Aki egyszer szorongani kezd a klímaválság miatt, örökké klímaszorongó marad – Kőváry Zoltán pszichológus az Azonnalinak

Félsz attól, hogy megváltozik a klíma, és elveszik a jövőd? Lehet, te is klímaszorongással küzdesz, és szakemberhez kéne fordulnod. De mit is jelent pontosan a klímaszorongás, miben különbözik a klímagyásztól és a klímadepressziótól? Vannak-e tipikus klímaszorongók, és meg kell-e győzni az olyan problématagadó embereket, mint Donald Trump? Hogyan lehet kezelni a klímaszorongást, kell-e egyáltalán? Ezekről beszélgettünk Kőváry Zoltán klinikai szakpszichológussal, az ELTE PPK docensével.

Akkor leszek hiteles klímaszorongó, ha én is elsírom magam, mint Greta Thunberg a klímaváltozás miatt?

Nehéz kívülről megítélni, hogy az épp aktuális viselkedés miről szól. Nem ismerem Greta Thunberg habitusát, lehet, hogy ez teljesen autentikus megnyilvánulás a részéről. Arra, hogy az egyén mitől lesz hiteles környezetvédő, nincs kritérium. Mindenki a saját habitusa szerint döntse el, hogy mennyire rejti el vagy nyilvánítja ki az érzelmeit egy témával kapcsolatban.

Mit szólt a tizenhat éves lány beszédéhez az ENSZ klímacsúcson?

Még nem volt időm megnézni, csak olvastam róla, hogy érzelmes és szenvedélyes volt. Ez a példa is azt támasztja alá, hogy igazi változást nem csak a tudományos tényektől és az intellektualitástól várhatunk el, hanem kell hozzá érzelmi elköteleződés is. A pszichoterápiával kapcsolatban is ez a helyzet: az érvek mellett az érzelmi belátás ugyanolyan fontos, hogy a személyben igazi változás menjen végbe és hosszútávon elköteleződjön valami iránt.

Mi az a klímaszorongás? Miben különbözik a klímagyásztól vagy a klímadepressziótól?

A szorongás, a gyász és a depresszió a klímatémától függetlenül is egymáshoz kapcsolódó, rendszert alkotó jelenségegyüttes. A pszichoanalízisben a szorongás a veszteséggel való szembesülést jelent, egy olyan helyzetkezelési problémát, ami meghaladja a kapacitásunkat. Felnőttkorban a veszteség sok mindenre kiterjedhet. Ha a veszteség megtörtént és visszafordíthatatlan, akkor következik a gyászreakció, amelynek van normál és patológiás formája.

A gyász fázisaival rengeteget foglalkozik a szakirodalom, de alapvetően arról van szó, hogy a veszteséget feldolgozzuk és beépítjük önmagunkba, majd kialakítjuk a világhoz való új viszonyunkat. A gyász patológiás formája, amikor elakadunk a gyász valamelyik fázisában, vagy félresiklik a feldolgozás, például megragadunk a veszteség tagadásában. Emiatt Freud a depressziót a patológiás gyász egy félresiklott állapotaként fogalmazta meg. Ma már a depressziót más dologhoz is kötjük, például az önértékeléshez, amikor az egyén az ideális én elvesztését éli meg.

Ez az előbb leírt folyamat a környezettel kapcsolatban is megjelenhet:

Amikor pedig a klímagyászt nem sikerül megfelelően feldolgozni, klímadepresszióba esik az ember. A klímagyász és a klímadepresszió esetében is nagy szerepet játszik a bűntudat azzal kapcsolatban, hogy nem tettünk eleget ahhoz, hogy elkerüljük a veszteséget.

Az önmagában álló egyén szembesül a környezetünk fokozatos elvesztésével, vagy ez inkább a megfelelő közösségi behatások segítségével tudatosul? A klímaszorongás kialakulása inkább egyéni vagy társas folyamat eredménye?

