Besúgóból világot romba döntő diktátor: száz éve lett Hitler a nácik vezére

1921. július 29-én a müncheni Hofbräuhaus emeletén található sörcsarnokban új vezért választott a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt. A jelenlévő tagság – egyetlen ellenszavazattal – Adolf Hitler személye mellett döntött. A leszerelt osztrák őrvezető ezzel megkezdte menetelését a hatalom felé.

A müncheni Sterneckerstrasse sarkán, ahol ma egy elektronikai szaküzlet található, száz évvel ezelőtt söröző volt. Ennek pincéjében kezdett el gyülekezni pár tucat férfi, akik a szélsőjobboldali Német Munkáspárt (Deutsche Arbeiterpartei, DAP) tagságát alkották.

1919. szeptember 12-én Karl Mayr százados, a Bajor Hadsereg Felderítő- és Propaganda-részlegének vezetője azt a feladatot adta egy fiatal megbízottjának, hogy megfigyelőként épüljön be a párt soraiba. A szintén szélsőjobboldali Mayr tudta, hogy a „kommunistagyanús” név mögött valójában egy újabb szélsőségesen nacionalista csoport alakult meg, melynek tagjai főleg egykori katonákból álltak. Vezetői, a géplakatos végzettségű Anton Drexler és az újságíró Karl Harrer, a hagyományőrzést okkultizmussal vegyítő Thule Társaságból kerültek ki.

Besúgó a sörpincében

Az első világháború után százával születtek ilyen típusú szervezetek a legyőzött Németországban, a nagyobb városokban pedig gyakoriak voltak az összecsapások a különféle bal- és jobboldali csoportok között. A titkosszolgálat (melynek tagjai a háború után erősen szimpatizáltak a szélsőjobboldallal) célja az volt, hogy a DAP-hoz hasonló tömörüléseket kontroll alatt tartsák, a „vörös” sejteket pedig felszámolják.

Ezekről az állapotokról írt az ekkor Németországban élő Márai Sándor Egy polgár vallomásai című visszaemlékezésében:

„Münchenben megálltam egy lélegzetvételre; éppen forradalom után voltak, az utcákon még takarították a torlaszokat. Akárhol megesett e hónapokban német vándorutamon, hogy valamelyik vidéki városban, séta közben, az egyik utcaszöglet mögül tüzelni kezdtek a forradalmárok, rendőrök közeledtek rohamlépésben, utcai tűzharc fejlődött, s kis időre be kellett állani a golyók elől valamelyik kapu alá. A lázgörbe csúcspontján túljutottak már, lábadoztak, de időnként visszaestek még a hideglelésbe. Az emberek hazatértek az öldöklésből, elrejtették fegyvereiket, s mert tetejébe facérak is voltak, időről időre ››politika‹‹ ürügyén használták azokat. Münchenben minden héten megesett valamilyen apróbb utcai ütközet.”

Az említett szeptemberi pénteken Harrer és Drexler tehát a Sterneckerbräu nevű sörözőbe hívta össze a DAP tagságát, hogy az antiszemitizmusáról ismert építész, Gottfried Feder „kamatrabszolgaságról” szóló könyvéről beszélgessenek. Az előadás után egy bajor tanár, Adalbert Baumann emelkedett szólásra, aki rögtön bírálatban is részesítette Federt. Felszólalásában arra is kitért, hogy szerinte Bajorországnak ki kellene lépni a Német Birodalomból, amivel lerázhatná magáról a poroszok befolyását.

Mayr százados megfigyelője ekkor felpattant és rögtönzött szónoklatában megsemmisítette Baumann érveit, lenyűgözve ezzel hallgatóságát, többek között magát Drexlert is. Ezt

a túlbuzgó besúgót Adolf Hitlernek hívták.

„Kóbor kutya”

Az osztrák származású bukott festő még az első világháború hajnalán érkezett Bajorországba, ahol királyi engedéllyel beállt a birodalmi hadseregbe. A nyugati fronton teljesített szolgálatot, ahol többször meg is sérült. 1918-ban, egy gáztámadás utáni lábadozása alatt értesült a német vereségről. Ez sokkoló hatással volt rá.

