Nem csak a múlt szobrait, de a jelen alkotásait is kéne bírálni

Losoncz Alpár

Szerző:
Losoncz Alpár

2020.07.21. 09:10

Miközben térségünkben a szocialista múltat szokás kritizálni, a közterek igazi rombolása, privatizációja, elgiccsesítése csak ez után következett be. Mindez jól látható az egykori Jugoszlávia példáján. Amikor szobrokról és a ledöntésükről gondolkodunk, ezt is figyelembe kell venni.

Az Egyesült Államokban egy fekete ember rendőrök általi meggyilkolása mára a konkrét ügyön túlmutató eseménysorrá vált: az ország a saját történelmét, az ezen történelmet író győztesek (azaz főleg a fehérek) hatalmi helyzetét, az ő identitátuskra épült államidentitást vonja kétségbe. Ennek csak egyik – bár a szó minden értelmében szimbólikus – kérdése a szobroké. Ami az Egyesült Államokban zajlik, arról – hiszen így volt ez egykoron is – a világ egészén szokás vitázni.

Ezért az Azonnali arra kíváncsi, mit üzenhetnek a tengerentúli események a magyar közéletnek? Tényleg vitáznunk kell nekünk is pro és kontra az USA történelmi hőseiről? Vagy inkább magunk vonatkozásában kell a kérdést feltenni: van-e Magyarországon strukturális és emlékezetpolitkai rasszizmus? A vitában ezúttal Losoncz Alpár filozófus, az Újvidéki Egyetem professzora fejti ki véleményét.

+ + +

A közterek: a politika és a történelem metszéspontjainak színterei. Egyszerre jelentik az eszményesített közös cselekvés lehetőségét és ígéretét, valamint a hatalmilag értelmezett/elbeszélt, irányított történelem megjelenítését. Nincs közhatalom – hogy most Henri Lefebvre fogalmát parafrazáljam – a közterek termelése/teremtése nélkül, amely mindenki számára látható kell, hogy legyen.

Valójában mindig kétfajta térteremtésről beszélhetünk: alulról és felülről jövőről.

Így különböző vonások keverednek és ütköznek egymással.

A közterek legalább a francia forradalom óta (időről időre) az ikonoklasztikus gesztusokban kifejeződő harag és neheztelés, a térbeli újrarendezés, a jelképes térelfoglalás közegei is. Mondjuk a 2014-ben Kijevben felszínre jutó elégedetlenség formái úgy rögzültek az emlékezetünkben, hogy a tüntetők eltávolítják a szovjet/orosz represszió korát idéző Lenin-szobrokat.

Jelenidőtájt a Rajnától nyugatra, valamint az Amerikai Egyesült Államokban felizzott az emlékezeti igazságosság kérdése: a luddisztikus elemekkel átitatott szobordöntések és a közterek újrakonfigurálásának igénye a gyarmatosító múlttal kapcsolatban azt tanúsítja, hogy

félrevisz az a közép-kelet-európai önkép, miszerint a történelem elintézetlensége csak régiónkban lenne tettenérhető.

Persze tagadhatatlan, hogy a történelemtapasztalat sajátos vonatkozásokkal bír errefelé: tudjuk, az 1989 után kibomló posztszocialista kor helyreállító ambíciókkal lépett fel, és ideológiai törekvéseinek magja, hogy visszaállítsa a kizökkent, kisértetjárásként leírt közép-kelet-európai történelem menetét az úgymond normális pályákra. Ennek részelemei a renacionalizáció, a nemzeti restauráció, az antikommunista múlt birtokbavétele, és ezen újramontírozott múlt aspektusainak megjelenítése. Az Európai Unió pedig lépcsőt képez, amelynek segítségével könnyebben lehet eljutni a renacionalizáció házához.

