A mostani amerikai és európai emlékezetpolitikai viták rámutatnak, hogy civilizációnk sikere nem elválaszthatatlan a barbárságtól sem. Az, hogy a mostani tüntetésekben is van barbár elem, ne zavarjon nagyon bennünket: így születik a kultúra. A szabadság nyugati kultúráját a ledöntött hősök ugyanúgy alakították, ahogy mostani ledöntőik teszik.
A szobordöntéssel nem írjuk át a történelmet. Csak tiszteletet adunk azoknak is, akiknek őseit ölték a szoborban megörökített alakok. Egy igazságos társadalom nem építhető csak a fehér férfiak érdekére és emlékezetére.
Miközben térségünkben a szocialista múltat szokás kritizálni, a közterek igazi rombolása, privatizációja, elgiccsesítése csak ez után következett be. Mindez jól látható az egykori Jugoszlávia példáján. Amikor szobrokról és a ledöntésükről gondolkodunk, ezt is figyelembe kell venni.
Miközben egyes liberálisoknak láthatóan jobban fáj a tárgyak, mint az emberek elleni erőszak, meg se akarják érteni, mit is jelképeznek az elnyomottak számára a megtámadott, ledöntött tárgyak.
Miközben az USA ázsiója sok szempontból történelmi mélységekben jár, George Floyd meggyilkolása kapcsán mégis a fél világ elkezdett résztvenni egy olyan szerepjátékban, ahol azt játsszák, hogy ők is amerikaiak.
Miként érezhet egy liberális-konzervatív ember, aki még Kelet-Európában is hisz a „felvilágosult Nyugat” eszméiben, amikor annak vezető hatalma éppen saját identitását és ezzel nagyságát kérdőjelezi meg?
Egy szobor nem csak esztétikai kategória, így annak ledöntése nem barbárság, hanem sokkal inkább azok figyelemfelhívása, akiknek érdekeit, érzéseit a jelenlegi emékezetpolitika teljességgel ignorálja.
Ötletek és bátorság kellene arra, hogy az ember szembemenjen a jobboldali PC-terrorral, ami itt szépen lassan kiépült. De ehhez nem a távoli, egzotikus, TV-képernyőképes elnyomottakkal kellene foglalkozni, hanem a sajátjainkkal.