+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Stefano Bottoni
2020. július 15. szerda, 09:55
Miként érezhet egy liberális-konzervatív ember, aki még Kelet-Európában is hisz a „felvilágosult Nyugat” eszméiben, amikor annak vezető hatalma éppen saját identitását és ezzel nagyságát kérdőjelezi meg?

Az Egyesült Államokban egy fekete ember rendőrök általi meggyilkolása mára a konkrét ügyön túlmutató eseménysorrá vált: az ország a saját történelmét, az ezen történelmet író győztesek (azaz főleg a fehérek) hatalmi helyzetét, az ő identitátuskra épült államidentitást vonja kétségbe. Ennek csak egyik – bár a szó minden értelmében szimbólikus – kérdése a szobroké. Ami az Egyesült Államokban zajlik, arról – hiszen így volt ez egykoron is – a világ egészén szokás vitázni.

 

Ezért az Azonnali arra kíváncsi, mit üzenhetnek a tengerentúli események a magyar közéletnek? Tényleg vitáznunk kell nekünk is pro és kontra az USA történelmi hőseiről? Vagy inkább magunk vonatkozásában kell a kérdést feltenni: van-e Magyarországon strukturális és emlékezetpolitkai rasszizmus? A vitában ezúttal Stefano Bottoni történész, a Firenzei Egyetem oktatója fejti ki véleményét.

 

+ + +

 

Van közünk hozzá?

 

Ez jár a fejemben jónéhány hete, mióta az Egyesült Államokban soha nem látott tiltakozás- és erőszakhullám kísérte a faji előítéletekről és az intézményesített („fehér”, azaz feketeellenes) rasszizmusról szóló társadalmi vitát.

 

A kérdés nem arra vonatkozik, szolidárisak legyünk-e a rendőri önkény áldozataival.

 

Minden jóérzésű embert felháborította George Floyd kegyetlen meggyilkolása egy olyan szadista rendőr által, akinek már régóta ismertek voltak az efféle túlkapásai. De az erőszakrobbanás nem légüres térben történt, hanem egy útvesztett országban, amivel egyre kevésbé vagyunk képesek azonosulni, miközben égető szükségünk lenne egy jól működő Amerikára. Írásom tehát álmokról, szobrokról, és a másság elfogadásáról szól.

 

Az európai progresszív elitek egyre gyakoribb tapasztalata, hogy Amerika „annyira más” lett, hogy nem tudnak vele mit kezdeni. Teljesítményét elismerik, de nem tudják már szeretni, ahogy korábban tették. Zavarják őket a jövedelmi különbségek és a párhuzamos társadalmak (miközben ők is buborékban élnek); bántja őket a leplezetlen tömegszegénység, az utcán tengődők hada; félelmet kelt bennük az erőszakkultusz és a tömeges fegyvertartás; kínosan nevetnek az „alapító atyák” nevetséges kultuszán és a „különleges” amerikai történelem ceaușescui szintű mitizálásán és/vagy tabuizálásán. (És nem azért, mert Európában sokkal okosabbak lennénk, hanem egyszerűen azért, mert ezeket a meccseket rég lezártuk. Nincsenek alapító atyák és istenként tisztelendő hősök. Gyarló emberekből, csontig rágott kérdésekből áll történelmi porondunk). És nem utolsósorban

 

rettenetesen zavarják az odalátogatót a kitapintható faji ellentétek, az önszegregációt elősegítő elő- és belvárosi gettók.

 

Azaz a társadalmi egyenlőtlenségek mindenütt jól ismert etnicizálása. Az egyik utcasarokról a másikra időutazásban vehetünk rész. Emberek tömegei más-más világban élnek, miközben egymás mellett laknak. És nincs köztük migráns. Mindenki született amerikai állampolgár. A több száz éves győzedelmes nemzetépítés terméke. De akkor milyen ország az, amely kitermeli, majd újratermeli az „amerikai álomnak” álcázott strukturális egyenlőtlenséget, de közben ünnepelteti magát külföldön mint a szabadság és a demokrácia globális védelmezőjét?

 

Az amerikai identitás körüli vitát nem tudom elvonatkoztatni a saját élettapasztalatomtól. Amerikát európai utazóként fedeztem fel – későn és felületesen –, és európaiként szerettem bele könyvtáraiba, egyetemeibe, levéltáraiba, vagy éppen a brooklyni slum neppereibe. Vonzott és ma is vonz az a másság, melyet soha nem fogok teljesen megfejteni, mert az égető ellentmondásokban is éreztem egy közösségi erőt. Egy mágnest. Egyfajta varázst.

 

A legyőzhetetlen szuperhatalom most tényleg elfáradt.