De vajon megfelel-e a valóságnak, hogy mindig a múlttól kell félteni a jelent? Vajon rabjai legyünk-e annak a mégiscsak a haladás képzetére támaszkodó felfogásnak, hogy kötelezően a múlt jelentéseitől kell megtisztítani a köztereket ahhoz, hogy a jelen igazságosabb legyen? Biztos-e, hogy mindig a jelen fénye a legerősebb?

Mi van akkor, ha a jelen egyes elemeitől kell féltenünk a múltat?

Aki gépiesen követi a korszellemet és a totalitarizmus gyanús fogalmához nyúl, nem is érzékeli ezen kérdés súlyát.

Problematizálni szeretnék. A rövidség okán csak szűkebb pátriámra, az egykori Jugoszláviára és egyes utódállamaira korlátozom a mondanivalómat. Van itt mindenekelőtt egy el nem múló vonatkoztatási pont: Tito, a felvilágosult jugoszláv diktátor. Kitapintható, hogy a történelembe nyúló értelmezése különösen ott nyer kedvező hangsúlyokat (Montenegró, Észak-Macedónia), ahol az általa vezérelt Jugoszlávia megteremtette a nemzetállami tartóoszlopokat: ezen országok lépnek fel úgy, hogy az egykori diktátort köztereken található monumentális szobrokban örökítik meg – a köztéri szobrok, tudjuk, ellenszegülnek az idő múlásának.

Köd és csalás, kordában tartott egyén, a vezér utáni vágy, nosztalgia az autonómiát nélkülöző régvolt korok után, amelyben nem is voltak polgári kilátások és közterek, csak kommunista szólamok – ezt szokás erre mondani.

Ám ha közelebbről vesszük szemügyre a képet, rögvest minden bonyolultabbá válik, és a szálak menthetetlenül összekuszálódnak. Mindhiába élünk a totalitarizmus begyakorlott fogalmával az állítólagosan önmagával elfoglalt Tito kapcsán, kénytelenek leszünk megállapítani, hogy sem Ljubljana, sem Belgrád, sem Zágráb főterén nem állítottak fel őt ünneplő és az örökkévalóság szférájába emelő szobrot. Nem mintha nem akadtak volna udvarló zugfirkászok, szerzők, akik elhalmozták volna apoteózisokkal, nem mintha nem tapadt volna rá megannyi ideológiai selejt. Vagyis volt temérdek ideológiai giccs körülötte, ám totalitarizmus ide, totalitarizmus oda,

Tito egykori Jugoszláviája a szocrealizmus kezdeti szajkózása után váltott, és sokat adott a közszférára: a köztereket, közaspektusokat meghatározó szobrokat, zömében kemény szelekció után, a legpatinásabb művészek formálták meg,

és szinte kötelezően a modernizmus, az avantgárd jegyeivel láttak el. Mondjuk a jasenovaci emlékmű, amely a II. világháború folyamán az usztasák által tömegesen meggyilkolt szerb áldozatok emlékére készült, Bogdan Bogdanovićhoz, a kultikus műépítészhez, művészetfilozófushoz, Belgrád egykori polgármesteréhez fűződik. És könnyedén folytathatnám  a sort.

Az egykori Jugoszlávia nemzeteit valójában az antifasizmus forrasztotta egybe, a közterek ezt voltak hivatottak kifejezni. Ennek a vonatkozásnak azonban ma nincs keletje, ahol csak lehet, kiiktatják a közterekről, legfeljebb a peremre kerülhet. És a köztereket ritkán hatják át az emancipációra utaló vágy, a szabad tér jelentései. Nem futja az erőből az emancipációra.

A mai képletekkel kapcsolatban az a vélelem járja, hogy mentesek az ideológiai fénytől. Ám nem biztos, hogy jobbak, mint a szocialista kor képződményei, éppenséggel ideológiai jelentések itatják át őket: a legjobb tudomásom szerint például az önállósulás óta Horvátországban 33 emlékművet állítottak fel Franjo Tuđman, az első köztársasági elnök (amúgy Tito legifjabb tábornokának) tiszteletére.

Aztán Prištinában a Szerbiára bombákat irányító, demokrata-neoliberális Bill Clinton lénye fémjelzi a köztereket: nemcsak ez a tettre kész fiatalságot sugárzó, felemelt karú szobor néz a járókelőre, hanem egy hosszú sugárút is a volt amerikai elnök nevét viseli. Koszovó ügyintézői lerótták a hálájukat azon politikus iránt, aki a levegőből szórt bombák révén kivájta az utat a még mindig alakuló, ám mégiscsak kifejlet előtt álló nemzetállami konstrukció előtt.

A szerbiai Užicében, ahol egyébként a legnagyobb Tito-szobor állt, és amely, mert ott bontakoztak ki az antifasiszta háború csírái, Tito nevét is felvette, ma az egykori diktátor szobra helyett jellemző módon, „nagy Szerbia” szobra látható: egy a fenségesség jeleibe vont, az ég felé néző nő ez, aki a XIX. századi allegorikus ábrázolás logikája szerint a nemzet anyját jeleníti meg – szerbül amúgy is jellegzetesen nőnemű a „nemzet”. Belgrádban pedig, ismét a posztjugoszláv kormeghatározottságoknak megfelelően, Miklós orosz cár emlékműve néz karddal a kezében a parlament felé.

Belgrádban soha nem állítottak fel totalitárius vezért dicsőítő szobrot, állítja büszkén műépítész ismerősöm. Homok került azonban a gépezetbe, méghozzá már nem is most. Hiszen amennyiben az egyik legfontosabb fővárosi park konfigurációját vesszük górcső alá, úgy Hajdar Alijev, a néhai, túlzott demokráciával semmi szín alatt nem vádolható, azerbajdzsáni elnök szobrába ütközünk, amely 2011-ben, azaz még a jelenlegi hatalomtartók uralma előtt foglalta el helyét. Íme, Mexikóváros után Belgrádban is pompázik egy ilyen köztéri aspektus – vélhetően a valutaárfolyam logikája, a számítgató magatartás és nem a messzire látó városépítési stratégia helyezte oda.

Ráadásul az azeri politikus-vezér mellett ott van annak Milorad Pavićnak a szobra, aki a Kazár szótár című, méltán világhírű (posztmodernnek mondott), kultikus regénynek az írója, és akit olyan sokat lehetett a múlt század nyolcadik és kilencedik évtizedében Újvidéken látni, hiszen ott tanított. Eklektika ez a javából, Pavić távlatában pedig egyenesen blaszfémia.

Szerbia mai köztársági elnöke, Aleksandar Vučić, aki nemrégiben Gulliver-szerű, valószínűleg Európa legnagyobb pártjával agyonnyerte magát a szerbiai választásokon, kiiktatva a modern politika minden értelmét, és jelenleg éppen keményen megrendszabályozza a rebellis fiatalokat, egykoron várospolitikai ambíciókkal rendelkezett.

2012-ben még veszített városi szinten Belgrádban, aztán gőzhengerként előretört, és azóta megszakíthatatlan hatalmi folytonosságot teremtett, amelynek erőszak-összetevői kapcsán az európai politikusok egy része a vállát vonogatja, másik része pedig mindennek ellenére hátszelet biztosít az elnök vitorláshajójának. Mindenesetre Vučić, aki nemegy ízben hangot adott véleményének, miszerint Belgrád központi részének terei gyökeres átalakításra szorulnak, már a legfelsőbb szinteket uralva nyúlt vissza hatalmi kézzel a főváros térszerkezetéhez. Aztán az Egyesült Arab Emírségekből származó tőke segítségével olyan urbánus megaprojektumba fogott („Belgrád a vízen” néven), amely a közterek radikális transzformációját, pontosabban privatizációját előlegezte.

