Az, hogy az adóforintok elköltésébe beleszóljunk, nemhogy lehetetlen, kicsiben már működik is a részvételi költségvetéssel. A felnőttkor szerves része, hogy sok bonyolult dolgot kell megértenünk az internethálózat hibaelhárításától az adóbevallásig. A nem korrupt, tisztességes politikusokra viszont várhatunk napestig, én ebben már nem bízom. Viszontválasz Virág Sárának.

A falat kapartam, amikor végigolvastam az Azonnali túlfogyasztás-vitáját. Az a nemzedék, amelynek már tényleg a bőrére megy a játék, még mindig ragaszkodik ahhoz, hogy a válságot a bal-jobb, kapitalizmus-szocializmus oppozíció jegyében tematizálja, mintha nem ez volna az értelmes párbeszéd fő akadálya.

A világnak tényleg előbb lesz vége, mint a kapitalizmusnak – már csak azért is, mert a klímaváltozásért a szabadpiacot hibáztatók jellemzően szintén nagyon szeretnek fogyasztani és kényelmesen élni.

Az, hogy a klímaváltozás idáig jutott, az emberi civilizáció kudarca, amit a rendszerkritikus zöld baloldal elismer, a jobboldal viszont csak kifogásokat keres rá, érthető okokból.

Ami az (új)baloldalon kapitalizmuskritika, az valójában a kapitalizmus melletti legfőbb érvek egyike: bőség van.

Miért kell fél év ahhoz, hogy annyi felesleges kacatot vásároljunk, hogy elhasználjuk a Föld egy év alatt újratermelődő erőforrásait? Példát vehetnénk másokról, akik tudják, hogy miként is lehet valaki mintapolgár a fogyasztói társadalomban.

A probléma az a neoliberális feminizmus, ami abban támogatja a nőket, hogy kialakíthassanak egy olyan személyiséget, egy olyan életet, kapjanak olyan jogokat és lehetőségeket, amelyben a tőkés viszonyokat fenntartó napi rutinok jelenhessenek meg.

Most már az a sztori, hogy a nő is legyen ugyanolyan csúcsfogyasztó, bolygózabáló csúcsragadozó, mint a férfi. Kérdés, hogy kinek jó ez.

Ha nagyon akarod, bármit elérhetsz, érd el azokat a mesterségesen beléd táplált vágyakat, amelyek soha nem fogynak el. Aztán jön a kiégés és a boldogtalanság, de erről ugye nem a „láthatatlan kéz ölelése” tehet, hanem a kiégett ember. Biztos kihagyta a life coach legutóbbi előadását.

Mi van, ha néhány év múlva az Audi is előáll egy ilyen-olyan chartával, értéknyilatkozattal, és szépen előírja a győri szalagmunkásoknak, hogy a közösségi oldalakon milyen tartalmakat nem illik lájkolniuk, ha holnap is náluk akarnak dolgozni?

Az a viszonylagos biztonság, az átlagember langyosvize, ami a legvidámabb barakk szépen lassan kiújult népbetegsége következtében kialakult, talán éppen most került igazán nagy veszélybe.

„A vakcinasikerünk oka a kapitalizmus, a kapzsiság, barátaim.” A vakcinabajnok tory miniszterelnöknek, Boris Johnsonnak igaza van, csak sajnos a legtöbben keverik a kapzsiságot a kizsákmányolással.

A szép új világ hirdetői még pár éve is a digitalizációtól várták az emberiség szebb korszakát, mostanra éppen ezek a körök akarnának korlátozni és ellenőrizni. A lényeg azonban elsikkad: a digitális konszernek csak utánozzák, ami mindig is a kapitalizmus jellemzője volt, azaz a büntetést és a megfigyelést.

Hiába telt el pontosan egy év az első magyarországi fertőzések bejelentése óta, sokmindenben ma még bizalmatlanabbak vagyunk, mint akkor. A 2020-as év rendőrségi fenyítésekkel, félrevezető „tanácsokkal”, kapkodással terhelt volt, a politikusok és kurrens tudomány közötti párbeszéd pedig rengeteg kívánnivalót hagy maga után. Hogyan tovább innen?

A modern identitáspolitika, mint bármilyen totalitárius eszmerendszer, valójában a politika – és a nyugati politikai hagyomány – ellenmozgalmaként lép fel.

A McDonald’s fogyasztóiként nagyobb rálátásunk lehet a háborús konfliktusok és az erőszak világméretű csökkenésére, mint a diplomácia vagy a biztonságpolitika szakértőinek.

Nem a nagy techcégek jelentenek kockázatot a magyar nemzetgazdaságra, hanem a Deutsch Tamás-féle Digitális Oktatási Stratégiára költött közpénz.

Engels is azok közé tartozott, aki forradalmi hevületében csak a rosszat látta meg a piacgazdaságban és mindent elhallgatott, ami ellentmondott volna romantikus vágyainak. Engels maga és késői követői kapitalizmuskritikából éltek, élnek, s fognak élni.

75 évvel ezelőtt ért véget a második világháború. A modernitás három társadalom- és gazdaságszervező politikai koncepciója csapott össze: a kapitalizmussal szemben alternatív gazdasági világrendszert kiépítő bolsevik típusú kommunizmus, a korporatív mintára szerveződő nemzetiszocializmus, valamint a kapitalizmuspárti liberális demokrácia. Ez az utolsó olyan „kerek” évforduló, amikor még azok is mesélni tudnak a háború mindennapjairól, akik átélték őket.

Akár munkára, akár munkakerülésre ösztönözne az úgynevezett negatív jövedelemadó, felmerül a kérdés: minek ide-oda áramoltatni az adóforintokat, hogy aztán ugyanott végezzék?

A Kína mozgását és lehetőségeit leíró fogalmaink és modelljeink újraértelmezésre szorulnak. Van értelme egy egyre végesebb növekedést ígérő Földön új hegemónról beszélni?

A világjárvány világosan megmutatja, hogy fejlett, ipari társadalmaink egy olyan utópiára épülnek, ami fennmaradásunkat veszélyezteti. A történelmet azonban nem hajtják semmilyen vastörvények sem előre, sem hátra. Csak rajtunk múlik, milyen következtetéseket vonunk le, és hogyan cselekszünk.

A koronavírus felvette a kapitalizmus jelenéhez idomuló pusztító, elmagányosító létformát. Kérdéses azonban, hogy meg tudjuk-e haladni a vírus mögötti mélyebb okokat. A spanyolnáthát például forradalmak és sztrájkok kísérték.

Mi lesz a válság után? Elterjed a home office? Kevesebb lesz az alkalmi szex? Visszaszorul a globalizáció? Jön a feltétel nélküli alapjövedelem? Leszokunk a dohányzásról?

A magyar társadalom harminc év alatt megtapasztalta, hogy egyesek nem tudják, mások pedig kifejezetten nem akarják valódi, kikényszeríthető tartalommal megtölteni az emberi jogokat.

A legnehezebb azt belátni és kimondani, hogy ami most történik, nem világvége, hanem egy jobb, új világ kezdete. Milyen jövőkép rajzolódik ki a járványból?

A közös jövőnk a valódi tét, így az ökopolitika már egyáltalán nem csupán természetvédelem. Politikai erejét nem zöld pártnak kéne hívni, hanem inkább Jövő Pártnak.

Niedermüller beszólása enyhe ahhoz képest, hogy a Goldman Sachs vezére be se engedné a tőzsdére a csak fehér férfiak által vezetett cégeket. A nácik pont így kezdték a piackorlátozást.

A Nagy Testvér majd úgyis elosztja az értékeket, minek is bajlódjunk mi az értékek előállításának és piaci cseréjének kockázatával? Amíg ez a közvélekedés, csak államelvű politikusok közt választhatunk.

Hiába ünnepeljük a berlini fal lebontását, a bolygófogyasztói kapitalizmus győzelmével sem kerültünk közelebb egy valóban szabad világhoz.