsak róla, hanem az egész Horthy-korszakról szólt.

1946. augusztus 24-e szombatra esett. A Markó utcai fogház udvarán már korán reggel gyülekezni kezdtek a kíváncsiskodók. Negyed kilenckor megjelentek a népbírák, és helyet foglaltak a kivégzőhellyel szemben előkészített asztalnál.

A fegyőrök ezen a reggelen három embert vezettek elő: ketten közülük az ötvenes éveikben jártak, míg a harmadik már túl volt hatvanadik életévén. Ez utóbbi még idősebbnek is tűnt koránál: a fogság és a népbírósági per eléggé megviselték.

Első látásra senki nem gondolta volna, hogy hírszerző tiszt volt, altábornagy, Magyarország berlini követe, akiből a német megszállás után létrehozott bábkormány miniszterelnöke lett.

Kémfőnökből nagykövet

A szerb származású Stojaković Dimitij 1883-ban született Versecen. Apja Pécsre küldte hadapródnak, mert a katonai neveltetés nem járt költségekkel a meglehetősen szegény család számára, viszont megvolt benne a társadalmi felemelkedés lehetősége. Ezt a fiú meg is ragadta: nevét is ekkor magyarosította Sztójay Dömére.

Szép karriert futott be az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregében: az első világháború idején ő lett a balkáni hírszerzés főnöke. Az 1918-as összeomlást és a népköztársaság kikiáltását követően a Honvédelmi Minisztériumnál maradt, 1919-ben pedig a Tanácsköztársaság hadseregének hírszerzését irányította (Kun Béla rajta keresztül már áprilisban tudta, hogy a románok mozgósítanak). Múltjának eme „vörös epizódját” az ellenforradalmi rendszer hamar megbocsátotta, ugyanis 1920-ban már a Horthy Miklós-féle Nemzeti Hadseregnél helyezkedett el.

Pályafutása itt újabb lendületet kapott: öt évvel később katonai attasé lett Berlinben. Végignézte a weimari köztársaság agóniáját, és tanúja volt Hitler felemelkedésének. Szolgálatával itthon minden bizonnyal elégedettek voltak, mert 1929-ben megkapta a tábornoki rangot, 1935-ben pedig altábornagyként vonult nyugdíjba. Karrierje azonban ezzel még nem ért véget: ugyanebben az évben ő lett a Magyar Királyság berlini követe.

A háború kitörésekor azt beszélték a háta mögött, hogy jobban bízik a németek győzelmében, mint maga a Führer: a Barbarossa hadművelet megindulása után például úgy gondolta, hogy a Szovjetuniónak csak egy hónapja maradt hátra.

A háborúba való belépést mindvégig magyar érdeknek tartotta, és „őszinte megnyugvással” értesült arról, amikor „csapataink átlépték a magyar-szovjet határt”.

Több kortársa szerint is színtelen egyéniség volt, aki szeretett kiterjedt kapcsolatrendszerével kérkedni. Beszédében rengeteg germanizmust használt, ami nem is csoda: tizenöt évet töltött Németországban diplomataként, míg felesége, Landgráf Jozefa osztrák származású volt.

A Kállay Miklós-féle külpolitikát elhibázottnak tartotta, mert szerinte feleslegesen dühítette azzal a németeket, hogy titokban kapcsolatot keresett az angolszász szövetségesekkel. 1943-ban erről így nyilatkozott: „tovább játszadozni és hintapolitikát csinálni nem lehet. Ha a katasztrófát el akarjuk kerülni, akkor tiszta helyzetet kell teremtenünk.”

1944 februárjában szívbetegsége miatt gyógykezelésre szorult – ennek végén tudta meg, hogy márciusban csatlakoznia kell a német főhadiszállásra tartó Horthyhoz. Hitler ezen a találkozón közölte a kormányzóval, hogy bizalmuk elfogyott, és megszállják Magyarországot.

Sztójay úgy gondolta, hogy ha a német szövetséggel kapcsolatban szkeptikus politikusokat (például Kállay Miklós, Bethlen István) eltávolítják Horthy környezetéből, és elkezdik a „zsidókérdés megoldását”, akkor Magyarország hamar visszanyerheti szuverenitását.

Hitler először a közismerten németbarát Imrédy Béla miniszterelnöki kinevezését kérte, ám Horthy elérte, hogy a kevésbé önálló Sztójay legyen a kormányfő.

Perében Sztójay erre így emlékezett vissza:

„Utolsó percig elleneztem. (A kormányzó – a szerk.) a kardbojtomnál fogott meg, s könnyes szemmel, hogy én vagyok az egyedüli, aki Magyarországot ezen szerencsétlenségből ki tudom vezetni. Negyvenkét évi szolgálatom van, más állami tisztviselő talán nincs, akinek ennyi szolgálata van. Szóval kardbojtomnál fogva... (a vallomás itt félbeszakadt, mert Sztójay elérzékenyült – a szerk.)”

