+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Parászka Boróka
2020. július 10. péntek, 10:20
Amerika előbbre jár azzal, hogy ott Kolumbusz szobrait meg merik kérdőjelezni. Avram Iancu marosvásárhelyi szobra kapcsán még elmaradt ez a vita.

Az Egyesült Államokban egy fekete ember rendőrök általi meggyilkolása mára a konkrét ügyön túlmutató eseménysorrá vált: az ország a saját történelmét, az ezen történelmet író győztesek (azaz főleg a fehérek) hatalmi helyzetét, az ő identitátuskra épült államidentitást vonja kétségbe. Ennek csak egyik – bár a szó minden értelmében szimbólikus – kérdése a szobroké. Ami az Egyesült Államokban zajlik, arról – hiszen így volt ez egykoron is – a világ egészén szokás vitázni.

 

Ezért az Azonnali arra kíváncsi, mit üzenhetnek a tengerentúli események a magyar közéletnek? Tényleg vitáznunk kell nekünk is pro és kontra az USA történelmi hőseiről? Vagy inkább magunk vonatkozásában kell a kérdést feltenni: van-e Magyarországon strukturális és emlékezetpolitkai rasszizmus? A vitában ezúttal Parászka Boróka, a Marosvásárhelyi Rádió munkatársa fejti ki véleményét.

 

+ + +

 

Szobor„döntögetésnek” nevezik magyarul azt a jelenséget, amely az Amerikai Egyesült Államokban tapasztalható az elmúlt hetekben: emberi jogi, civil jogi tiltakozás jeleként köztéri szobrokat, emlékműveket távolítanak el, rongálnak meg, helyeznek vagy értelmeznek át. A magyar „döntögetés” kifejezés hangulatkeltő és félrevezető. Azt sugallja, hogy az emberek gyakorta önkényesen rombolnak. Törnek-zúznak mindent, ami az útjukba kerül. Valójában Amerikában (Nagy-Britanniában, Belgiumban)

 

nem „szobordöntögetés” zajlik, hanem több évtizedes, célirányos, megfontolt és alapos helyi és országos viták dőlnek el.

 

Drámai módon, ez igaz, többnyire nem is erőszakosan, hanem önkormányzati, kuratóriumi, tulajdonosi vagy bírósági döntéseknek megfelelően. Az események az utóbbi hónapokban kétségtelenül felgyorsultak, mióta a strukturális rasszizmus mindenki számára egyértelműen, eltagadhatatlanul láthatóvá vált. Pontosabban: mióta ezt a strukturális rasszizmust nem lehet elmismásolni, eltagadni, vagy jelentőségét lebecsülni.

 

Az Egyesült Államokban a George Floyd-gyilkosság óta ennek a cikknek a születéséig 49 műemléket, köztéri alkotást érintett valamilyen drasztikus beavatkozás. Ebből öt alkotást ért az utcai tüntetések alatt valamilyen atrocitás, a többi esetben a hivatalos szervek döntöttek az eltávolításról, lebontásról vagy áthelyezésről. Ennyit a „döntögetésről”. Azokban az esetekben sem volt váratlan, észszerűtlen az alkotás ellen indított, tettlegességig elmenő tiltakozás, amikor a tüntetők estek neki kalapáccsal, kötéllel, festékszóróval a szobroknak.

 

Minden ilyen rongálást hosszas társadalmi vita, politikai egyeztetés előzött meg, számítani is lehetett a tüntetők ilyen jellegű fellépésére.

 

Nagyon sok helyen számítottak is a hatóságok: az érintett szobrokat védőburkolattal, paravánnal takarták el, vagy egyszerűen – biztonsági okokra hivatkozva – elszállították azokat.

 

A legnagyobb felháborodást a „szoborgyalázást” elítélők között a Kolumbusz-szobrok elleni támadások váltották ki. Kolumbusz Kristóf, Amerika felfedezőjét mi innen, Európából, az európai kolonizáció mítoszainak földjéről konszenzusosan tisztelt, kalandvágyó felfedezőnek szeretjük tudni és láttatni.

 

A Kolumbusz körüli nézeteltérések azonban csak azok számára jelenthettek újdonságot, akik az utóbbi évtizedekben nem követték az amerikai vitákat.

 

A bostoni Kolumbusz-szobrot, amelyet néhány hete „lefejeztek”, az elmúlt másfél évtizedben többször érte támadás. Hiába hördül most fel a kelet-európai közönség: egyáltalán nem precedens nélküli, ami történt. Olyannyira nem az, hogy a bostoni polgármester jelezte, mielőtt újra felállítanák vagy új helyre vinnék a szobrot, vitát kezdeményeznek a szobor történelmi üzenetéről, tartalmáról.