Mindkettő. A személyes tapasztalat mellett létezik a közösségi tapasztalat, amikor az emberek – élőben vagy a közösségi médián keresztül – megvitatják a megfigyeléseiket. Ezeknek különböző hatásuk lehet: felerősödhet a szorongás, radikálisabb esetben a pánikérzés, de jobb esetben olyan közösségek alakulnak ki, amik aktívan próbálnak tenni a klímakatasztrófa ellen.

Vannak tipikus klímaszorongó emberek?

Csak spekulálni tudok ezzel kapcsolatban, ilyen jellegű kutatásokról nem tudok. Az ELTE-n pont a múlt héten kezdtünk el szervezni egy, a klímaszorongással foglalkozó, empirikus kutatást.

Miről fog ez szólni?

Többek között arról, a szorongás ezen formája milyen mértékben van jelen a társadalomban, mely csoportokat érinti jobban, és vannak-e specifikumai. Remélem a jövőben lesznek kézzelfogható eredmények is.

Nézve a klímahét eseményeit, például hogy hogyan hordozzák pajzson a rajongói Greta Thunberget, mintha divattá vált volna klímaszorongani. Nem képmutatás ez tekintve, hogy a különféle alternatív mozgalmak a kétezres évek óta azt szajkózzák, hogy hatalmas a baj?

Sőt, Murray Bookchin, egy zöld anarchista filozófus már a nyolcvanas években felhívta arra a világ figyelmét: ha nem változtatunk a kizsákmányoló gazdasági és politikai rendszeren, az előbb-utóbb a környezet pusztulásához fog vezetni. A klímakatasztrófáról való tudásunk tehát régóta megvan, de az most ütötte át a szélesebb közönség ingerküszöbét. Lehet ezt képmutatásnak nevezni, de a most látható érzelmi bevonódás kell ahhoz, hogy változzon valami, és a klímaügy megkerülhetetlen témává váljék.

Ha már klímatagadó politikusok: megpróbálná meggyőzni az igazáról Donald Trumpot?

Donald Trump egy rendkívül hiszékeny ember. Mindent elhisz a Fox Newsnak, a racionális, a morálisan alátámasztható dolgokat meg gyakran megkérdőjelezi. Mindenesetre meg kellene próbálni.

Érdemes amúgy klímatagadó emberekkel vitáznia egy klímaszorongónak? Ez olyannak tűnik számomra, mint a vallás vagy a politika: beszélgethetünk akármennyit, végül mindenki megmarad a saját hitében, a másikat meg idiótának könyveli el.

Meg kell próbálnunk azért vitázni. De sajnos szembesülni kell azzal is, hogy vannak emberek, akik könnyen befolyásolhatóak, és elhiszik mondjuk, hogy nincs is klímakatasztrófa. Azon kéne elkezdeni gondolkodni, hogy őket hogyan lehetne kiiktatni a világra komoly hatással bíró emberek köréből.

Ez nem csak nézőpont kérdése? A klímatagadók részéről a klímaszorongók tűnhetnek irracionálisnak, nem? Mert hát tök természetes szerintük, hogy változik a Föld klímája.

A ma is tapasztalható klímaváltozás jellemzője, hogy

hanem az ember áll a folyamatok mögött. Mindig voltak és lesznek is tagadó, bagatellizáló emberek, akik az állításaik mentén bármit be tudnak bizonyítani logikusan érvelve. Csak éppen az alapállítás nem igaz. Ez a minta jellemző a paranoid vagy téves eszmerendszerben hívő emberekre is.

Az EP-választás óta a politikusok – nem csak hazai, hanem európai szinten is – feltűnően napirenden tartják a klímaügyet. Akkor mégsem kell annyira szidni a politikusokat, nem? Hiszen már a politikai elitben is tudatosul a probléma.

Nehéz meghatározni, hogy egy politikai program mögött van-e valódi tartalom, vagy csak a demagógia húrjait pengetik. Nem hiszem például, hogy a populista politikusok őszinték lennének, amikor programjukba veszik a környezetvédelmet. A populista politika egyik alapelve a nacionalizmus, amelybe a klímakérdés nem építhető be. Hiszen a klímvészhelyzet nem ismeri a nemzeti határokat, így azt nem is lehet nemzeti, csak globális szinten értelmezni.

Miért ne lehetne? Mondhatják a magyarok, hogy mostantól jobban figyelünk a környezetünkre, és máris tettünk valami jót. Nem kell ehhez globális emberi fajban gondolkodni.

Véleményem szerint a klímaprobléma sokkal szélesebb összefogást feltételez a nemzeti kereteknél, és az ezért nem fér össze a nacionalizmussal dolgozó populizmussal, ami a nemzetek közötti ellentétekre és versenyre helyezi a hangsúlyt.

Kell egyáltalán kezelni a klímaszorongást? Hiszen pont a szorongás löki a cselekvés felé az embert. Ha kivesszük a katalizátort az egyenletből, nem történik semmi.

A bevett terápiás módszerek általában arra irányulnak, hogy a szorongás által okozott kínt minél hamarabb és radikálisabban kiiktassuk az életünkből. Azonban

Emiatt csak időszakos kezelése létezik a klímaszorongásnak, és nem is magát a szorongást kell megszüntetni, hanem azt az életünk részévé kell tennünk úgy, hogy ne bénítson meg minket. Így nézve tehát a kérdés értelmetlen: a szorongás nem megszüntethető, nem tudjuk kivenni a katalizátort az egyenletből.

A baráti körömben egyre többeken veszem észre, hogy talán klímaszorongók. Mit üzenne nekik?

Azt, hogy közösségben gondolkodjanak. A szorongással való egyéni megküzdésnek is nagy szerepe van, de a szervezett közösségi tevékenységek, mint a beszélgetések, a szemétszedés vagy a faültetés komoly szorongásoldó hatással tudnak lenni. És egyúttal alkalmasak arra is, hogy elkötelezze őket amellett, hogy tevékenyen részt vegyenek a klímánk megőrzésében. De bármi jobb, mint a szélsőségek, hogy vagy tagadjuk a problémát, vagy éppen benne ragadunk a probléma felett érzett tehetetlenségérzésbe, pánikba.

Ha teszünk valamit a környezetünkért, például szelektíven gyűjtjük a hulladékot, az valójában nem csak arról szól, hogy megnyugtassuk magunkat? Hogy igazából semmit nem befolyásoló pótcselekvést végzünk csak azért, hogy úgy érezhessük, „igen, az én kezemben van a kontroll”?

Ezt nevezzük terrormenedzselésnek, amivel alapvetően nincs baj. Illúziókat teremtünk magunknak, hiszen egy ember szelektív hulladékgyűjtésétől valóban nem fog megváltozni semmi. Azonban ha még a tevékenység illuzórikusnak is tűnik, az is hozzájárul ahhoz a harchoz, amit a környezetünk védelméért vívunk.

De valahol mégiscsak becsapjuk magunkat.

Igen, de egyébként is becsapjuk magunkat. Azt mondom a páromnak, hogy „soha nem foglak elhagyni”. Dehogynem, hiszen valamelyikünk hamarabb meg fog halni.

Az Extinction Rebellion nevű klímaaktivista csoport más hasonló szervezetekkel, illetve az LMP-vel közösen az Azonnalit is nyílt levélben kérte arra, hogy ne a semleges klímaváltozás, hanem az annál drasztikusabb klímaválság szót használjuk a cikkeinkben. Ön szerint mennyire kontraproduktív, hogy a médiát ilyetén módon próbálják befolyásolni?

A klímaváltozás nem fejez ki egyértelműen negatív változást, míg a klímaválság, a klímavészhelyzet igen, és azonnali cselekvésre szólít fel. Az, hogy milyen fogalmakat használunk nagyon is meghatározza a gondolkodásmódunkat, éppen ezért a kérést teljesen indokoltnak tartom. De erről majd a szerkesztőségek döntenek.

Mi a nagyvállalatok szerepe a klímavészhelyzetben?