Sztójay a megbízást elfogadta, így ő lett Magyarország 35. miniszterelnöke.

A magyar Quisling

1944. március 19-én a Harmadik Birodalom megszállta Magyarországot, majd három nappal később Sztójay Döme letette a miniszterelnöki esküt. Horthy kormányzó ugyan a helyén maradt, de a kormány ezek után nem vele, hanem a teljhatalmú német megbízottal, Edmund Veesenmayerrel egyeztetett a fontosabb kérdésekben.

Nem véletlen, hogy a Sztójay-kabinetet a kortársak ugyanolyan bábkormánynak tartották, mint a megszállt Norvégia kormányát. Ennek vezetője után kezdték el a miniszterelnököt „magyar Quislingnek” nevezni.

A kormány hozzájárult, hogy a németek ellentételezés nélkül szállíthassanak el nyersanyagot és élelmiszert az országból, ráadásul a megszállás költségeit sem nekik kellett kifizetniük. Emellett több új hadosztályt küldtek a keleti frontra, melynek eredményeként már közel 300 ezer magyar honvéd harcolt a Kárpátok előterében. A szövetségesek ekkor kezdték el Magyarország bombázását is.

A megszállás után az ellenzéki pártokat és a kormánykritikus sajtót betiltották. Hajtóvadászat indult a fontosabb ellenzéki politikusok ellen: Kállayt rövid bujkálás után elfogták és koncentrációs táborba vitték, míg Bethlennek sikerült vidéki rokonainál elrejtőzni. Közismert, hogy Bajcsy-Zsilinszky Endre fegyverrel várta az elfogására érkező németeket, akik rövid tűzharc után megsebesítették és elhurcolták.

Április 5-től kötelezővé tették a zsidók számára a sárga csillag viseletét, majd kezdetét vette gettósításuk és vagyonuk elkobzása is. Ennek megszervezésében oroszlánrészt vállalt Sztójay belügyminisztere, Jaross Andor, és két belügyi államtitkára, Baky László és Endre László. A zsidók deportálása május 15-én indult meg. Jaross beszámolója szerint alig egy hónap alatt 400 ezer embert juttattak el a lengyelországi haláltáborokba.

A jegyzőkönyvet Sztójay is aláírta. Döntését állítólag azzal indokolta, hogy 1918-1919-ben is a „fajzsidók” voltak a „destrukció képviselői” Magyarországon, azt azonban már nem tette hozzá, hogy ő kémfőnökként az akkori rendszereknek dolgozott.

A deportálások híre hamar eljutott az egyházakhoz és a semleges államokhoz, így egyre több tiltakozó hang jelent meg. Ezek hatására Horthy kormányzó ismét aktivizálta magát: a fővárosi zsidóság deportálását leállította, augusztus végén pedig új miniszterelnököt nevezett ki Lakatos Géza személyében, akinek fő feladata a háborúból való kiugrás megszervezése lett.

Sztójay sem ebben, sem a Szálasi-kormány működésében már nem vállalt szerepet. 1945 elején amerikai fogságba került, majd októberben kiadták Magyarországnak. Népbírósági pere 1946 márciusában zajlott. A vád szerint

„Sztójay cselekvősége abban állott, hogy a német utasításokat, parancsokat (...) alkotmányos mezbe öltöztette, haladéktalanul továbbította és végrehajtotta. Ezzel a tevékenységével végleg megfosztotta Magyarországot attól a lehetőségtől, hogy a szabad nemzetek közvéleménye előtt a valóságnak megfelelően, mint a német erőszak áldozata szerepeljen.”

A per, ahol egy pék volt az ügyész

A háború végén kötött fegyverszüneti szerződés előírta Magyarország számára, hogy vonja felelősségre a háborús bűnösöket. Ezek lefolytatása céljából ún. népbíróságok jöttek létre, ahol jogi végzettsége általában csak a tanácsvezető bírónak és a népügyészeknek volt, a többi tagot gyakran az 1945 utáni pártok (kisgazdák, szociáldemokraták, kommunisták stb.) küldöttei adták.

A Sztójay-perben a politikai ügyész szerepét a Szociáldemokrata Párt által delegált Marosán György kapta. Az egykori pékmunkás sorsa ajándékának érezte, hogy részt vehet „a fő háborús bűnösök megbélyegzésében”.

