Miért közveszélyes a klímakatasztrófa mellett érvelni?

Az általuk okozott társadalmi kár szempontjából majdnem mindegy, hogy a klímaszkeptikus cikkeket kifejezetten valami olajlobbi megrendelésére írják vagy önjelölt megmondóemberkedés a motiváció. Új érvekkel jellemzően nem rukkolnak elő.

Seres László múlt héten megjelent cikkében az ENSZ kormányközi klímaváltozással foglalkozó tanácsadó testülete (IPCC) legújabb jelentését próbálja azzal leszerelni, hogy szerinte nem az a tét: „ez ebben a formában igaz-e, hanem hogy alapvető jogunk van kérdezni és kételkedni. Jogunk van nem azonnal pánikolni.”

Könnyű belátni minimális józan ésszel is, hogy miért demagóg csúsztatás az ilyen felvetés: attól még, hogy bárkinek joga van vitatni akár tudományos evidenciákat is, ennek a jognak gyakorlása momentán rendkívül káros és destruktív lehet társadalmilag. Egyszerű hasonlattal: ha azt látjuk, az utcán valaki rosszul van, elvben jogunk lenne megkérdőjelezni a szavait, illetve a látható tüneteket és jogunk lenne saját vizsgálatot folytatni erről ahelyett, hogy mielőbb orvost vagy mentőt hívnánk, de azért mégis az utóbbi tűnik életszerűbbnek az adott helyzetben. Vagy vegyünk más példát: papíron a netmultiknak is „joguk van” a magánéletünk online privatizációjához, ahogy sajnos ma már a közéletet is nyíltan monopolizálják, mert egy velejéig korrupt rendszer ezt számukra lehetővé teszi, de ettől még a jogaik gyakorlása cseppet se lesz kevésbé kártékony.

Kezdhet bárki vitát arról is, hogy a Föld lapos és valójában nincs is gravitáció – ehhez bárkinek joga van és persze a fosszilis energia melletti érveléshez is, csak az utóbbi momentán sokkal nagyobb közösségi kárt okoz.

Nem árthat tudatosítani: egy jogállamban nem pusztán magánvélemény kérdése közveszélyes dolgok támogatása, hanem jogilag a végső döntést a legmagasabb bírósági szint hozza meg, ami mindenkire érvényes. Ha már jogilag érvelt Seres, akkor rögzítsük tényként, hogy e tekintetben a végső szót még csak nem is tudományos testületek mondják ki, hanem az ügyben illetékes bíróságok, az általuk megvizsgált szakvélemények alapján.

Pont van is egy idevágó precedensértékű ítélete a karlsruhei szövetségi állami alkotmánybíróságnak Németországban, amely választ ad az ilyen típusú klímaszkeptikus érvelésekre: „a bíróság úgy döntött, hogy a következő szövetségi kormánynak drasztikusabb vállalásokat kell tennie a 2030 előtti német klímapolitikát illetően. Ezt a döntést az is indokolja, hogy amennyiben a kibocsátás-csökkentések javát csupán a 2030 utáni időkre tervezi megoldani a kormány, azzal gyakorlatilag minden szabadságjogot potenciálisan sértetté tehet, mivel »az emberi élet szinte minden területe továbbra is az üvegházhatású gázok kibocsátásához kapcsolódik«”.

A polgárok klímaszkeptikus érvelési jogát tehát a fogyasztói kényelem és az olajlobbik szempontjaival együtt masszívan felülírja a klímafenyegetés,

mely a karlsruhei alkotmánybíróság ítéletének érvelése szerint lényegében minden szabadságjogunkat alapjaiban fenyegeti azzal, hogy túlélésünket teszi kockára.

Seres cikke több dolgot is zavaróan összekever, olykor már groteszk módon: értem, hogy személy szerint ő sokkal inkább retteg a tálib hatalomátvételtől, de ennek az energetikai és a klímakatasztrófa témához – valljuk be – gyakorlatilag semmi köze. Afganisztánt nem tartjuk számon olajkitermelő országként, sőt még uránnagyhatalomként sem.

Seres szerint nem kéne azonnali klímapánikba esnünk, de van itt egy kínos félreértés: nem azoknak szól a klímapánik típusú kommunikáció, akik a leginkább ökotudatosak, hanem pont az olyanoknak, akik még mindig ráérősen állnak hozzá, mint például ő. Azoknak, akik még most is ilyeneket írnak: „a Földön egyre többen vagyunk, egyre tovább és egyre jobban élünk, nem fogytak ki a Föld nyersanyagkészletei, nem következett be a globális lehűlés, nem élünk új jégkorszakban, lényegesen kevesebben halnak meg szélsőséges időjárás következtében, mint korábban. Akkor mire fel a morális pánik?”

Vitára persze mindig minden témában szükség van, de azért az olajlobbik trójai falován se kéne fordítva ülni. Amikor Seres azt mondja: aki klímapánikot kelt, az „maga a probléma” és a fogyasztói kényelem tömeges kiszolgálását tartja a legfontosabb szempontnak, a fejlődés úgyszólván kizárólagos zsinórmértékének, akkor az ilymódon érvelő jólétpártiakhoz hasonlóan megfeledkezik arról, hogy nemcsak a fogyasztás külső környezeti kárai pusztítóak, hanem a belsők is.

Meglepő módon szinte soha sehol nem kerül elő az ilyen vitákban, hogy az erőforrások felélése nemcsak külső környezeti következményeit tekintve rendkívül káros, hanem magának a fogyasztói függésnek a mentális kialakítását is belső környezeti katasztrófaként kellene leírni az érintett tudományok képviselőinek.

Ugyanis a fogyasztói függőségek rendszere (közte az enegetikai-kényelmi függőségeinkkel) pont olyan és úgy működik mint a drogfüggőség.

Ennél sem az a legnagyobb veszély, illetve probléma, hogy egy nap elfogyhat az „anyag”, ami épp a függőséget kialakította (a heroin avagy a kőolajkészlet), hanem leginkább az problémás, hogy egyáltalán ilyen pszichés fogyasztói függőségbe került az ember.

Vagyis a belső környezeti katasztrófa a bolygófogyasztói társadalomban semmivel sem kevésbé fenyegető veszély mint a külső. Ehhez képest elég meglepő, hogy ma még nem olvasunk ilyen szempontú, illetve tematikájú elemzéseket a médiában, sőt: szaktudományos fórumokon is legfeljebb elvétve. Pedig ideje lenne sokkal komolyabban foglalkozni a témával, mert sokan még a külső környezeti fenyegetéseket sem veszik komolyan, a belső katasztrófának pedig még a létéről sem tudnak.