A női szobrok hiányáról

Ahelyett, hogy férfiak ledöntött szobrán sajnálkozunk, kérdezzük meg magunkat, miért nincsenek a magyar köztereken se elég női szobrok.

Az Egyesült Államokban egy fekete ember rendőrök általi meggyilkolása mára a konkrét ügyön túlmutató eseménysorrá vált: az ország a saját történelmét, az ezen történelmet író győztesek (azaz főleg a fehérek) hatalmi helyzetét, az ő identitátuskra épült államidentitást vonja kétségbe. Ennek csak egyik – bár a szó minden értelmében szimbólikus – kérdése a szobroké. Ami az Egyesült Államokban zajlik, arról – hiszen így volt ez egykoron is – a világ egészén szokás vitázni.

Ezért az Azonnali arra kíváncsi, mit üzenhetnek a tengerentúli események a magyar közéletnek? Tényleg vitáznunk kell nekünk is pro és kontra az USA történelmi hőseiről? Vagy inkább magunk vonatkozásában kell a kérdést feltenni: van-e Magyarországon strukturális és emlékezetpolitkai rasszizmus? A vitában ezúttal Pető Andrea, történész, a CEU professzora fejti ki véleményét.

+ + +

Míg a magyar sajtóban önjelölt véleményvezérek a szobordöntések barbarizmusa felett sajnálkoznak, addig

A köztéri szoborállítás (és annak ledöntésének története) az antik korra nyúlik vissza, ahol a közösségért valami fontos tettet végrehajtót jutalmazta a közösség egy szoborral: a hadvezért vagy a sikeres politikust. Ezek a szobrok természetükből fakadóan hősiesen magasztosak és a klasszikus vizuális nyelvet, az elit politikáját követik.

melytől az adott politikai közösség erkölcsi jobbulását remélik a jövőben. Mivel nők nemcsak a köztérből voltak kizárva – és így nem volt módjukban hősies, később szoborra vagy emlékműre érdemesítő tetteket elkövetni –, hanem még döntéshozó helyzetbe se kerültek, így nem csoda, hogy köztéri szobrok esetében valóban hiány van a nőket ábrázoló köztéri szobrokból. Ez a hiány a műfaj meghatározásának, jellegének és nyelvének a következménye.

amelyek között természetesen sok Szűz Máriát vagy női szentet ábrázoló szobor esztétikai megformálása évezredes európai hagyományt követ.

A következő zsánert az emlékszobrok alkotják. Milyen nőnek, és milyen tettekért állítottak szobrot? Erzsébet királynénak, a szerethető Habsburgnak 1879-ben, 1884-ben, 1929-ben is állítottak Budapesten szobrot. Nehezebb a kérdés, hogy munkájukért saját jogon milyen nőknek állítottak szobrot. Az első köztéri szobrot Veres Pálné, a magyar nőnevelés úttörője kapta 1906-ban az Erzsébet téren. Ma a szobor a Veres Pálné utcában áll. A gazdag földbirtokosnő támogató, szintén gazdag férj oldalán valóban formabontó és példamutató életet élt, mely napjainkban is elgondolkodtat, hogy a magyar elit tagjai miért nem követték a példáját.

A másik köztéri emlékezeti forma az emléktábla. Ebben is Veres Pálné jár elöl, hiszen 1926-ban állítottak neki emléktáblát az általa létrehozott nőnevelő intézete falán. Zirzen Janka, szintén a magyar nőnevelés fontos alakja 1930-ban kapott emléktáblát. 1935-ben kapott emléktáblát az 1848-as forradalomban férfiruhában harcoló Lebstück Mária mint újpesti lakos. De színésznők és képzőművésznők is kaphatnak emléktáblát, hiszen munkásságukkal a döntéshozó férfiakat szórakoztatják vagy vidítják.

