A tömegmédia evolúciós beidegződésekkel játszik, amikor lezárásokat követel

Varsányi Bence

Szerző:
Varsányi Bence

2021.03.04. 19:10

A történelem során nem tanultuk meg kezelni az absztrakt módon prezentált információt, zsigerileg nem értjük a valószínűségeket, ezért hajlamosabbak vagyunk tapasztalaton alapuló döntéseket hozni. Ez a tömegmédia pánikkeltésével együtt a lezárások irracionális követeléséhez, de legalábbis az elfogadásukhoz vezet.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Amikor tavaly novemberben bevezették a kijárási korlátozást, az volt a benyomásom, hogy a magyarok saját magukra kérték az ítéletet Orbán Viktortól, aki szokásához híven megmérte a közvéleményt és szobafogságot adott az évtizedek óta gyerekként kezelt állampolgároknak.

Nem sokkal később persze kiderült, hogy a kormány nemcsak a közhangulatra reagált a szigorításokkal, hanem saját bénultságára is: az alig egy héttel az első után, ad hoc jelleggel bevezetett újabb, este nyolctól kezdődő kijárási korlátozással gyakorlatilag bevallották, hogy hiába a kormányzati sikerkommunikáció és a hirdetett pozitív mentális attitűd, a járvány második hullámának kezelése túl nagy kihívásnak bizonyult még a központosított, szinte végtelen erőforrásokkal rendelkező (párt)államnak is.

Az ún. ellenzéki oldalról ekkorra többen már régóta a drasztikus eszközök használatát sürgették. Karácsony Gergely, Budapest főpolgármesterének mikropártja, a papíron baloldali Párbeszéd már tavasszal vesztegzár alá helyezte volna a teljes országot, de

még az elvileg liberális Gyurcsány Ferenc és Fekete-Győr András szerint is sokkal hamarabb kellett volna einstandolni a magyarok szabadságjogait.

Ebben a végtelenül nyomasztó, kispolgári, defetista légkörben a legyőzöttek szerint nem kellett volna első felindulásból cikket írnom arról, hogy mi lesz a már addig is alaposan kivéreztetett vendéglátással, és úgy általában mindenki mentális és fizikai egészségével, mert itt közvetlenül emberéletekről van szó, lélegeztetőgépen életben maradni próbáló férfiakról és nőkről, így a lassabban ölő anyagi ellehetetlenülés és pszichés roncsolódás legfeljebb csak másodlagos szempont lehet.

Az egyetlen helyes út e logika mentén tehát a békeharc oximoronjába való önkéntes bezárkózás:

a szabadság korlátozása a szabadság érdekében.

A békeharcosok szerint az oximoron elfogadásához mindössze annyi kéne történjen valakivel, hogy testközelből tapasztalja meg a koronavírus pusztítását. Ha elkapja a vírust, vagy ismer olyat, aki megfertőződött, netalán meghal egy családtagja a betegségben, akkor szerintük máris fel fogják adni önző, életellenes, a korlátozásokat kritizáló álláspontjukat.

Világnézeti gyógyulásom, kispolgári ébredésem feltételei immár adottak: több barátom és közeli ismerősöm elkapta már a vírust, egy rég nem látott, de kedves ismerősöm belehalt a szövődményeibe, és valószínűleg én is átestem a nyavalyán.

Ehhez képest itt vagyok most március elején, az eddigi legszigorúbb korlátozások bevezetésekor, és még mindig a nyitás pártján állok.

Hogyan lehetséges ez? Menthetetlenül önző, tanulni nem képes, született pszichopata lennék, vagy csak mentálisan retardált?

A megoldás és az szabadságért zárni akarók önellentmondásának kulcsa is a leírás és a tapasztalat közti résben (angolul description-experience gap) rejlik. A kísérleti viselkedéstudomány által vizsgált jelenséggel először Maria Konnikova The Biggest Bluff című könyvében találkoztam, ahol a pszichológusdoktor-újságíró-pókerjátékos szerző arra keresi a választ, vajon miért hoznak érzelmi alapú döntéseket az emberek olyan szituációkban, amikor alapvetően a racionalitáson alapuló választás állna az érdekükben.

A válasz szinte már nevetségesen banális:

egyszerűen ilyen az emberi természet, az agyunk úgy van huzalozva, hogy zsigerileg nem értjük a valószínűségeket.

Habár a statisztikák sokszor szembemennek az intuíciónkkal, evolúciósan nem vagyunk felkészülve az események elkerülhetetlen bizonytalanságának felfogására, mert nem tanultuk meg kezelni az absztrakt módon prezentált információt. Konnikova ezt szemléletesen azzal magyarázza, hogy az őseink ahelyett, hogy azt gondolták volna, hogy a vidéken nagyon ritkák a tigrisek, nagyjából két százalék eséllyel találkozhatnak eggyel, és még egy százaléknál is kisebb az esélye, hogy megtámadja őket, inkább a nyers érzelmeiknek hittek, és az élt bennük, hogy nemrég ott volt a környéken egy tigris, ami nagyon ijesztőnek látszott.

A döntéshozatalnak ez a hiányossága évezredekkel később sem lett áthidalva. Mutathatnak az embernek akármennyi grafikont, azok sem a kockázattal kapcsolatos benyomásukat, sem az azt követő döntéseiket nem fogják megváltoztatni.

Ami viszont képes megváltoztatni a kockázatos eseményekhez való viszonyulást, az a közvetlen vagy közvetett tapasztalat.

Aki például átélt egy hurrikánt, az sokkal nagyobb eséllyel fog árvízbiztosítást kötni a házára, aki pedig átélte szeptember tizenegyedikét, zsigerileg sokkal valószínűbbnek fogja tartani egy terrortámadás bekövetkezését.