Óriási. A nyugati fogyasztói társadalom a növekedés ideájára épül, aminek a fenntartásában érdekeltek a nagyvállalatok. Sok szükséglet, amiket a nagyvállalatok generálnak, valójában hamis szükséglet, és nem lennénk rákényszerülve, hogy ennyit fogyasszunk.

A nagyvállalat viszont a maga szemszögéből joggal védekezhet úgy, hogy a fogyasztó teremti meg az igényt az ő termékeire, szolgáltatásaira.

Ez a tyúk vagy a tojás esete, körkörös, önmagát újratermelő, gerjesztő folyamatot látunk. Azt viszont kijelenthetjük, hogy a nagyvállalati szféra elsősorban a profit megszerzésére törekszik. Rettenetesen igazságtalan, hogy a földi javak döntő többségét egy kis, pénzes vállalkozói réteg birtokolja. És emiatt nemcsak az embereknek, hanem a természetnek is szenvednie kell. Fel kell ismernünk, hogy mik a valódi szükségleteink.

De ezt hogyan lehet felismerni? Mi az a határ, ami felett már a kapitalizmus ránk nevelt szükségleteiről kell beszélnünk?

Nem lehet meghúzni egy egzakt határt. Vannak nyilván radikális elképzelések, minthogy remeteként vonuljunk ki a társadalomból, de azért vannak fokozatok a reflektálatlan fogyasztás és eközött. Ha valaki végignéz az életén, fel tud fedezni olyan pontokat, ahol túlfogyaszt. Például a ruhák terén: rengetegen vásárolnak felesleges ruhaneműket, amiket alig vesznek föl. Szóval azért vannak ilyen tipikus fogyasztási cikkek, amik terén változtatni tud az egyén, és tudatosabbá válhat.

A divatvilágot szokás szidni azért, mert a közösségi médiában sugárzott tartalmaik egészségtelenül befolyásolják a lányokat, akik a karcsú, feszes bőrű modellekre akarnak hasonlítani minden áron. Lehet a mértékadó klímaszorongóknak, mint Greta Thunberg is ilyen hatásuk?

A közösségi médiát nem igazán lehet kontrollálni, de az csak egy másfajta közeget adott a befolyásolásra. Jóval a közösségi média megjelenése előtt,

De a befolyásolás nem feltétlenül rossz vagy ártó az egyénre nézve. Nyilván a klímaszorongás arcai, mint Greta Thunberg, modellek a társadalom egy része számára, és befolyással lesznek az emberekre. Hogy ez jó vagy rossz irányú változást fog-e előidézni, ma még nem tudjuk megítélni.

De ezáltal a klímaszorongás – ahogy arra korábban is utaltunk – mégiscsak divattá válik.

Ha tíz divatkövető emberből a fele eljut odáig, hogy autentikus változást eszközöljön az életében, már megérte.

Egyre szaporodnak a klímatüntetések, és velük együtt a kritikák is. Sokan azt vetik a jellemzően fiatal tüntetők szemére, hogy igazából csak lógni akarnak a suliból.

Ha van is ilyen aspektusa a klímatüntetéseknek, akkor sem indokolt, hogy minden tüntető fiatalra ezt ráhúzzuk. Nem értem azokat az embereket, akik mindenféle cinikus kommenteket fűznek Greta Thunberg akcióihoz, minthogy „Grétike, vissza kéne menni a játszótérre”. Miért kéne? Ő elkötelezetten harcol ezen emberek helyett is.

Ha már zöld programok és klímavédelem: mit gondol Puzsér Róbertről?

Róla nem szeretnék nyilatkozni.

Többet árt a klímavédelem ügyének, mint amennyit használ?

Ha valaki utálja Puzsér Róbertet, attól még valószínűleg nem fogja azonosítani vele és ilyetén módon megutálni az általa képviselt felvetéseket, problémákat.

NYITÓKÉP: Varga Bence. A fénykép az Extinction Rebellion Magyarország figyelemfelkeltő akcióján készült. 

INTERJÚFOTÓK: Ruttkay Lili / Azonnali