Stróbl Alajos a mai napig a Nemzeti Múzeum kertjében álló Arany-szobor mellékalakjaként Toldi Piroskáját gróf Széchenyi István unokájáról, gróf Széchenyi Béla bájos leányáról, Alice grófkisasszonyról mintázta, aki a művész állítása szerint a legeredetibb magyar szépség volt. Arról, hogy a bűbájos Alice grófkisasszony megnyerte az első füves teniszbajnokságot nőként és kiváló érzékkel irányította a megörökölt hatalmas uradalmát, nem gyakran esik szó. És ezért nem is kapott köztéri szobrot.

Más nőnek még annyi szerencséje se volt, hogy egy irodalmi nőalaknak állhatott volna modellt. Baross Gábor ma is a Keleti előtt álló, 1898-ben felállított szobra esetében az eredeti tervek szerint a jobboldali női mellkékalak, egy meztelen nő kezében koszorút tartva, lebegő helyzetben a dicsőséget képviselte volna. E női alak helyett a szakmai bírálók inkább kidolgozott izomzatú férfiaktszobrot javasoltak a dicsőség értékének szintén lebegő képviseletére.

A díszkutak és díszszobroknál szintén a jó testi adottságú és kevés ruhát viselő névtelen nők szerepelnek. Hogy ki a szobor modellje, az sokszor feledésbe merül. A Gellért-hegy tetején álló Szabadság-szobor modelljét a szobrász, Kisfaludy Strobl Zsigmond a villamosmegállóban szólította le. A szobor Wikipedia-cikkéből is hiányzik Thuránszkyné Gaál Erzsébet neve és története is, aki

ahol nyolc napig ingyen állt modellt a szoborhoz. Nem tudjuk, hogy Csikász Imre Kis hableány című, eredetileg 1932-ben felállított, pedofíliát súroló, meztelen kislányszobrának ki volt a modellje. A szobor 1954 óta a Margitsziget Japánkertjének halastavában áll, vagyis inkább ül.

Az első női, félig köztéri szobrot 1889-ben az Akácfa utca 32. alatt található épület kapualjának jobboldali fülkéjében avatták fel, kvázi köztéren. Ehhez nyilván nem kellett hatósági engedély, melyet ebben az esetben nehéz lett volna megszerezni. Az alapzat ma is áll. Aki hiányzik a szoboralapzatról: Bischitz Dávidné Fischer Johanna (1829–1898), a Pesti Izraelita Nőegylet egyik első elnöknőjének mellszobra. Bischitzné felekezettől függetlenül kiépített egy rendkívül korszerű szociális ellátórendszert, ennek egyik ékköve volt a ház, amelynek a kapualjában kapott halála után félig köztéri szobrot, amely azóta eltűnt/eltávolították/elkallódott/megsemmisült.

Ez már jelzi, hogy a kevés női szobornak, mint minden hivatalos emlékezetpolitikával összekapcsolódó tárgynak, kalandos a története. 1945 után az izmos és sportos munkásnő figurája lett a szobrok mellékalakja és nem a bűbájos grófkisasszony. Ugyanekkor került el Veres Pálné szobra az eredeti helyéről. Valamint kaptak szobrot a munkásmozgalom mártírjai, mint például a lakásában nyilasok által agyonlőtt Koltói Anna (1891-1944), akinek szobra helyén most a Mammut 2. áll.

1989-et követően lehetőség lett volna újszerű emlékezetpolitikai lépésekre, de erre nem került sor. 2010 után a konzervatív városvezetés úgy viselkedett, ahogy a konzervatív városvezetők szoktak. Először is eltávolították a korábbi központilag szervezett szoborcserét túlélt baloldali szobrokat, illetve utcaneveket. Azután pedig a női szoborállítást ugyanúgy az ötlettelenség jellemezte, mint a korábbi városvezetését, talán azért is, mert két feladatot kellett volna egyszerre megoldani. Egyrészt lefolytatni a vitát a magyar történelem kulcskérdéseiről, hogy mi és hogyan érdemes a közösségi térben mindenki okulására megjelenni, másrészt a köztéri szobrászat vizuális nyelvéről.

Az örök közönségsiker Erzsébet királynő 2018-ben felállított szobra mellett az 1956-os felkelés szűz mártírja, Tóth Ilona életnagyságú szobra került az Orvostudományi Egyetem elé, ahol a leírás szerint bizakodva tekint a jövőbe. Már újra áll Tormay Cécile emléktáblája volt lakása, a Kőfaragó utca 3. falán. Az 1943-ban a Károlyi-kertben felállított finomvonalú Tormay-szobor mind kivitelezésben, mind esztétikájában más minőséget képvisel, mint a jelenleg a Gyulai Pál utcában 2012-ben felállított hagyományos mellszobor. Az „egyetlen férfinak a magyar parlamentben”, Slachta Margitnak, a keresztény feminizmus képviselőjének, az első női képviselőnek a magyar parlamentben 2018 óta terveznek szobrot állítani. A szoborterv a híres fénykép alapján készült, amely Slachtát 1947-ben a választás után az utcára kilépve ábrázolja.

Kéthly Annának (1889-1976), a másik „egyetlen férfinak a magyar parlamentben”, a magyar szociáldemokrácia nagyasszonyának, egy kifejezetten csinos nőnek állítottak 2006-an egy nem túl hízelgő fejszobrot az Erzsébetvárosban, a Kéthly Anna téren. Kövér László avatta fel 2015-ban a Markó utca sarkán Kéthly teljes alakos szobrát, amely a harmincas évek esztétikáját követi.

Az emlékszobrok és főleg az emléktáblák hősies és hagyományos esztétikai nyelve kötött. Azoknak, akik a nők valóban hiányzó jelenlétét a köztérben orvosolni akarnánk, erre a kirekesztésre, valamint ennek a nyelvére is reflektálni kellene. Az újfajta nyelvhez nemcsak egy másfajta vizuális nyelvre lenne szükség, hanem arra a politikai akaratra is, mely teret ad azoknak, akik újszerűen gondolkodnak a múltunkról. Gondoljunk csak a Dózsa György úton felállított, kiváló i-ypszilon alkotócsoport 1956-os emlékművére, mely megkísérelt túllépni a hagyományos 1956-os lyukas zászlós ikonográfián, és ezért komoly kritika is érte. A vitákat elcsitítandó, állítottak is egy hagyományos emlékművet az elvárt vizuális kódokkal.

A londoni Westminster előtti térben hosszas társadalmi egyeztetés után 12 politikus hagyományos bronzszobrát állítják fel. Ezek között egy nő volt, Milicent Fawcett (1847-1929). A szobor esztétikája nem sokban különbözik az Erzsébet téri Erzsébet-szobortól. Az azonban különbözik, hogy mivel Fawcett nemcsak a legfontosabb női könyvtár és levéltár alapítója, hanem dicstelen szerepet játszott a búr háborúban, most követelik az ő szobrának az eltávolítását is.

A többi szobor, köztük Nelson Mandela, Winston Churchill, illetve Abraham Lincoln múltjában is sok fekete petty van, hiszen még a szentek élete sem nélkülözi a komplexitást, nem hogy a politikusoké.

hiszen ő maga visszautasította a személyes tisztálkodást, mert azt bűnnek vélte.

Erről és a felmerülő dilemmákról jól lehet a köztéri szobrok kapcsán beszélni, és fontos párbeszéd kezdődhetne. A londoni Fawcett-szobor felirata idézet egy 1920-ban elmondott beszédéből: „A bátorság mindenhol bátorságot teremt.” Még inspiráló és jó is lenne, ha igaz lenne, főleg a múltunkról folytatott párbeszéd esetében. Szükség van arra, hogy

még akkor is, ha nincs is közvetlen kapcsolat a több nő jelenléte a köztéren és az igazságosabb és élhetőbb társadalom között. Az biztos viszont, hogy ahol nincsenek női köztéri szobrok, az a város mindenképpen igazságtalanabb és élhetetlenebb.

Olvasd el az Azonnali szoborvitájának többi cikkét is!