Ugyanez a koronavírus-járványra alkalmazva azt jelenti, hogy aki már személyesen is találkozott a vírussal, nagyobb kockázatúnak fogja érezni azt, így nagyobb valószínűséggel fogja támogatni a korlátozó intézkedéseket, nagyobb eséllyel lesz lezáráspárti. A lezáráspártiság evolúciós gyökere miatt pedig számtalan olyan furcsa esettel találkozhatunk, amikor alapvetően liberális, szabadságszerető emberek a komplett világnézetükkel szembemenve is tiltakoznak a nyitáspárti vélemények ellen.

És hogy akkor mégis miért vagyok továbbra is nyitáspárti? Mert az emberi természettel jár a tanulás képessége is, így

ha a folyamatos, tökéletesen racionális döntéshozatal fizikai képtelenség is, kondicionálhatóak vagyunk a valószínűségek megértésére.

Gondoljunk csak a tőzsdespekulánsokra, a profi sportfogadókra, vagy bárkire, aki valamilyen mértékben a véletlennel foglalkozik! A szakmájukban legsikeresebbek közös jellemzője, hogy a meghozott döntéseik sokkal nagyobb arányban alapulnak a valószínűségek minél pontosabb megközelítésén, mint a személyes élményeikből fakadó érzelmeiken. Ez a döntéshozatal egy bizonyos fokig tehát tanulható, és egy világjárvány alatt pontosan erre lenne szükség.

Itt fontos megjegyezni, hogy a leírás és a tapasztalat közti rés természetesen a másik álláspontot képviselők egy jelentős részére is hatással van, elvégre ők is emberek. Az, aki a saját bőrén tapasztalta a korlátozások hatásait, például elveszítette az állását, és most az anyagi túléléséért küzd, hajlamosabb alábecsülni a járvány valós kockázatát, és ez akkor is így lenne, ha a koronavírus mondjuk százszor fertőzőképesebb, és ezerszer halálosabb lenne. Így hát az, hogy a magyarok többsége már mérhetően a nyitást szorgalmazná, nem annak tudható be, hogy megtanulták kezelni a valószínűségeket, hanem pont annak, hogy már annyian érzik a saját bőrükön a lezárások negatív hatásait, hogy a személyes tapasztalatuk erre az álláspontra vezeti őket.

A közvetlen személyes tapasztalat mellett az információs érában viszont már a közvetett információ hatása is felerősödik a tömegmédiának köszönhetően. Eddig soha nem látott mértékben férünk hozzá mások személyes élményeihez, ami szintén az absztrakt módon prezentált információ kezelését akadályoztatja, és

a leírásalapú helyett a tapasztalatalapú döntéshozatal irányába terel minket.

A média felelőssége most tehát nagyobb, mint valaha – mégis vannak olyan hír- és véleményportálok, amik már több, mint egy éve a pánikpornóban utaznak. Ők azok, akik a friss járványügyi adatokat szenzációként tálalják, a „rekordokat” szinte ünneplik, a legtöbb kattintást pedig az hozza nekik, ha beszámolhatnak arról, hogy valaki tragikusan fiatalon halt bele a koronavírusba. Ők azok, akik tavaly szédítő tempóban írták meg cikkről cikkre a zombiapokalipszis túlélési kézikönyvét, hogy hány kiló lisztet és hány tucat vécépapírt kell vásárolnunk már aznap, hogy a magunk módján fenntarthassuk az összeomlani készülő emberi civilizációt.

Ők azok, akik habár a szigorítások nem akadályozták meg a harmadik hullámot, mégis folyamatosan az újabb és újabb lezárásokat követelik a kormánytól, majd amikor elrendelik azokat, felsóhajtanak, hogy na végre, már sokkal hamarabb kellett volna.

Az adatok bombasztikus címekkel közlése végül is érthető – hozza a kattintásokat, népszerűbb lesz tőle a portál. De mondjuk

a liberális, elvileg szabadságpárti 444 vajon miért akarja megfosztani a magyarokat a szabadságuktól?

Ha naiv lennék, azt mondanám, hogy sokakhoz hasonlóan a portál szerzői sem tudták áthidalni a leírás és a tapasztalat közti rést, irracionális félelmet éreznek, és online újságírókként a korlátozások hatásait sem érzik különösebben a bőrükön. Ennél viszont sokkal intelligensebbnek, sokkal tudatosabbnak tartom őket.

Ha valamelyik kormánypárti, félkonteós tévéműsor munkatársa lennék, akkor azt mondhatnám, hogy mivel a magyarok többsége már nyitáspárti, az ún. ellenzéki pártok nem erőltethetik többé a házmesterpolitikát (mondjuk erről a magát liberálisnak valló Bősz Anettnek nem szóltak, mielőtt elkezdte volna helyeselni a kéthetes leállást), így ki kell szervezni a feladatot a baráti médiának.

A helyzet viszont az, hogy a 444-nél az Orbán-fóbia egyszerűen felülírta mind a racionalitást, mind a hiteles tájékoztatást, mind a szerkesztőség világnézeti meggyőződését.

Az egyébként rendszeresen kiváló anyagokat megjelentető portál a szemünk láttára evez át a liberalizmusból az autoritarizmusba.

Az olvasók pedig szintén kormányellenesek, így nem győzik kattintani a lezáráspárti cikkeiket.

Milyen csodálatos együttállása ez a dolgoknak, nem igaz?

Olvass még Varsányi Bencétől az Azonnalin! Vitáznál? Írj!

Varsányi Bence
Varsányi Bence az Azonnali újságírója
Varsányi Bence
Varsányi Bence az Azonnali újságírója

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek