Idrissa Gueye esete rávilágít, hogy, a woke-kapitalizmusban valójában a „fekete életek” is csak addig számítanak, amíg felhasználhatók ágyútölteléknek az identitásháborúban. S ugyanúgy nem számít a fekete élet, ahogyan a fehér sem, amint autonóm meggyőződése, hagyományai vannak a hagyományvesztett világban. Egyetlen dolog számít: a globális profit-maximálizáció.

Az, hogy az adóforintok elköltésébe beleszóljunk, nemhogy lehetetlen, kicsiben már működik is a részvételi költségvetéssel. A felnőttkor szerves része, hogy sok bonyolult dolgot kell megértenünk az internethálózat hibaelhárításától az adóbevallásig. A nem korrupt, tisztességes politikusokra viszont várhatunk napestig, én ebben már nem bízom. Viszontválasz Virág Sárának.

A falat kapartam, amikor végigolvastam az Azonnali túlfogyasztás-vitáját. Az a nemzedék, amelynek már tényleg a bőrére megy a játék, még mindig ragaszkodik ahhoz, hogy a válságot a bal-jobb, kapitalizmus-szocializmus oppozíció jegyében tematizálja, mintha nem ez volna az értelmes párbeszéd fő akadálya.

A világnak tényleg előbb lesz vége, mint a kapitalizmusnak – már csak azért is, mert a klímaváltozásért a szabadpiacot hibáztatók jellemzően szintén nagyon szeretnek fogyasztani és kényelmesen élni.

Az, hogy a klímaváltozás idáig jutott, az emberi civilizáció kudarca, amit a rendszerkritikus zöld baloldal elismer, a jobboldal viszont csak kifogásokat keres rá, érthető okokból.

Ami az (új)baloldalon kapitalizmuskritika, az valójában a kapitalizmus melletti legfőbb érvek egyike: bőség van.

Miért kell fél év ahhoz, hogy annyi felesleges kacatot vásároljunk, hogy elhasználjuk a Föld egy év alatt újratermelődő erőforrásait? Példát vehetnénk másokról, akik tudják, hogy miként is lehet valaki mintapolgár a fogyasztói társadalomban.

A probléma az a neoliberális feminizmus, ami abban támogatja a nőket, hogy kialakíthassanak egy olyan személyiséget, egy olyan életet, kapjanak olyan jogokat és lehetőségeket, amelyben a tőkés viszonyokat fenntartó napi rutinok jelenhessenek meg.