Adózzunk célzottan, döntsön népszavazás az állami kiadásokról!

2021.08.08. 11:17

Az államnak konkrét célokra kéne csak adót beszednie, és az adókulcsokat közvetlenül az adott évi legszükségesebb költekezéseiből kellene levezetnie, ezekről pedig népszavazáson kellene az adófizetőknek dönteni. Mondja meg az állam, konkrétan mire kell a pénzünk és dönthessünk, akarjuk-e ezt.

Korábban azt írtam egy publicisztikámban, hogy szerintem a nehezen indokolható állami költéseket meg kell szüntetni – mint a folyamatos plakátkampányok, értelmetlen presztízsberuházások, vagy a mesterséges monopóliumuk ellenére is veszteséges állami vállalatok finanszírozása –, és ezzel arányosan kevesebb adót kell beszedni.

Ha ugyanis megszűnnek például a társadalmi célúnak hazudott állami Fidesz-kampányok, és csak emiatt havonta arányosan mindössze kétezer forinttal több lesz a nettóm, és abból mondjuk egy napig eszem, én már örülök, hogy elkölthettem a saját keresetemnek egy ennyivel nagyobb részét, nem pedig az állam tehette ezt meg.

Az a baj ugyanis szerintem, hogy adottnak tekintjük az adókulcsokat és többnyire az állami költekezéseket is. Ha valamiből le lehet faragni, az első gondolatunk az, hogy hova lenne ezt érdemes átcsoportosítani. Ezt a gondolkodásmódot kellene megváltoztatni.

Miért jár neki a fizetésemből? 

Az állam előre megtervezi, hogy milyen konkrét célokra kíván költeni egy évben – erre szolgál a költségvetés, minden évben látjuk, ahogy rituálészerűen mutogatja a pénzügyminiszter nyomtatott formában és trikolorba öltöztetett pendrive-on.

A probléma, hogy ezt nekünk senki nem mutatta meg előre az adóbevallási időszak előtt, pedig mi finanszírozzuk.

Értelemszerűen, ha egy vállalat plusz tőkebefektetést kér a részvényeseitől, előad egy meggyőzőnek szánt prezentációt, amelyben színes-szagos, illusztrációkkal és imázsvideókkal teletűzdelt diákon fog érvelni a források elköltésének hasznossága mellett.

A kérdés csupán az, miért nem várhatjuk el ugyanezt az államtól is?

A válasz persze nyilvánvaló: mert az adóztatás kényszer, kötelező, nem pedig önkéntes, piaci alapon működő szolgáltatásokról beszélünk, ahol az egyén döntheti el, mire ad pénzt és mire nem. Ugyanakkor – lévén, hogy nem gondolom, hogy az államot meg kell szüntetni – például az igazságszolgáltatás és bizonyos mértékű szociális háló fenntartása teljesen jogos, egy sor kiadást viszont feleslegesnek tartok és szerintem azok megszüntetésével arányosan kellene csökkenteni az egyes adózók adókulcsát. Úgy vélem,

az államnak előre szavaztatnia kéne arról, mire költhet majd a mi pénzünkből és ebből is kellene következnie annak, kinek mennyit kell évente adóznia.

Így érezhetnénk végre, hogy az adónk konkrétan mire megy el, és az olyan közhelyek helyett, hogy „az adózás az ára annak, hogy civilizált társadalomban éljünk” végre konkrét válaszokat lehetne adni Rachel elhíresült kérdésére: „ki az az adóhatóság és miért jár neki a fizetésemből?”.

Nem szabad felhasználású közpénz

Bár az adózást sok szempontból nem lehet a hitelezéshez hasonlítani, mégis: ahogy a hitelek esetén szabad felhasználású és konkrét célokra fordítható kölcsönökből tudunk választani,

az adóforintok ne legyenek soha szabad felhasználásúak!

Az állam minden évben előre készítse el a költségvetést, benne azokkal a kiadási tervekkel, hogy mely kormányzati szervek, minisztériumok mekkora kerettel szeretnék, hogy gazdálkodhassanak a jövő évben és erről valamilyen formában szavazzanak azok, akik adót fizetnek.

Ennek persze több módja is lehetne. Egyrészt már van egy egészen működőképes ügyfélkapurendszerünk, plusz egy átlagos e-bankban – akinek rendelkezésére áll – milliókat utalhatunk néhány kattintással, a népszavazás és a demokratikus döntések intézményeit jó lenne már végre digitalizálni – legalább részben, világszerte elég sok jól működő példa van erre.

Hivatkozhatunk persze az amerikai szavazási rendszer anomáliáira, nyilván sokunk retinájába beégett, hogy napig nem tudták a CNN-en rendesen besatírozni a térképet egy postairónnal – de azt gondolom, hogy ha végső soron az USA-ban megoldották a szavazási rendszer digitalizációját, itthon is menne. Az pedig, hogy a választásokkal egy időben népszavazásokat is tartanak, így biztosítva a kellő részvételt, remek dolog, mindenképpen érdemes lenne itthon is átvenni.

A szuverenitásunkat is erősíthetné 

Az adószavazással kapcsolatosan magától értetődő lenne, hogy akkor szavazzunk, ha lényegesen nőne a teher egy évben. Ez egyébként nem jelentené azt, hogy semmiképpen nem nőhetne, sőt. Azt gondolom, hogy ha például a honvédelemre fordítandó keretet kell növelni, mert mondjuk háborúba sodródna az ország, biztos vagyok benne, hogy megszavazná a többség az esetleges adóemelést is. Feltéve, hogy nem élnek vissza a rendkívüli veszély állapotával olyannyira, hogy teljesen kiüresítik azt, mint a tömeges migráció okozta válsághelyzet nonstop fenntartásával, amely tényleg a farkast kiáltó fiú tipikus esete.

Egy ilyen esetben még segítené is az ország szuverenitását az, hogy rendkívüli pluszkiadások esetén nem szorulunk külföldi kölcsönökre.

A másik lehetőség – a gondolatkísérletemben egy hosszabb távon elérhető cél, amikor már bejáratottabb a rendszer –, hogy nem csak a jelentősebb változásokról szavazunk, hanem egész egyszerűen az éves költségvetést népszavazáson közvetlenül az adófizetőkkel kell elfogadtatni. Amiből ugyebár, ha akarnak, az emberek le tudnak faragni – ezt nagyjából úgy tudnám elképzelni, hogy ki lehetne húzni a – remélhetőleg digitális – népszavazáson, melyek azok a tételcsoportok, amelyek elköltését nem támogatjuk adózóként.

Így ha a többség valamire nem akar költeni, azt az államnak ezt el kellene fogadnia, és ennyivel arányosan csökkenteni kellene mindenkinek az adóterhét. Ha ez kis összeg is lenne csupán eleinte, a szimbolikus jelentősége óriási.

Ha ugyanis a többség demokratikusan úgy dönt, el kellene fogadniuk, hogy a magyar társadalom többsége nem akar plakátokra, haveri bulikra és túlméretezett állami vízfejre költeni, hanem szeretné a nettóját annyival közelíteni a bruttójához és ennyivel nagyobb részét végre maga elkölteni annak a fizetésnek, amiért megdolgozott.

Aki pedig azzal érvelne, hogy nem lehet előre mindent látni: a mostani költségvetés sem ezer forintokra lebontva tartalmazza, hogy melyik reklámügynökségnél fognak emojis plakátot rendelni és mennyiért, hanem az egyes szerveknek vannak meghatározott célokra keretei – ezeket kellene ismertetni és megszavaztatni azokkal az adófizetőkkel, akik mindezt finanszírozzák. Persze kellene ebbe egy vészkeret, amely mondjuk a természeti katasztrófák esetén esedékes pluszkiadásokat fedezi, azt gondolom, ennek megtartását a többség támogatná.

Mindez nem jelenti szükségszerűen azt, hogy ne lennének változó adókulcsok. Én alapvetően egy félprogresszív adórendszerben hiszek, szerintem a progresszív adóztatás bünteti a sikert, de a minimálbérig terjedő jövedelmnek adómentesnek kéne lennie.

A megszavazott mértékű, célzottan elkölthető adóterhek is egyéni adókulcsok mentén oszlanának szét az emberek közt, tehát a közteherviselés igazságos mértékének a vitáit ettől még ugyanúgy le kell folytatni.

Ahol szükség van az államra

Ha az állam csak úgy költekezhetne, hogy arra engedélyt adtak a polgárai, akkor nem kellene teljesen megszüntetni az adóztatást és mindent piaci alapra helyezni? Én nem ebben hiszek.

Szerintem az államnak elsősorban akkor van dolga bármivel, amit a polgárai csinálnak, hogyha valaki, aki akar és igyekszik is tenni a saját boldogulásáért, ezt önhibáján kívül nem tudja megtenni.

Például mert kifosztják az otthonát és ellopják a laptopját, amely a munkaeszköze, és annak a segítségével keresi meg a fizetését. Ezért kell az államnak rendőrséget és bíróságokat fenntartania, úgy gondolom, ezt hosszú távon sem reális magánkézbe adni. Vagy leég a háza, a fejére esik egy tégla, ezért nem tud pénzt keresni, tehát ugyanez a helyzet a tűzoltókkal és a mentőkkel is.

Emellett, ha valaki önhibáján kívül nem tud kiteljesedni, mert nem tud végzettséget szerezni, annak is segítsen az állam. Hiszek abban, hogy az első diploma legyen ingyenes, de akár az olyan banális dolgokban is, hogy az állam szervezzen ingyenes iskolabuszokat a kistelepülésen élőknek. Ezeket tehát véleményem szerint a jelen realitások és kulturális háttér mellett életszerűen csökkenthető kis állam keretében is fenn kell tartani.

Egy általános szociális háló is kell például, hiszen látjuk a realitásokat. Ugyanakkor ennek filozófiájában a közhelyszerűen idézett „hálót adunk, nem halat” irányba kell elmennie és ideiglenesnek kell tekinteni, addig kell adni, ameddig az ember nem tud saját maga boldogulni, ehhez pedig kell az az alapfelállás, hogy akarjon.

Ahol érdemes piacosítani

Más területeken azonban azt gondolom, hogy mindenképpen eljuthatunk a piacosításig.

Ha az emberek nem akarják finanszírozni a mesterségesen monopol helyzetük ellenére is veszteséges állami cégek újabb és újabb tőkepótlásait, akkor ezeket a cégeket el kell adni, piaci alapra kell helyezni őket. Vagyis – kövezzetek meg, de – privatizálni kell.

Erre jó kompromisszumos példa a RegioJet magánvasút-társaság piacra lépésével kapcsolatban látunk, vagy ami a földgázellátó leválasztásával és a gázszolgáltatások – sajnos tiszavirágéletű – piacosításával történt: a stratégiainak tartott infrastruktúra –a sínek, a gázvezetékhálózat – állami kézben marad, de azon piaci alapon bárki nyújthat szolgáltatást, végre beindul a verseny. (Utaznék már például Szeged és Budapest között a MÁV konkurenciájával vasúton!)

Azon is érdemes elgondolkodni, hogy ha egyes állami cégek finanszírozását az adófizetők hosszú távon támogatják, akkor akár önkéntesen is beszállhatnának oda részvényesként. Így közvetlenül részesülnének is a profitból, a cég valóban piacivá válva pedig vélhetően a tényleges profitelvárás miatt hatékonyabban működne. Ezt a vitát azonban majd azoknak kell lefolytatniuk, akik a politikai arénában vannak egy ilyen adórendszer megvalósulása után.

Ha az állam végre megmondaná előre, részletesen – nem propagandalózungok szintjén –, hogy mire megy el az adónk, méghozzá azelőtt, hogy azt befizetnénk, az a mostanihoz helyzethez képest óriási javulást jelentene.

Végre érezhetővé válna ugyanis, hogy az állam mérete, valamint a bruttónk és a nettónk közötti különbség között egyenes összefüggés van.

Mondja meg az állam, konkrétan mire kell a pénzünk és dönthessünk, akarjuk-e ezt. Könnyen lehet, hogy a többség egyes költéseket szívesen támogatna. De ha mondjuk inkább azt választja a nép, hogy piaci szektorokat liberalizáljunk és ne költsön az állam veszteséges állami cégek finanszírozására, azt is el kellene fogadnia az éppen aktuális döntéshozóknak – függetlenül attól, hogy a gazdaságpolitikai tengely jobb- vagy baloldalán állnak. Amit többnyire nem tudunk ugye, mert a magyar belpolitikának nevezett folytatásos tragikomédia inkább arról szól, hogy ki mit reggelizett a mi adónkból kapott milliós fizetéséből.

Tarnay Kristóf Ábel
Tarnay Kristóf Ábel az Azonnali újságírója

Újságíró, jobboldali liberális gondolkodó, volt diákaktivista. Szereti a szabadságot, az alternatív rockot és a jó kraftsöröket.

olvass még a szerzőtől
Tarnay Kristóf Ábel
Tarnay Kristóf Ábel az Azonnali újságírója

Újságíró, jobboldali liberális gondolkodó, volt diákaktivista. Szereti a szabadságot, az alternatív rockot és a jó kraftsöröket.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek