Távozásom okairól

Mit tanultam az Azonnalinál, és miért megyek most el mégis? Na és mit köszönhetek a DK-nak?

760 cikk, ebből 48 videó, aminek az elkészítésében (akár riporterként, akár kamerásként, akár vágóként) részt vettem, és 16 véleménycikk – ez a mérlegem az Azonnalinál, ahol még 2017 szeptemberében kezdtem gyakornokként (rögtön stílusosan egy metálos interjúval), és ahonnét most, több mint négy év után távozom vezető belpolitikai újságíróként.

Nem vagyok egyedül a távozással, és ez nem véletlen: azzal ellentétben, amit Pintér Bence megbízott főszerkesztő állított az egy héttel ezelőtti hírlevelében (egyébként az ő pozíciójából abszolút érthető módon), nem pusztán business as usual, hogy az emberek elkezdtek elszivárogni az Azonnalitól azt követően, hogy Bukovics Martin alapító-főszerkesztőt szeptember elején kirúgták a laptól, és társa, Bakó Bea is – ne legyen efelől kétségünk – csak azért nem jutott erre a sorsa, mert a Munka törvénykönyve szerint anyasági szabadságon lévő embert nem lehet sehonnét sem kipaterolni.

A tulajdonosi kör hivatkozása ebben a sztoriban – hogy a szakításra belső kommunikációs problémák, valamint hatáskörtúllépés miatt került sor – azért baromi jó, mert annak van egy sok mindenki által tapasztalt és valós alapja:

Bakó Bea és Bukovics Martin kétségtelenül nehéz, konfliktusos emberek, akik agilisan mennek előre a maguk által elgondolt úton, és ha ennek során le kell törni ellenakaratokat, akkor azt általában nagyon határozottan megteszik. Akár úgy is, hogy közben olyan hangnemet engednek meg maguknak, amit az ember még a kutyájával szemben sem szívesen tenne, és azt se csodálom, hogy ezt egyesek lelki terrorként élték meg.

Külön hálával tartozom a DK-nak

Nem csodálom, mert ugyanezt jómagam is átéltem és megtapasztaltam. 2018 nyarán lettem végül gyakornokból – akkor még félállásban – újságíró, úgy, hogy valójában semmit nem tudtam erről a szakmáról. Pár hónapon belül markánsan kiütköztek a hátrányaim, a tapasztalatlanságom, és egyértelművé vált, hogy közel sem tudom hozni az elvárt színvonalat: nem tudtam felépíteni normálisan egy cikket, kontextusba helyezni az alaphírt, nem éreztem rá, hogy mi a releváns egy-egy történés kapcsán, és mi nem az. (Itt mindenképpen köszönettel tartozom Pintér Bencének, aki abban az időben főszerkesztő-helyettesként rengeteg szakmai és lelki támogatást nyújtott nekem, és aki Beáékkal is harcolt értem a kulisszák mögött.)

Ez volt a legkeményebb időszakom az Azonnalinál, amikor megtapasztaltam azt a szigort és azt a hangnemet, amit sok exkollegám nem bírt tolerálni, és ami miatt nagyrészt – Gerényi Gábor kisebbségi tulajdonos szavaival élve – valóban történt (személyemet kivéve) pár teljes sorcsere az évek alatt.

Őszintén, korábban nem gondoltam volna, hogy bárkitől is el tudnám viselni azt, amit akkoriban kaptam a főnökeimtől, amikor minden egyes nap gyomorgörccsel mentem be az akkori, Váci utcai szerkesztőségünkbe, hogy ma éppen mit fogok elszúrni, és miért fogok lecseszést kapni. Az ok, amiért mégis maradtam, többrétű: egyrészt volt egy rám nehezedő egzisztenciális nyomás (valamiből fizetnem kellett az albérletemet), másrészt viszont már akkor éreztem, hogy ha valahol meg lehet tanulni normálisan ezt a szakmát, az az Azonnali.

Hogy meg lehet kérdezni egy vadidegen külföldi zenekart ahelyett, hogy csak leírom, hogy milyen fasza zenét játszanak; hogy agyára lehet menni a kormányközeli szerveknek, ha kényelmetlen kérdéseket teszek fel nekik; hogy lehet a tudomány és az újságírás határán kötéltáncolva minőségi munkát letenni az asztalra, ami mindkét oldal igényeit kielégíti; hogy az egészségesen szemtelen, provokatív kérdezési stílus (amennyiben az nem öncélú) nem olyasmi, amit szégyellni kell, hanem amivel a politikai bullshitparádét – jó esetben – ki lehet küszöbölni egy interjúszituációban, vagy amivel felszínre lehet hozni a világról, a politikáról és az újságírásról teljesen mást gondoló ember normális, konstruktív énjét és véleményét; hogy más esetekben meg a feltétel nélküli empátia és kíváncsiság vezet célra; hogy lehet és merni kell nem beállni a hazai média mainstream sodrába egy pandémiás helyzet kapcsán, vagy akkor, amikor mások egy külpolitikai vonatkozású hírnél megelégednek az MTI-hír kimásolásával vagy a pártközlemények egyoldalú igazságával.

Külön hálával tartozom a DK-nak, amire mindig számíthattam, ha meg akartam ízlelni az ellenzék oldalán a NER bűzét, és aminek azóta is a legjobb politikai gagemet köszönhetem, amikor poénból beléptem közéjük, és ahol valamiért annyira megszerettek, hogy majdnem fél évbe telt, mire kirúgtak onnan.

Bátorság és önbizalom

Márpedig mindehhez bátorság és önbizalom kell, olyasfajta bátorság és önbizalom, aminek korábban nem voltam birtokában, és amit ha megtapasztal és elsajátít az ember (amit kénytelen is megtenni, különben egyszerűen nem tud érvényesülni a közélet exhibicionista világában), az a magánéletében is ki tud fizetődni: pont a napokban beszélgettem egy relatíve friss barátommal, aki őszintén meglepődött, amikor mondtam neki, hogy alapvetően introvertált személyiség vagyok. De ez csak egy példa a sok közül.

És pont ez az a szakmai és jellembeli bátorság, önbizalom és fejlődés, amit én személy szerint nagy részben Bakó Beának és Bukovics Martinnak köszönhetek (akármennyire is joggal kritizálhatók az egyes megnyilvánulásaik, és ami téren egyébként az utóbbi egy-két évben mindketten sokat javultak), és ezért is volt olyan nagy sokk és törés az ő kiebrudalásuk az Azonnaliból számomra.

Ennek persze nem kéne azt jelentenie, hogy távozom is egyúttal a laptól. Annak viszont igen, hogy számomra az jelentette az Azonnalit, amivé alapító-főszerkesztőkként ők formálták a lapot, és egyszerűen elvesztettem a hitemet abban, hogy lesz ez legalább annyira jó, mint korábban. Természetesen sok sikert kívánok Kósa András leendő állandó főszerkesztőnek, remélem, valóban meg tudja tartani a lap értékeit, ahogyan azt ígéri.

A kilépésem egyik indoka tehát részben a szakmai, részben a személyes gyökerekből táplálkozó kötődés ahhoz, amit Martinék csináltak az Azonnalival. A másik pedig az, hogy az elmúlt két hónapban az Azonnali vezetősége egyáltalán nem győzött meg arról, hogy bízhatom bennük – így a továbbiakban nem szeretném kitenni magam a szeszélyüknek. Ennek pontos részleteiről – üzleti titoktartási kötelezettségem révén – nem számolhatok be.

Most tehát számomra az útkeresés időszaka kezdődik, ami lehet, hogy az újságírásban maradva, egy másik szerkesztőség kötelékében fog végződni, és az is lehet, hogy teljesen máshol fogom megtalálni a számításom.

Tőletek olvasóktól pedig annyit kérek, hogy adjatok november közepétől egy esélyt a Kósa-féle Azonnalinak: attól még, hogy én nem tudok hinni abban, hogy lesz az olyan jó, mint régen, még simán lehet, hogy ti fogtok benne értéket találni. A jelenleg is zajló, köztes időszakban pedig ne várjátok el az ott maradt 3-4 kollegától, hogy ugyanazt a színvonalat és kontentmennyiséget hozzák, mint amikor még 10-12, motivált ember vitte a hátán a napi ügymenetet. Az Azonnali most takaréklángon ég, a jövő zenéje, hogy Kósa András ezt a lángot mennyire fogja tudni felszítani.