A rendszerváltás akkor zárul le, ha már nem akarjuk, hogy politikusok pelenkázzanak minket az adónkból

A hazai politikai szereplők valamennyien azt az igényt akarják kiszolgálni, hogy legyen valaki, aki végre rendbe teszi az adóforintokból működő egészségügyet, megszünteti a várólistákat, és korszerűvé varázsolja az állami oktatást. Erre várni egyszerű felelősséghárítás és naivitás, ezeknek a szolgáltatásoknak a minőségéről és az azokat fogyasztó felelős állampolgároknak kéne döntenie.

2021 nyarára élénk párbeszéd bontakozott ki az adóztatásról Magyarországon. Domokos László ÁSZ-elnök a jelenlegi 15 százalékos SZJA nullaszázalékossá tételét tűzné ki célul, Matolcsy Györggyel összhangban a tervgazdasági beruházások drasztikus megvágását is sürgették. Az Azonnalin pedig Tarnay Kristóf vetette fel, hogy az állami költségvetés egy részét népszavazásra kéne bízni.

Vajon képesek vagyunk lemondani arról, hogy a pénzünkből gyámkodjanak felettünk? Hány évtized kell ennek felismerésére?

Augusztus 19-én vettek nyilvántartásba az előválasztáson a Le az Adók 75 százalékával párt miniszterelnök-jelöltjeként, ami nem csak a 15 százalékos SZJA-t tenné nullaszázalékossá, hanem TAO-t is, és jelentős vágást tervez még a 15,5 százalékos szociális hozzájárulási adó és 18,5 százalékos társadalombiztosítási járulék területén.

Én tehát Domokos Lászlóhoz vagy Tarnay Kristófhoz képest sokkal radikálisabb állásponton vagyok. Számomra Hongkong és a svájci Zug kanton a szabadság mintája. A távol-keleti városállamban például 2 és 17 százalék között sávos, míg a svájci kantonban 10,71 és 12,28 százalék közötti a személyi jövedelemadó (uttóbi esetben 7,7 százalékos ÁFA-val és 10 százalékos szociális hozzájárulási adóval/TB-járulékkal kiegészítve). Lehet tehát úgy is államot vagy közösséget irányítani, hogy a dolgozó sokkal jobban megvan becsülve.

Az állam nem erőlteti a svájci Zug kanton lakóira vagy a hongkongiakra a milliónyi, önkényesen kigondolt beruházást és versenyképtelen szolgáltatást.

Magyarország esetében ne csak a sokszor elővett stadionokra és a közmédiára gondoljunk, hanem a szocializmusból konzervált állami pelenkázásra is, a nyugdíjrendszerre, az egészségügy és az oktatás rendszerére, amelyeket ma ugyancsak a dolgozó verejtékéből igyekszik fenntartani az állam.

Hongkongban a járóbeteg-ellátás 70 százaléka piaci alapú, van is verseny, és nem kell fél évet várni ahhoz, hogy valakit megműtsenek. Épp politikai tevékenységem során találkoztam egy idős hölggyel júliusban aki, alig tudott bekötött lábával az otthonában járni, miközben már február óta várt a műtétre. Ezért fizette eddig a TB-t?

De miért is adtuk ki a kezünkből a felelősséget? Nem látjuk, hogy ezzel kiszolgáltatjuk magunkat az aktuális politikai önkénynek? Elég döbbenetes volt látni, hogy miközben a lezárások idején a szabadság földjéről ismert Európában folyamatossá váltak a kétségbeesett tüntetések, a média alig vette észre a megélhetésükért küzdőket, a tüntetőket pedig sokszor lesajnálóan vírustagadónak vagy összeesküvés-elméletek rabjának igyekeztek beállítani.

Ezek volnának hát az európai szociáldemokráciák. Szakértők, politikusok és újságírók társadalommérnöki kísérleti terepei. A polgár arra jó, hogy adózzon, de a döntést ruházza át rájuk.

Ennek ellenére a lezárásoknak erős társadalmi bázisa volt – és láthatóan az adóztatás kérdése sem ütötte át a magyarok ingerküszöbét. Mintha a felelősséghárítás sokaknak kényelmes lenne.

Hogyan jutottunk idáig? A neolitikumban felépítettük a törzsi társadalmakból a letelepedett közösségeket, majd a városállamokat, aztán a teokratikus birodalmakat, feudális királyságokat, alkotmányos monarchiákat végül pedig a szociáldemokráciákat. Legyen azonban bármi is az államforma, az állam szerepének félreértésének egyik fő oka a hatalomban lévők motivációinak igénytelen ignorálása. Az, hogy az állami vezetők célja elsősorban hatalomban maradni.

A másik fő ok pedig a ingyen élet tévképzete. Az újraelosztás ugyanis elkerülhetetlenül magában hordoz társadalmi kockázatokat. Pasour például úgy véli, hogy a köztulajdon potyautasokat teremt, ami állami intervencióhoz vezet. Mises pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy az állam olyan termelési módokat teremt, amelyek mechanizmusa nélkülözi az árakat, ezért kiszámíthatatlan az értékük és megvalósíthatatlan a termelési folyamatok versenyképessége. De ugyancsak aggályos, ha az állam pénzügyileg gyakorol nyomást a piacra; ezért is vádolják Biden pénzesőjét pénzrontással, illetve a hitellufikból eredő válságok kockázatát is az ilyen intézkedésekre vezeti vissza az osztrák közgazdaságtani iskola.

Ennek ellenére mintha ezek a gyakorlatok nem akarnának kiveszni a társadalomból.

American Rescue Plan Act of 2021, modern monetáris elmélet, a CSOK – ezek mind egyértelmű jelei annak, hogy sokan tényleg elhiszik, hogy az állam tud teremteni.

A CSOK-nak még a nevében is benne van a teremtés, pedig ha valamit teremtett, azaz az ingatlanárak egekbe szökése.

Antropológiai szempontból nem látok semmilyen garanciát arra, hogy a hatalomra épülő és egyúttal tömegeknek káros intézmények eltűnjenek. Ilyen például a Kr.e 3500 óta velünk élő rabszolgaság intézménye. Bár a piacilag szabadabb világ nagy részén már kiveszőben van, világszerte sok helyen ma is él a rabszolgatartás gyakorlata. Sőt, ha igaza van Ezra Poundnak, aki szerint „az a rabszolga, aki arra vár, hogy jöjjön valaki, aki felszabadítja”, akkor pont a „gondoskodó hatalom” tévképzete az, ami miatt sokan még igénylik is a hatalmi önkényt. 

Ha a hazai politikai szereplőket nézzük, látható, hogy valamennyien ezt az igényt akarják kiszolgálni.

Legyen valaki, aki végre rendbe teszi az adóforintokból működő egészségügyet, megszünteti a várólistákat, és korszerűvé varázsolja az állami oktatást. Az eddigi tapasztalatok nem győztek meg minket arról, hogy ne a fogyasztók döntsenek a minőségről, hanem ennek a valakinek tervei és érdekei az adófizetők pénzéből.

A felelősséghárítás és a gyermeki naivitás keverednek a hatalom megítélésében.

Ha javítani akarunk a rendszeren, ahhoz tudatosulnia kéne annak, mire vagyunk képesek a gondoskodó állam mítosza nélkül. Nem csak várni a politikai üdvöskét, hanem

meg sem adni az államnak a hatalmat, hogy helyettünk döntsön a pénzünkről az oktatás, kultúra, sport, egészségügy, nyugdíj és lakhatás kérdésében.

Mire mentünk azzal, hogy ezeket mind kiszerveztük az állami döntéshozatalnak? És mire mehetnénk vajon azzal, ha elfogadnánk a munkánkért járó nagyobb béreket, és ezeket a szolgáltatásokat inkább a piacon keresnénk? Nekünk kell vállalni a felelősséget. A politikai hatalomnak átruházva a döntést, nem megússzuk a következményeket, hanem kiszolgáltatjuk magunkat a hatalmat fenntartó lobbiérdekeknek.