Számára ez a per nem Sztójay személyéről szólt, hanem arról, hogy „Magyarország leülteti a vádlottak padjára a 25 éves rendszer furcsa figuráit.”

Mivel a tárgyalás nyilvános volt, Marosán számos alkalommal inkább a közönségnek beszélt. Szenvedélyes kirohanásait gyakran taps kísérte, amit az elnöki székben ülő Pálosi Béla a következő szavakkal igyekezett féken tartani: „Felkérem a hallgatóságot, hogy tetszés – vagy nemtetszés nyilvánításától tartózkodjék.”

Egy különösen hatásosra sikerült Marosán-beszéd után Pálosi kijelentette, hogy szégyelli magát. Szerinte ugyanis a hallgatóság összekeveri a tárgyalótermet a színházzal, ezért „amennyiben még egyszer egy taps elhangzik ezen per során, módot fog találni ez a tanács, hogy ebből a közönségből egyetlen ember sem ülhessen itt tovább, és az ítéletet zártan fogja kimondani.”

A tárgyaláson egyébként kitűnt, hogy Marosán nem annyira a tények, mint inkább a retorika eszközével akarta Sztójay bűnösségét bizonyítani.

Egy alkalommal számonkérte rajta, hogy olvasta-e a Mein Kampfot. A zavarodott vádlott elmondta, hogy nem sikerült teljesen átrágnia magát Hitler terjengős eszmefuttatásain, de az alapvető mondandójával tisztában volt. Marosán következő kérdése arra vonatkozott, hogy ismeri-e a könyv Magyarország területével kapcsolatos hódítási terveit. Sztójay zavartan nemmel felelt, mondván, hogy ilyen részletesen nem emlékszik a könyv tartalmára. Arra azonban senki nem hívta fel a figyelmet a későbbiekben, hogy Hitler könyvében Magyarországról nincsen szó.

A perről Marosán visszaemlékezéseiben is olvashatunk. Itt felidéz egy párbeszédet közte és Sztójay között. Ennek során emlékeztette az egykori miniszterelnököt a kormányzónak tett esküjére, mire az állítólag sírva fakadt. A per jegyzőkönyvében azonban ennek semmi nyoma.

További furcsaság volt a tárgyalás során, hogy az ország és a zsidó lakosság ellen elkövetett bűnök vádiratba emelése mellett fontosnak érezték a „Katyńi erdőben” című film lejátszását.

Mint ismeretes, 1940-ben a szovjet megszállók több mint húszezer lengyel tisztet végeztek ki és földeltek el az említett erdőben. A háború végén azonban fény derült a tömeggyilkosságra, amit a szovjet propaganda az első pillanattól kezdve a németek nyakába akart varrni. Az, hogy a Sztójay-per során ezt levetítették, egyértelműen az oroszok jóindulatának elnyerését szolgálta.

Az ítélet: golyó általi halál

A népbíróság Sztójay Dömét mind első-, mind másodfokon bűnösnek találta háborús és népellenes bűntettek elkövetésében, melynek büntetése golyó általi halál volt. A vádlott azonban mindkét esetben sikeres kegyelmi kérvényt nyújtott be.

1946 nyarán úgy tűnt, hogy Sztójay életfogytiglani fegyházbüntetést fog kapni. Ries István igazságügy-miniszter ekkor arra kérte Tildy Zoltán köztársasági elnököt, hogy a súlyosabb ítéletet hajtsák végre, mert „Sztójay bűnösségének fokával egyedül az ítéletileg kiszabott halálbüntetés áll arányban”. Tildy ehhez július 16-án hozzájárult. Bár a családtagok fellebbeztek a döntés ellen, a fennmaradt iratok meglehetősen hiányosak. Annyi bizonyos, hogy augusztus 23-án a népbíróság e kérelmeket elutasította.

Augusztus 24-én először Szálasi Ferenc kormányának két tagját, Szász Lajos kereskedelem- és közlekedésügyi, és Reményi-Schneller Lajos pénzügyminisztert lőtte agyon vezényszóra négy fegyőr. Sztójay csak ezután következett.

A nézők közül többen felé kiáltottak: „Hitler lakája! Te hoztad a gyalázatot az országra!”

Háromnegyed kilenckor a lövések ismét eldördültek.

Az orvosi vizsgálatot követően a népbírósági jegyzőkönyvbe felvették, hogy Sztójay Döme 8 óra 48 perckor szívlövés következtében meghalt. A korabeli sajtó tudósítása szerint a kivégzések után az összegyűlt tömeg a demokráciát és a népbíróságot éltetve elvonult.

NYITÓKÉP: Kárpátaljai zsidók érkezése Auschwitz-Birkenauba 1944 májusában. Ismeretlen fotós / Wikimedia Commons