Ez a közterek felülről való hatalmi irányításának tőről metszett példája. Nem is véletlen, hogy azoknak, akik történelmi analógiákat kerestek, Haussmann báró jutott eszükbe, az a Párizs tereit átrendező várospolitikus, aki levonta 1848 forradalmi mozgolódásainak tanulságait a teret uraló hatalom szemszögéből. És az a tény is tünetértékű, hogy Vučićot éppen ezen említett megaprojektum kapcsán éri el az ellene irányuló lázadás első hulláma: a Ne fojtogassuk Belgrádot mozgalom 2015-ben lép fel először szisztematikusan ellene, és hirdet folytonos harcot a közterek visszahódításának céljából  – sikertelenül hangoztatva, hogy

a közterek privatizációja, a plakátok agresszív-tömeges elhelyezése, a nemzeti szubsztancia jelentéseinek ötvözése a leplezetlen kommerciális tartalmakkal a tekintélyelvű uralmi szerkezeteket erősíti,

egyúttal ellehetetlenítve a kollektív köztéri cselekvést. Valóban, itt a nemzet organikusnak vélt erői lépnek kölcsönhatásba az áruforgalom logikájával, a nemzeti teremtő vagy nem teremtő rombolás szövetkezik az önértékesítő tőkével.

És szembeszökő volt a tény, hogy a múlt héten erőszakba fulladó tüntetéseken elhangzott követelések jó része éppen a szubverzivitásuktól megfosztott közterekre vonatkozott: ugyanis a baloldali retorika inkább a kényszerített takarékosság által lepusztított egészségügyet, a radikális jobboldal Koszovó kilátásba helyezett elvesztését, a liberális Ne fojtogassuk Belgrádot viszont kitartóan a belgrádi közterek pusztítását tette szóvá. Egyébként annak idején az utóbbi irányulás képviselői éles

kritikával fogadták a Magyarországról érkező Hunyadi János-szobor felavatását is Zimonyban: azt állították, hogy beleszürkül a vučići térpolitikába, a közterek degradációjába. Szabványosan falluszoid-jellegű

és megalomániásan ormótlan, ráadásul csak egy gyengébb változata magyarországi pandant-jának.

És ha már magyar perspektíváról esik szó, úgy hadd álljon itt a következő vonatkozás is. A jelenlegi szerb vezetés nagy előszeretettel avat a balkáni háborúkban diadalt arató, felszabadítónak minősített I. Pétert (amúgy J. S. Mill fordítója) ábrázoló szobrokat: kivetülése ez a szóba hozott renacionalizáció térbeli folyamatainak,és a közterek átalakításának, a történelem nem semleges értelmezésének.

Nemsokára Szabadka központjában is látni fogunk egy ilyen térformáló/térmeghatározó szobrot: viszont része a fennálló helyzetnek, pontosabban levezethető a Vučić–Orbán-érdekszövetségből a tény, hogy mindeközben a kisebbségi magyarok is engedélyt kaptak, hogy mentsenek egy darabkát a történelmükből, azaz, hogy a Városháza mellett felavassák Bíró Károly egykori polgármester szobrát. Kérdés, hogy vigasz-e ez egyáltalán, s hogy nem az-e a válasz, hogy túl sovány vigasz.

Bárhogy is legyen:

nem(csak) az elnyomó múlt árnyai telepszenek rá a jelenre,

amelyek kiigazításra szorulnának, hanem a jelen hatalmi viszonyai igazítják-idomítják a múltat.

Olvasd el az Azonnali szoborvitájának többi cikkét is!

Losoncz Alpár

Losoncz Alpár filozófus, az Újvidéki Egyetem professzora. Rovatával, a Balkánmagyarral kéthetente jelentkezik az Azonnalin.

olvass még a szerzőtől
Losoncz Alpár

Losoncz Alpár filozófus, az Újvidéki Egyetem professzora. Rovatával, a Balkánmagyarral kéthetente jelentkezik az Azonnalin.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek