Létezik orbánizmus korrupció, jogtiprás és uszítás nélkül is – csak nem nálunk

Orbánék több mint tíz esztendeje zsarolják azzal a jobboldali érzelmű embereket, hogy „a haza megvédésének” ígéretéért cserébe mondjanak le legalapvetőbb erkölcsi elvárásaikról és jóízlésükről. Dánia elmúlt néhány éve arra mutat rá, hogy ezt az árat nem kötelező megfizetni.

A Mérce néhány nappal ezelőtt terjedelmes és alapos cikket közölt a Dániában zajló „szélsőjobboldali” fordulatról. A portál radikális baloldali irányvonala felől közelítve a bírálat teljesen koherens. Ám aki – mint e sorok írója – nem osztozik e világnézetben, egészen más tanulságokat is levonhat a skandináv országban végbement változásokból.

A hazai balos és liberális közbeszédben az észak-európai államokat a „befogadás”, a „szolidaritás” és a „haladás” bezzegországaiként emlegetik, míg a jobbos közvéleményben sokan a „nyakló nélküli migráció”, az „önfeladás” és az „ultraliberáris fertő” elrettentő példájaként mutogatnak rájuk. Hogy ezek az egyébként egyenként is minden országra nézve rendkívül leegyszerűsítő sémák mennyire nem igazak, arra talán Dánia a legjobb példa.

A nyolcvanas-kilencvenes-kétezres években ide is nagy számban érkeztek bevándorlók. Mára a lakosság 14 százaléka rendelkezik migrációs háttérrel, 8 százaléknyian (vagy felmenőik) Európán kívülről érkeztek. Évtizedeken keresztül itt is szinte megkérdőjelezhetetlen társadalmi konszenzus uralkodott abban, hogy szükség van az olcsó munkaerőre, a „sokszínűség” pedig gazdagítja az országot. Ezt a dogmát elsőként a radikális jobboldalról indult, majd lassan a közép felé araszoló (valódi, nem csak nevükben létező néppártosodást végrehajtó) Dán Néppárt (DF) kérdőjelezte meg.

A DF a harsány, rasszista jellegű felhangoktól sem mentes migrációellenesség mellé fokozatosan vette be portfóliójába a melegjogok és a legendás skandináv jóléti modell védelmét, amelyeket szerintük leginkább a homofóbiára sokkal hajlamosabb, és a szociális ellátórendszert alaposan megterhelő muszlim, illetve afrikai bevándorlók veszélyeztetnek. A párt 1998-ban került be a parlamentbe, hamarosan pedig annyira megkerülhetetlen erővé váltak, hogy 2001-2011, illetve 2015-2019 között csak az ő külső támogatásukkal volt meg a liberális-konzervatív kormány többsége.

A Néppárt kitartó aprómunkával tolta el lépésről lépésre a dán politikát és közvéleményt egyre migrációkritikusabb irányba, miközben folyamatosan erősödtek. Ennek fő kárvallottja pedig (máshol sem példa nélküli módon) nem a jobb-, hanem a baloldal volt. A hagyományos alsó-középosztálybeli szociáldemokrata szavazók egyre nagyobb része számára vált vonzóbbá a jóléti állam védelmében fellépő Néppárt, mint a neoliberális gazdaságpolitikát erőltető szocdemek, és a bevándorlás veszteseinek is leginkább ők érezték magukat.

A dán Szociáldemokrata Párt pedig erre válaszul olyat lépett, amelyet az európai baloldalon szinte senki más. (Kivéve talán a német Linkét, akik viszont továbbra is hithű szélsőbalosok maradtak.) Ahelyett, hogy a különböző etnikai és szexuális kisebbségek legradikálisabb követeléseit tették volna magukévá, és a tőlük elforduló felvilágosulatlan melósokat szidva a progresszív értelmiség ölében kerestek volna vigaszt, egy éles kanyarral irányt váltottak.

Gazdaságfilozófiailag balra, identitáspolitikailag jobbra rántották el a kormányt. A 2015-ben a párt élére került Mette Frederiksen elődeinél sokkal kritikusabban beszél a globalizációról, a neoliberalizmusról és a bevándorlásról is.

A fordulat meg is hozta eredményét: a Szociáldemokrata Párt 2019-ben választást nyert, míg Néppárt népszerűsége összezsugorodott.  Győzelmük óta (a mára dán hagyománnyá vált kisebbségi kormány élén) Frederiksen vezeti az országot. Hatalomra kerülve pedig bizonyságát adta annak, hogy az irányváltás nem csak kampányfogás volt.