 

Az októberi szövetségi ünnepet, a Kolumbusz partraszállásáról megemlékező Kolumbusz-napot több államban is a Bennszülöttek Napjává nevezték át az elmúlt években. Columbus városban a polgármester maga döntött a Kolumbusz-szobor eltávolításáról, nem volt szükség arra, hogy tüntetők „ledöntögessék” – itt először 28 éve, 1992-ben vonultak utcára az emberek azért, hogy a helyi bennszülötteket és a valamikori rabszolgák érzékenységét sértő műalkotás ne kaphasson kiemelt helyet.

 

Huszonnyolc évnyi városi vita, sok-sok tüntetés, tiltakozás, petíció után döntöttek most, a George Floyd-tiltakozások hullámának idején, hogy engednek a közakaratnak, és eltávolítják a szobrot.

 

Nagyon is racionális és semmiképpen sem önkényes, a demokratikus, illetve a jogállami intézményeket megkerülő folyamat az, ami Columbusban és általában Amerikában zajlik. Még akkor is, ha kétségkívül radikális, teátrális performanszokat látni: a lefejezések, a szobrok csonkolása, megkötözése, vízbe dobása szimbolikus aktus.

 

Ezek a gesztusok arra a fizikai, testi elnyomásra reagálnak, amelynek áldozatává vált George Floyd is, és amelynek áldozatává vált/válik a strukturális, intézményes rasszizmus megannyi célpontja.

 

Szimbolikus szinten a „fogat fogért, szemet szemért” elv érvényesül ott, ahol egyébként a lincselésnek, a köztéri kínzásnak, a nyilvános, rituális gyilkosságoknak évszázados hagyománya, forgatókönyve van. A kőtesteken vett elégtétel egyrészt azokat célozza, akiket így vagy úgy a rabszolgatartás, a kolonializmus felelőseiként tartanak számon. Ezen a szinten nincs engedmény.

 

A rabszolgatartás nem egy, kontextusában értendő történelmi relikvia, nem egykor elfogadott, mára elavult historikus intézmény, hanem alapvetően, radikálisan elutasított történelmi bűn,

 

amely nem menthető fel a korabeli szokásokkal, törvényekkel, a korabeli társadalmi percepcióval.

 

Másrészt (túl az évszázados igazságtételen) az intézményes rasszizmus, a szegregáció felszámolásának, ellehetetlenítésének a jele is ez a szoborháború. Az érintett műalkotások nem ott felejtett, útszéli kacatok valahol a külvárosokban, félreeső mellékutcákban: a konföderációs emlékművek, a Kolumbusz-szobrok mind fontos állami, szövetetségi hivatalok, oktatási intézmények, gazdasági központok, állomások, repülőterek közelében álltak, állnak. Státuszszimbólumok. Minek vagy kinek a státuszát jelzik? Azt jelzik, hogy

 

a jelenlegi hatalom birtokosai a rabszolgatartók, a kolonializálók leszármazottai,

 

és ez a meghatározó, legitim politikai hatalom az adott helyen. Ezek a műalkotások jelzik a privilegizált osztályok, csoportok és a marginalizáltak közötti határt.

 

Ez a határ, ez a szimbolikus tér sokszorosan rétegzett. A Kolumbusz-szobrok többségét például a 19. század végén, a 20. század elején emelték – többet közülük az olasz diaszpóra kezdeményezésére (és az olasz diaszpóra gazdasági-politikai térfoglalásának jeleként).

 

Bristolban a rabszolgakereskedőként vagyonra szert tevő Edward Colstonból, százhetven évvel a halála után, a 19. század végén a viktoriánus elit csinált városépítő közösségi hőst. Ekkor kapott szobrot, utcát. Tulajdonképpen a rabszolgakereskedelemből eredeztette Bristol a modern városi identitását, gazdasági potenciálját. 

 

A konföderációs szobrok zömét a huszadik század első  két évtizedében a United Daughters of Confederacy, illetve a Sons of Confederate Veterans nevű szervezet állíttatta. Mindkét szervezet több válságon átesett azóta, több botrányba is keveredett (többek között a Ku Klux Klánhoz kötődő kapcsolatok miatt). Több, most „döntögetett” szobrot pontosan ezek a szervezetek bontatnak le, vitetnek máshova: megtehetik, és meg kell tenniük, hiszen ők a tulajdonosok, és a szervezeti tagok is kénytelenek szembenézni a ténnyel, hogy eltelt száz év,

 

ma már nem képviselhető az az üzenet úgy, ahogyan száz évvel ezelőtt azt szoborba, emlékműbe öntötték.

