A szobordöntéssel nem írjuk át a történelmet. Csak tiszteletet adunk azoknak is, akiknek őseit ölték a szoborban megörökített alakok. Egy igazságos társadalom nem építhető csak a fehér férfiak érdekére és emlékezetére.
Az Egyesült Államokban egy fekete ember rendőrök általi meggyilkolása mára a konkrét ügyön túlmutató eseménysorrá vált: az ország a saját történelmét, az ezen történelmet író győztesek (azaz főleg a fehérek) hatalmi helyzetét, az ő identitátuskra épült államidentitást vonja kétségbe. Ennek csak egyik – bár a szó minden értelmében szimbólikus – kérdése a szobroké. Ami az Egyesült Államokban zajlik, arról – hiszen így volt ez egykoron is – a világ egészén szokás vitázni.
Ezért az Azonnali arra kíváncsi, mit üzenhetnek a tengerentúli események a magyar közéletnek? Tényleg vitáznunk kell nekünk is pro és kontra az USA történelmi hőseiről? Vagy inkább magunk vonatkozásában kell a kérdést feltenni: van-e Magyarországon strukturális és emlékezetpolitkai rasszizmus? A vitában ezúttal Rutai Lili újságíró, a Vénusz Projekt podcastere fejti ki véleményét.
+ + +
Miért írom ezt? Hogy rámutassak: a változáshoz néha radikális tettek kellenek. A szüfrazsettek nélkül nekem, több milliárd emberrel együtt lehet, hogy ma sem lenne választójogom, nem bankolhatnék, dolgozhatnék apám vagy férjem engedélye nélkül.
A nők tüntethettek évekig békésen, de valódi változást az indított, amikor Emmeline Pankhurst vezetésével (rosszul működő) bombákat gyártottak; amikor Herbert Asquith brit miniszterelnökre döglött macskát dobtak, éhségsztrájkokat szerveztek; amikor épületekhez láncolták magukat; amikor Emily Davison lovak elé vetette magát.
Természetesen indokolatlan a 20. század korai eseményeit 2020 híreihez hasonlítani: ebben a száz évben a társadalmi igazságosság kérdéséről alkotott közvélekedés és a büntetőjog is rengeteget változott. A szüfrazsettek ténykedéseivel egyidőben például néhány amerikai államban a fekete amerikaiak külön bejáratokat használtak, nem utazhattak, harcolhattak, dolgozhattak együtt a fehérbőrű emberekkel.
Azért is írom ezt, hogy emlékezzünk: senki sem feddhetetlen. Főleg a múlt századok politikai személyiségei, aktivistái nem azok. Azonban fontos különbség, hogy a 20. század elején lázadó nők csak önmagukban tettek kárt, nem szárad lelkükön több ezer ember élete.
Míg a szüfrazsettek szobrai (az a néhány) mellett legfeljebb egy nőgyűlölő fog megállni és köpni, Churchill, Kolumbusz és II. Lipót szobra naponta több száz, több ezer járókelőt emlékeztetett arra, hogy az ország, ahol járnak, a nagyapjuk, dédapjuk, ükapjuk és -anyjuk hátán épült fel. Arra, hogy
ahelyett, hogy büntetné azokat, akik a színesbőrű vagy etnikai kisebbséghez tartozó emberek ellen cselekedtek.
A történelem mindig is szubjektív volt. És az utóbbi pár száz évben az iskolában tanított, a széles körben ünnepelt történelem a fehér, nyugati emberek (főleg férfiak) nézőpontját tükrözte. Az Amerikai Egyesült Államokban, ahol a népesség csak 60 százaléka vallja magát fehérnek, ez egy teljesen elmaradott, sőt, sértő nézőpont. De hozzátenném: Magyarországon is. Ez nem jelenti azt, hogy hamis lenne. Nem átírni kell, hanem érzékenyíteni, figyelembe venni a nem-fehér bőrű emberek emlékeit, történelmét, véleményét.
Kolumbusz Kristófra és Winston Churchillre továbbra is emlékezni fogunk: érdemeik miatt is, de nem csak azok miatt. Ennyi év távlatából nem vonhatjuk őket felelősségre, de fontos megmutatni a következő generációknak és azoknak, akikben valamilyen fájdalmas emléket elevenít fel a szobor, hogy tetteiket elítéljük. Hogy nem hagyjuk: újra megtörténjen.
A történelmi brutalitással szembe kell nézni, szobordöntés vagy kollektív megemlékezés keretében. Ideális esetben csak az utóbbival, de nem ideális világban élünk. Lehet, hogy én vagyok túlzottan Z-generációs, de
Nem csak George Floyd és Breonna Taylor tragikus haláláról van szó, hanem arról a több száz színesbőrű ember haláláról, akik az intézményes és mindennapi rasszizmus miatt veszítik életüket: a rendőri brutalitás, a gyűlölet szította vagy utcai bűncselekmények miatt.
Rasszizmus létezik. Azt, aki ennek az ellenkezőjét állítja, szinte biztosan nem kérdezték még az utcán, hogy miért nem kebabot árul; nem várakozott hónapokig egy konténerben azért, hogy beengedjék egy országba. Nem küldték még el állásinterjúról, amikor meglátták a bőrszínét; nem mondták a tömegközlekedésen mellette, félhangosan az N betűs szót.
Vannak privilégiumaink, amik nem is tudatosulnak bennünk. Vannak bőrszín alapú előítéleteink. Ami önmagában nem probléma, ha nem ezek alapján (és csak ezek alapján) ítélünk meg mindenkit, anélkül, hogy informálódnánk, esélyt adnánk arra, hogy megváltozzék a véleményünk.
Viszont amíg rasszizmus létezik, főleg intézményes formában (vagy tettlegességig fajulva), nem lehet teljesen egyenlő a társadalmunk. Egyszerűen nem lehet társadalmi frusztrációra egyenlő társadalmat építeni, szobordöntési vágyra, az igazságtalanság érzésére sem. Nem csoda, hogy
Emlékeztessenek az üres pódiumok, az új szobrok mindenkit arra, hogy a rasszizmus egy még létező jelenség, ami ellen tennünk kell. A szobordöntés nem egy folyamat végeredménye, hanem a változás kezdete.
Magyarországnak pedig a magyar szobrokkal kell foglalkoznia. Mert van itt is elég érzelmi munka és tisztázás, amit nemzetként véghez kell vinnünk. Szembe kéne néznünk hibáinkkal, szobrainkkal és történelmünkkel, átértékelve azokat az utóbbi évek, évtizedek diskurzusa alapján. Nem szégyen azt mondani, hogy egy szobor már nem aktuális, már nem elfogadott vagy szívesen látott. Az szégyen, ha ezek ellenére mepróbálunk úgy tenni, mintha még mindig jó lenne.
Olvasd el az Azonnali szoborvitájának többi cikkét is!
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.