A dán belügyminisztérium stratégiai célként jelölte meg, hogy felszámolják a „párhuzamos társadalmakat”. Így törvényt hoztak arról, hogy tíz éven belül minden hátrányos helyzetű városnegyedben szorítsák 30 százalék alá az első- és másodgenerációs bevándorlók számát. A kormányfő pedig egyenesen olyan jövőképet vázolt fel országa számára, amelyben „nulla menedékkérőt” engednek be. „Vigyáznunk kell arra, hogy ne jöjjenek túl sokan az országunkba, máskülönben a társadalmi kohéziónk megszűnik létezni” – szögezte le hardcore radikáljobbos politikusokat megszégyenítően Frederiksen.

A szavakat tettek is követik. Júniusban fogadták el azt a jogszabályt, amely szerint a menekültstátuszért folyamodókat kérelmük elbírálásának idejére egy harmadik országban helyezik el. És itt még véletlenül sem Németországra, Svédországra, vagy Norvégiára kell gondolni: a dán kormány az ügyben Ruandával, Tunéziával, Egyiptommal és Etiópiával tárgyal. A törvény célját különösebben nem is titkolják. A kormányszóvivő kerek-perec ki is mondta: „Ha valaki menedékjogot kér Dániában, tudnia kell, hogy visszaküldik egy Európán kívüli országba, ezért bízunk benne, hogy nem próbálkoznak meg vele újra.”

S ha azt gondolnánk, hogy Koppenhágában csupán látványos papírtigriseket hajtogatnak, de a gyakorlatban nem sok minden változik, elég csupán arra a kétszáz szír menekültre gondolni, akiknek státuszát áprilisban vonták vissza, miután a hatóságok úgy ítélték meg, hogy már nincsenek közvetlen veszélyben hazájukban.

A Mérce cikke szerint a dán kormány irányvonalához „Orbán Viktor is tapsolhat”. Nos, ez a megállapítás biztosan vitán felül áll. Ám a különbségek legalább annyira fontosak, mint a hasonlóságok – sőt, nekünk, magyaroknak az előbbiek az igazán lényegesek.

A gyakorlatban érvényesített bevándorlási korlátozásokat Dániában semmilyen hecckampány nem kíséri. Magyarországgal ellentétben a menedékkérőket nem ábrázolják a kormányzati kommunikációban veszélyes hordaként, potenciális terroristaként, bűnözőként, élősködőként, vagy legújabban vírushordozóként. Jellemző módon egy szocdem képviselő így indokolta az új szabályokat: „Ha a menekültek rádöbbennek, hogy nem maradhatnak Európában, akkor nem fognak Dániába jönni, és nem sodorják magukat életveszélyes helyzetbe, nem fizetik oda mindenüket az embercsempészeknek egy kétesélyes tengeri útért cserébe.”

Aki nem ért egyet ezekkel a törvényekkel, nevezheti akár álszentnek is ezt az egyébként nagyon is logikus érvelést. Csak hát ettől még nagyon nem mindegy, hogy a társadalom számára humánus, a migránsokkal legalább névlegesen együttérző szavakkal írjuk körbe ezt a problémát, vagy a félelmekre és előítéletekre építő uszítással mérgezzük az embereket. A jogi végeredmény lehet hasonló, csak az előbbire nem megy rá egy nemzet lelke és józan ítélőképessége.

Ha találomra megkérdezünk ma Magyarországon valakit, hogy mi jut eszébe a NER-ről, valószínűleg Orbán Viktor neve után a migrációellenességet és a korrupciót fogja mondani. Ez utóbbi azonban Dániában jóformán ismeretlen, olyannyira, hogy az ország rendre a világ legkevésbé korrupt országaként végez a Transparency International évente közzétett összesítésében. Ugyanebben a rangsorban hazánk tavaly a 69. helyet csípte meg holtversenyben Romániával, többek közt Szenegál, Namíbia és Ruanda után kullogva. A kormánypropaganda ezt előszeretettel magyarázza azzal, hogy ezeket a listákat a Soros-hálózathoz tartozó szervezetek készítik, akik így büntetik Magyarországot bevándorlásellenes állásfoglalása miatt.

Már csak azért is érdemes vigyázó szemünket Dániára vetni, hogy lássuk, mekkora kamu ez.

A skandináv ország ugyanis pontosan azóta áll a progresszív jogvédők célkeresztjében, mint Orbánék. A 2015-6-os migrációs válság idején elfogadott „ékszertörvény” (melynek jegyében a hatóságok félmillió forint értékig elkobozhatták a menedékkérők vagyontárgyait, a hivatalos indoklás szerint, hogy „fedezzék ellátásuk és az eljárás költségeit”) ugyanúgy kiverte a biztosítékot például az Amnesty-nél, vagy a Human Rights Watchnál (előbbi „aljasnak”, utóbbi „megvetendőnek” nevezte a jogszabályt), mint mondjuk a magyar kerítés. A korrupcióellenes szervezetek mégsem sorolták az országot egy tapodtat sem hátrébb.

Dániát az utóbbi két évtizedben szinte végig kisebbségi kormányok vezették, ez alól a jelenlegi kabinet sem kivétel. Így eleve közel sincs annyi lehetőségük a hatalommal való visszaélésre, mint a harmadik kétharmados ciklusát töltő Orbánnak. A kompromisszum ebben a politikai kultúrában nem szeszélyesen gyakorolt, vagy megtagadott kegy, hanem a hatalom megtartásának legfontosabb eszköze, megkerülhetetlen kényszer. Frederiksen pedig valódi mestere ennek. Lényegében minden fontos törvényt elsöprő többséggel fogadtat el a parlamentben, hiszen a jóléti és piacszabályozó döntésekhez a baloldali, a közbiztonságot erősítő, illetve a bevándorlást korlátozó jogszabályokhoz a jobboldali ellenzék támogatását szerzi meg.

S ami a legfontosabb: Dániában az identitáspolitikai asztalcsapkodás helyett a kormány (Irgalom Atyja ne hagyj el: folytatva az előző kormány politikáját!) az ország jövőjét valóban meghatározó kérdésekkel foglalkozik. Például, hogy élhető lesz-e száz év múlva a bolygó, amelyen az ország elhelyezkedik.

Dánia 2050-re, Koppenhága viszont már 2025-re tűzte ki, hogy nem bocsát ki több szén-dioxidot, mint amennyit meg tud kötni – vagyis karbonsemleges lesz. A dán villamosenergiának már most 40 százalékát szélerőművek termelik (amelyeket nálunk épp most lehetetlenítenek el), a háztartások kétharmadának energiaellátását pedig a szemétégetők hőjéből, illetve a mezőgazdaság által termelt trágyából és felesleges állati zsírból készített bioüzemanyag felhasználásával oldják meg. Az ország az EU legnagyobb olajkitermelőjeként 2050-re teljesen leépíti az iparágat – és ebbe nem fog belerokkanni, mivel az állami olajcég már hosszú évek óta tudatosan áll át a megújuló energiaforrások kiaknázására. 

A környezetvédelmet a gazdasági fejlődéssel és a jólét növekedésével rendre szembeállító magyar kormányzati bölcselkedéseket pedig remekül cáfolja, hogy míg a dánok az elmúlt három évtizedben több mint harmadával csökkentették a széndioxid-kibocsátásukat, nemzeti össztermékük ez alatt az idő a két és félszeresére nőtt.

Magyarországon százezrek szavaznak a Fideszre, akik tisztában vannak az elmúlt évtized minden képzeletet felülmúló korrupciójával, taszítja őket a hatalom arroganciája és útszéli hangneme – de meg vannak győződve róla, hogy ez az ára annak, hogy az ország szuverenitását és a nemzeti önazonosságunkat alapértéknek tekintő kormányunk legyen. (Hogy egyébként ez valójában számos tekintetben még csak nincs is így, arról többször írtam.)

Hiszen a NER alternatívájaként mind a kormánypárti, mind az ellenzéki nyilvánosságban ellenkező előjellel ugyan, de ugyanúgy a nyugati liberális progresszió jelenik meg. Orbánék több mint tíz esztendeje zsarolják azzal a jobboldali érzelmű embereket, hogy „a haza megvédésének” ígéretéért cserébe mondjanak le legalapvetőbb erkölcsi elvárásaikról és jóízlésükről. Dánia elmúlt néhány éve arra mutat rá – függetlenül attól, ki mennyire helyesli az ottani változásokat –, hogy

ezt az árat nem kötelező megfizetni.

Meg lehet kérdőjelezni a kilencvenes évek óta uralkodó megkövesedett társadalmi és világnézeti dogmákat, szembe lehet menni az Unió fősodrával, sőt, a nagy nemzetközi emberjogi szervezetek véleményével is az ország szanaszétlopása, a jogállam lebontása és uszító propagandagépezet nélkül is. Itthon is lehetne. De ehhez előbb fel kell mondani az Orbánnal kötött piszkos alkut.

Hozzászólnál? Vitatkoznál? Írj!