A háború után Hitler a hadsereg közelében maradt. Fel is fedezte őt magának Mayr százados, aki szerint „gazdát kereső kóbor kutyára hasonlított”. Beiratták a Müncheni Egyetem egyhetes agitátorképző kurzusára. Tanárainak itt tűnt fel szónoki tehetsége, melynek kipróbálására hamarosan lehetőséget is kapott. A Lech folyó mellett állomásozó katonáknak kellett antibolsevista oktatást tartania, amivel nagy sikert aratott. Többen dicsérték határozott fellépését, és hogy „együttgondolkodásra serkenti hallgatóit”. A váratlan siker leginkább magát Hitlert lepte meg:

„Szívvel-lélekkel kezdtem. Egyszerre megnyílt előttem a lehetőség, hogy nagyobb hallgatóság előtt beszélhessek, s amit megérzéseimben korábban is sejtettem, de nem tudtam bizonyosan, bekövetkezett. Képes voltam ››szólani‹‹.”

Mayr meglátta benne a potenciált, ezért következő feladatként a DAP megfigyelésével bízta meg Hitlert.

A „bajor Mussolini”

Drexler azonnal lecsapott újdonsült felfedezettjére és kérte, hogy legyen a párt tagja. Mayr, miután Hitler tájékoztatta a fejleményekről, állítólag maga parancsolta meg a belépést.

A DAP összejövetelei nem számítottak tömegrendezvényeknek: ezeken általában tíz-húsz fő jelent meg. Ennek megfelelően a párt tagsága sem volt óriási, ezért – hogy nagyobbnak tűnjenek – tagsági igazolványaikat az 500-as sorszámmal kezdték. Hitler az 555-ös kártyát kapta.

Hitler Mayr százados révén ismerkedett meg a sebhelyes arcú Ernst Röhmmel, aki azzal vált ismertté, hogy egy szabadcsapat részeként segítette a Bajor Tanácsköztársaság felszámolását. Bár leplezetlen homoszexualitása taszította Hitlert, kezdetben mégis jól együtt tudtak dolgozni.

1919 végén a párt már sajtóirodát nyitott a bajor fővárosban, melynek célja új tagok toborzása volt. Ekkor lépett be a pártba Röhm is, aki hamarosan nekilátott a párt paramilitáris egységének, az SA (Sturmabteilung, azaz Rohamosztag) megszervezésének. Ennek felfegyverzésére furcsa módon a versailles-i béke adott lehetőséget, ami előírta a haderőcsökkentést, s ezért a különféle véderőknek is be kellett szolgáltatniuk fegyvereiket. Röhm, aki a „polgári védelem” (Einwohnerwehr) felelőse volt Bajoroszágban, jó kapcsolatokkal rendelkezett a hadseregben, aminek köszönhetően a begyűjtött fegyverek egy részét el tudta rejteni.

A gyarapodó tagsággal növekedni kezdett a bürokrácia is, ami konfliktusokat szült a pártvezetésben. Harrer távozott a DAP-ból, az elnökséget pedig Drexler vette át. Az igazi főnök azonban egyre inkább Hitler lett.

1920. február 24-én a párt nagygyűlést tartott a müncheni Hofbräuhaus dísztermében. A kétezer főre nőtt tagságnak bemutatták a párt 25 pontos programját, és megváltoztatták a szervezet nevét is, melyet ettől a naptól fogva Nemzetiszocialista Német Munkáspártnak (Nazionalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei, NSDAP) hívtak. Ekkor mutatták be az új pártlobogót is: a vörös alapon fehér kört, melynek középpontjában egy enyhén jobbra forduló szvasztika, azaz horogkereszt látható. Ennek szimbolikájáról Hitler így írt a Mein Kampf lapjain:

„A vörös színben mozgalmunk szociális elveit, a fehérben a nacionalista gondolatot, a horogkeresztben az árja ember győzelméért vívott harc és a teremtő munka küldetését látjuk, amely örökké antiszemita volt és antiszemita lesz.”

A vörössel egyébként a szocialistákat is hergelni akarták, akiket szintén ideológiai ellenfeleiknek tartottak.

A nácik hamarosan saját lapra is szert tettek, mikor támogatói pénzekből és tagdíjakból sikerült megvásárolniuk a Thule Társaság Völkischer Beobachter (Népi Figyelő) című újságát. Ennek hasábjain nevezték először Vezérnek (Führer) Hitlert.

Hamarosan elkezdtek felbukkanni a párt körül azok a személyek, akik később, a Harmadik Birodalom idején is meghatározó szerephez jutottak. Ott volt a fent említett Feder, akinek gazdaságpolitikai nézetei nagy hatással voltak Hitlerre; az építészből ideológussá avanzsált Alfred Rosenberg; Hermann Göring, a veterán pilóta; a csirketenyésztéssel foglalkozó Heinrich Himmler, valamint a Führer leendő személyi titkára, Rudolf Hess.

A párton belül azonban ekkor még nem volt teljesen világos, hogy ki lesz a falkavezér. Bár Röhm, és az egykori patikus, Georg Strasser is nagy tekintélynek örvendett, a legnagyobb riválist 1921-ben Otto Dickel közgazdász jelentette. Az általa képviselt misztikus-népi irányzatnak saját mozgalma is volt, amit Drexler szeretett volna az NSDAP-ba csábítani. Ez azonban veszélyeztette Hitler egyre növekvő népszerűségét a párton belül, így a két szónok egyre többször vitatkozott össze egymással. Tartva attól, hogy Dickellel szemben alulmarad,

Hitler – ahogyan későbbi pályája során annyiszor – mindent egy lapra tett fel: kilépett az NSDAP-ból.

Drexler ezzel roppant kínos helyzetbe került. Félelemében, hogy legjobb szónoka távozásával pártja szétesik, inkább megvált Dickeltől. Könyörögni kezdett Hitlernek, hogy térjen vissza, amire ő csak azzal a feltétellel volt hajlandó, ha megkapja az NSDAP vezetői tisztét. Drexler, mivel nem volt más választása, ebbe beleegyezett. 1921. július 29-én, ismét a Hofbräuhaus dísztermében, a párt tagsága egy ellenszavazattal teljhatalmú vezérévé választotta a 3680-as tagsági igazolvánnyal rendelkező Hitlert.

Korábbi patrónusa, Mayr százados egy ideig még támogatta a náci mozgalmat, sőt: még a Völkischer Beobachternél is dolgozott. Az 1923-as „sörpuccs” után azonban elfordult az NSDAP-tól, köztársaságpárti lett és a szociáldemokraták mellé állt. Hitler hatalomra jutását követően Franciaországba menekült. Itt adott interjút egy amerikai lapnak arról, hogy korábban ő volt Hitler „főnöke”, amiben a diktátor értelmi képességeiről is meglehetősen becsmérlően nyilatkozott. Nem csoda, hogy Franciaország megszállásakor 1940-ben a Gestapo letartóztatta. A buchenwaldi koncentrációs táborban halt meg 1945 februárjában.

1922 őszén Benito Mussolini került Olaszország élére, akinek példája nagy hatással volt a nemzetiszocialista mozgalomra is. Szónoki stílusa és birodalmi ábrándjai annyira emlékeztettek Hitlerre, hogy az NSDAP egyes tagjai „bajor Mussoliniként” emlegették a Führert.

Az erősödő nácik elhatározták, hogy megbuktatják a recsegő-ropogó Weimari Köztársaságot az 1923-as „sörpuccs” során. A hatalomátvételt a müncheni rendfenntartó szervek végül sikerrel megakadályozták, a résztvevők egy része (pl. Röhm) külföldre menekült vagy börtönbe került. Ez utóbbiak közé tartozott Hitler is, akinek a puccskísérlet csak növelte a népszerűségét. Azt a tizenhárom hónapot, amit a landsbergi börtönben töltött, arra használta, hogy tollba mondja a Mein Kampfot Rudolf Hessnek, és megtervezze visszatérését.

A müncheni kudarc után tíz évvel, a világválság farvizén már demokratikus eszközök segítségével ragadta meg a hatalmat. A történelemben soha nem történt még olyan rövid idő alatt olyan nagy mértékű pusztítás, mint abban a tizenkét évben, amíg ő állt Németország élén.

A háború utáni német közvélemény Hitler-képét Joachim Fest Hitler-életrajza, és az ez alapján készült dokumentumfilm-sorozat formálta át alapvetően. Akit részletesen érdekel a téma, annak ajánljuk még Ian Kershaw professzor kétkötetes munkáját. A rövidebb kiadványok közül Ormos Mária 2018-ban ismét kiadott „klasszikusát”, illetve a münsteri történész, Thomas Sandkühler 2015-ös magyar nyelvű kötetét érdemes megemlíteni.

NYITÓKÉP: Av Ukjent / Hulton Archive