 

Az újraértelmezésnek, az eddig biztosnak, konszenzusosnak gondolt kereteknek az újragondolása elkerülhetetlen minden szinten. Erre figyelmeztet az Amerikai Természettudományi Múzeum előtt álló Theodore Roosevelt-lovasszobor körül kialakult vita

 

A nemzeti parkok ügyéért módszeresen küzdő amerikai elnök mögött, illetve alatt, lova két oldalán egy indián és egy afroamerikai ember szobra áll. Egyesek szerint a méltányosság kedvéért, a tisztelet jeleként a két, alsóbbrendűként ábrázolt alakot kellene a szobor mellől eltüntetni. A jogvédők szerint azonban a teljes szoborcsoportot el kellene vinni onnan. Egyrészt azért, mert Roosevelt maga is fehér felsőbbrendű elveket vallott: úgy gondolta, hogy a fehér ember biztosította a civilizációt ezeken a védett területeken szemben az indiánokkal. Másrészt mert a múzeum által képviselt szemlélet is kizárólagos, hierarchikus. „Annyira szürreális látni, ahogy a közösségem tárgyi emlékei ki vannak állítva, és az emberek úgy tekintenek erre a közösségre, mint a múlt embereire” – magyarázta Wendy Red Star, a Holló törzs tagja a természettudományi múzeum kiállítási anyagával kapcsolatban. „A törzsem tagjait úgy ábrázolták, mint a természet részét, együtt a dinoszauruszcsontokkal.”

 

A „szobordöntögetés” (vagyis az a mozgalom, amit magyarul ilyen leegyszerűsítő módon nevezünk) most szembesít azzal: mit gondolunk a közterek közjellegéről, kisajátíthatóságáról, a történelmi relikviák újragondolásáról, a művészet funkciójáról, a múzeumok funkciójáról, mennyire engedünk a felejtésnek, a történelmi részigazságoknak, vagy nem tudásnak?

 

Amerikában mindenképp előbbre járnak ezen a téren a „döntögetők”:

 

akik nem csupán a rendőri erőszak miatt utcára vonuló tüntetők, hanem a demokratikus döntéshozás résztvevői, a jogalkotók, jogérvényesítők, civil szervezetek, műtárgytulajdonosok. Szóval a demokratikus közösség tagjai. Nincs köztük konszenzus: van, aki tényleg szobrot dönt; van, aki csak átköltöztet, vagy elrejt. De

 

a köztér mindenképpen érvényesebbé, jelenidejűbbé válik ebben a feszültségekkel, vitákkal, konfliktusokkal és nyomásgyakorlással terhelt folyamatban.

 

Hogyan zajlik ez nálunk?

 

Erdélyben az impériumváltások előtt-alatt (egy időben a konföderációs emlékművek köztéri elhelyezésével) ugyanilyen szoborállítási, térátépítési düh tombolt. Marosvásárhely főterét két oldalról két ortodox templom zárja le. Az Urunk Mennybemenetele székesegyház és az Angyali üdvözlet katedrális. Mindkettőt a huszadik század húszas éveiben kezdték el építeni, és mindkettő alapvetően változtatta meg a város arculatát.

 

A két templom elé két Avram Iancu-szobrot állítottak. Az egyiket 1930-ban, a másikat 1978-ban. Az első szobrot Észak-Erdély Magyarországhoz csatolásakor elszállították a városból. De helyére, illetve közvetlen közelébe 1963-ban felállították az Ismeretlen Katona szobrát. Ebben a zárt térben 1990-ben halálos áldozatokkal járó etnikai konfliktus alakult ki. A huszadik század folyamán fenti módon átépített tér, a szimbolikus térfoglalás konkrétan áldozatokat követelt. Szó szerint beékelődött ide a város román és magyar lakossága, napokig tartottak az összecsapások, amelyek aztán a város etnikai arányainak radikális megváltozásához, a magyar lakosság háttérbe szorulásához vezettek.

 

Azalatt a három évtized alatt,

 

amíg Amerikában a faji egyenjogúság köztéri jeleiről és érvényesítéséről szóltak a viták, ebben az erdélyi városban, ahol a lincselésnek ilyen eleven emlékei élnek, nem merült fel érdemi vita szintjén, miért lehet lovas szobra a magyarellenes pogromokat vezető Avram Iancunak.

 

Az egykori népfelkelő és tömeggyilkosságokat levezénylő hadfi dicsőségesen, zavartalanul ülhet a lován ma is, néhány méterre onnan, ahol románok és magyarok husángokkal verték agyon egymást 1990 márciusában. Emléktáblája, nyoma ennek a három évtizeddel ezelőtti atrocitásnak helyben nincs. A magyarok segítségére siető romákról, illetve a romákat mozgósító Puczi Bélának hatszáz kilométerrel arrébb, Budapesten állítottak emléket.

 

Avram Iancut nem kellene kiiktatni a romániai közterekről. Nem kellene elfedni azokat az igazságtalanságokat sem, amelyek a 19 századi románok lázadásához vezettek. De

 

sem a százhetven, sem a harminc évvel ezelőtti magyarellenes atrocitásokat nem kellene jel nélkül hagyni.

 

És ahhoz, hogy mindez ne maradjon jeltelen, hogy a Marosvásárhelyhez hasonló erdélyi történelmi terek végre a maguk teljességében, terheltségével együtt láthatóvá és érthetővé teljenek,

 

valamit meg kellene tanulni az amerikai „szobordöntögetőktől”.

 

Legalább azt a merszet, hogy a ki nem mondott mondatok, a rosszul elhelyezett, aránytalan és hiteltelen szobrokon, feliratként, graffitiként megjelenjenek. Ez a mersz egyelőre hiányzik.

 

A „szobordöntögetést” nem is értik, nem is kívánják errefelé, Közép-Európában az emberek érteni.

 

Kedélyesen elviccelődnek az Ismeretlen Katona szobrán, aki győzedelmes karjával állítólag a helyi szülészet felé mutat. Mert itt a frontokon elkövetett nemi erőszak is csak vicc, a katonai emlékmű mellett kacarászva sietnek el a járókelők. Csak azt kifogásolják, hogy az Ismeretlen Katona „szocreál”, azt pedig, ellentétben a nemi erőszakról szóló viccekkel, kevésbé értékelik. Azon pedig, hogy egy másik kontinensen „lefejezték” a hódító rabszolgakereskedelemnek utat nyitó Kolumbuszt, kifejezetten felháborodnak.

 

Lovon ülő, erős férfiaknak, konkvisztádoroknak nálunk feltétlen, megkérdőjelezhetetlen tisztelet jár.

 

Olvasd el az Azonnali szoborvitájának többi cikkét is!

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Azonban Belaruszban nem lehet majd levélben szavazni, mert azzal Lukasenka szerint visszaélnének az amerikaiak és elpusztítanák az országát.

Két újságírólány is azzal vádolja Wolfgang Fellnert, az egyik legolvasottabb osztrák bulvárnapilap kiadóját, hogy szexuálisan molesztálta őket.

Az egyetem Neptun rendszeréből származó, angol nyelvű és külföldi hallgatóknak szánt levelek szerint a biztonságos vizsgázás egyetlen módja az oltás, ezért mindenkit buzdítanak az oltásra.

Egy momentumos politikus vetette fel a határrevíziót, pontosabban inkább egy területcserét Szlovákiával. A nógrádi Horváth Ferenc az Azonnalinak elmondta, miért akarja újra magyar kézben
tudni a somoskői várat.

Éjfél után ki lehet menni, ha nem találkozunk háromnál többen, de előtte este 10-től otthon kell maradni – hála két egymást ütő kijárási korlátozási szabálynak.

És az egész EU-ban mi tartunk a legjobban a választási csalásoktól és a közösségi médiától is egy nemzetközi közvélemény-kutatás szerint.

A hét kérdése

2022-ben még a választás előtt a parlament új államfőt fog megszavazni, aki ha akar, akár fontos ember is lehet majd. De ki legyen az? Van pár opció.

Azért ide elnéznénk

Mi is, képzelheted. Gyere az Azonnali olvasói Facebook-csoportjába kibeszélni mindent!

Az első nyári hétvégén, június 5-én sörkóstolási és vásárlási lehetőség Budapesten és több vidéki helyszínen is.

Ezt is szerettétek

Magyarország egyik legkeresettebb színésze az Azonnalinak elmondta, mi a kelet-magyarországi identitás lényege, milyen az HBO-val dolgozni, de az is kiderül, mi van a Bödőcs Tibor könyvéből az ő főszereplésével készülő monodrámával. Podcast!

Németországban ősszel szövetségi választásokat tartanak, eldől, ki lesz Angela Merkel utódja. Kik azok, akik vállalnák a feladatot? Techet Péter és Bukovics Martin kielemezték. Podcast!

Letoha Tamás, a gyógyszerfejlesztéssel foglalkozó kutató koronavírussal kapcsolatos olvasói kérdésekre válaszol, és azt is elmondja, miért fél a biológiai háborútól.

A galériatulajdonos műgyűjtő elmondja, hogy a szobor a világ bármely részén múzeumi tárgy lehet a jövőben: a BLM-szobor jó értelemben provokál.

Eddigi bevételeik 10 százalékát keresik most meg, hiszen a szakmájukat konkrétan nem tudják gyakorolni. A Music Hungary Szövetség elnöke, Weyer Balázs a Helyzetben!

Hogyan lehet úgy szürreális műveket írni, ha a világ maga is egyre szürreálisabb? Veres Attila íróval erre kerestük a választ.

Renczes Ágoston, az Azonnali újságírója elmondja, miért lehet jobb vezető Matovič betonkatolikus menedzser utódja, és hogyan érintheti ez a felvidéki magyarságot.

Twitter megosztás Google+ megosztás