 

Közéleti szereplői ijesztően primitívek – a regnáló elnöktől kezdve a demokrata propagandacsatornává degradálódó minőségi sajtóig, miközben az ország sikertelensége köznevetség tárgyáva teszi a világon, ami egy példátlan mértékű presztízsveszteségnek a jele.

 

Annak, ami onnan árad, azért van számunkra üzenetértéke, mert akaratlanul is van közünk hozzá. Az utóbbi évtizedekben az USA diktálta a kultúrfölényét elvesztő Európa összes trendjét. Onnan érkeztek a viták, irányzatok és jelszavak; mesterek és önjelölt guruk; fontos vagy kevésbé lényeglátó paradigmák, értelmezési keretek.

 

Mit kezd tehát egy európai az USA-ban zajló indulatos vitákkal? Engem például az új identitáspolitika zászlóvivőinek nyilatkozatai és tettei szorongással töltenek el.

 

Mondom ezt halkan és udvariasan mint szaktörténész és mint olyan liberális-konzervatív irányultságú ember, akit szabadságszeretetre és a mások véleménye iránti tiszteletére neveltek. Nem a rasszista Wilson elnökről korábban elnevezett közpolitikai kar kínos átnevezését fájlalom, sőt némi ironikus kárpótlást is érezhetnék emiatt Trianon századik évfordulóján.

 

Az igazi probléma, hogy a világhírű Princetoni Egyetem váltig állítja, hogy mostanáig nem tudott a pontos tényállásról, ezért nem állt módjában lépni. Ami egyértelmű hazugság. Pontosan tudták, milyen szellemiségben tevékenykedett Wilson elnök. Aki nem az első és nem az utolsó nyíltan és büszkén rasszista magasrangú politikus volt az Egyesült Államok történetében. És pontosan tudja bárki, aki valamennyire is jártas az amerikai történelemben, hogy

 

az amerikai álom útjába állókat kegyetlenül megsemmisítették vagy megnyomorították.

 

Mert ilyenek voltunk. Az európai gyarmatosítók sem kímélték afrikai vagy dél-amerikai gyarmatbirodalmukat; a cári Oroszország, majd a Szovjetunió módszerekben nem válogatva tették magukévá a gyéren lakott Szibériát és Közép-Ázsiát. Az oszmán, japán, kínai birodalomépítők sem bántak és nem bánnak kesztyűs kézzel a leigázott népekkel.

 

Aki a fehér ember kegyetlenségén csodálkozik, tulajdonképpen egy erőszakmentes paradicsomnak képzeli el a gyarmatosítás előtti világot.

 

Ami számomra figyelemreméltó az amerikai történelem és a „nyugati kánon” radikális átértelmezésében, nem a kirekesztő eszmék harsány propagálása. Ilyet már sokszor láttunk az elmúlt évszázadban. A kínai kulturális forradalom értelmiségellenessége vagy a kelet-európai etnikai gyűlöletkeltés jól mutatja, milyen messzire juthatunk el, ha elvetjük a sulykot. Ami azonban új, az az, hogy

 

a „középkorú fehér férfiak” által vezetett megvádolt intézmények és alrendszerek nem találnak már bátorságot sem az önvédelemhez, sem az értelmes önbírálathoz.

 

Engem a megfélemlített, nyilvánosan megszégyenített közeg rezignált hallgatása sokkol. A helyzet kínossága már azoknak a „nyugati” tudósoknak is feltűnik, akik július 7-i keltezéssel nyílt levelet fogalmaznak a szólásszabadság és a tudományos-közéleti párbeszéd védelmében (a teljes szöveg itt). Az aláírók között szerepel Salman Rushdie, Noam Chomsky, Francis Fukuyama, Ian Buruma, Anne Applebaum, Michael Walzer, vagy éppen Marton Kati. Bár sokféleképpen nyilatkoznak a világról,

 

közös bennük a „nyugati” felvilágosodásba, a „nyugati” önreflexióba és önkorrekciós képességbe vetett hit.

 

Ahogy az egyik barátom fogalmazott a 2010 körül elpárolgott magyar liberális pártról: minden hibájával együtt ők beszélték azt a nyelvet, ők nyújtották azt az érvrendszert, amit értettem és amit be tudtam fogadni. Valahogy így vagyok én ezzel a „nyugati civilizációs” diskurzussal. Nevezhetem avíttnak, kenetteljesnek, vagy a mai valóságtól elszakadtnak (én például fárasztónak tartok okos embereket győzködni arról, hogy Orbán Viktor valóban tehetséges politikus és történelmi személyiség, és nem egyszerű zsebtolvaj). De ez a keret, amiben felnőttem, és ehhez jogom van ragaszkodni. Nem csak koromnál fogva, hanem azért, mert meggyőződésem, hogy nincs ennél méltóbb és nyitottabb – amennyiben nem fél a falkától és kifejezni engedi a kisebbségi (pl. konzervatív) álláspontot.

 

A vita csak látszólag szól az eltávolítandó szobrokról. Kelet-Közép-Európa gazdag hagyományokat őriz a párhuzamos, egymást kizáró és gyakran erőszakos nemzetépítéseknek (azaz az identitáspolitika gyakorlatba ültetésnek) kapcsán, és ugyanilyen gazdag – adott esetben felemelő vagy éppen szégyenteljes – tapasztalatot szerzett a legyőzött államok, birodalmak, rendszerek szimbólumainak eltávolításában, ledöntésében, vagy átértelmezésében. Meggyőződésem, hogy

 

az amerikai identitásvitákat és az új posztkoloniális tudományos konszenzust nem ajánlatos reflektálatlanul rászabadítani a történelmi drámáktól egyébként is terhelt közép-európai emlékezetpolitikára.

 

Jó lenne figyelembe venni, hogy más a (közép-)európai kontextus, más itt egyes dolgok és szavak jelentése. Különben például arra ébredhetünk, hogy

 

magyarországi kontextusban a BLM nem az antirasszista mozgalomnak, hanem Békés Márton vagy Czopf Áron Nyugat-kritikus és sajátosan dekolonizáló publicisztikáinak szolgál szellemi munícióval.

 

Miközben a magyarországi (sőt: összeurópai) cigányság és az afroamerikaiak reménytelen helyzete fontos összehasonlító kutatások tárgya lehetne a társadalmi integráció hiányának mélyebb okairól.

 

A napokban kacagtunk egy történész ismerőssel: képzeld, mi történne, ha szigorú filológiai vizsgálat alá vennénk a régió nemzeti hőseinek az életrajzát. Hát, alig maradna talpon szobor. Mégsem döntögetjük a szobrokat, a nekünk nem tetszőket sem.

 

Magyar hazafik akkor sem robbantják fel Avram Iancu vagy Edvard Beneš szobrait, ha pontosan tudják, mennyi fájdalmat okoztak nekünk.

 

És ha nem is feltétlenül látjuk ennek nyomait az M5 közművelődési csatornán, szaktörténészek hadai már elvégezték ezt azt önvizsgálatot nem csak itthon, hanem szerte a régióban. Hőseinket ma egy társadalmi konvenció, egy többnyire informális konszenzus tartja meg ott, ahol vannak.

 

De mi történik, ha Virág elvtársnak ad igazat a történelem? „Mutasson nekem egyetlen embert ebben a tetves országban, akire ha kell, öt perc alatt nem bizonyítom rá, hogy bűnös! Magára is, magamra is, mindenkire!” – mintha a feldühödött aktivistákat hallanánk. És valóban, nagyjaink – hadvezérek, költők, főpapok – esendő emberek. Piedesztálra emelésük kockázatos, néha kifejezetten felesleges. De minden elkövetett hibára korrekcióval válaszolhatunk, ha meg tudjuk beszélni közös dolgainkat és nem rekesztjük ki a másképp gondolkodókat.

 

Szeretném visszakapni azt az Amerikát, amelynek kollektív teljesítményére büszkék lehetünk a vén Európából is.

 

Olvasd el az Azonnali szoborvitájának többi cikkét is!

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

A számok alacsonyabbak a hivatalos adatoknál, de a kórházba kerültek körében a halálozási arány magas.

A tüntetők közel nyolc órán át állták körbe a bevándorlási hivatal autóját, így végül nem tudták deportálni a két indiai férfit. Az eset miatt Skóciában többen is azt követelik, hogy Skóciának legyen saját bevándorláspolitikája.

Szombattól korlátozás nélkül utazhatnak a beoltott magyarok és csehek a két ország között, jelentette be Szijjártó Péter.

Szijjártó Péter Pozsonyban azt mondta: nem hagyják, hogy az ügy lekerüljön a napirendről.

Néhány kivétel azért marad: a piacokon, a zsúfolt helyeken és a busz- és vonatállomásokon még kell majd a maszk, máshol azonban nem. Június elsejétől pedig újabb enyhítések jönnek.

Gulyás Gergely szerint a PCR-tesztek nem adnak elég bizonyosságot. Viszont jöhetnek a lakodalmak és lassan a koncertek is. Mutatjuk, miről volt szó az eheti kormányinfón!

A miniállam mindeközben 50 euróért árulja turistáknak az orosz vakcinát, cserébe el kell tölteni hat éjszakát náluk.

A hét kérdése

2022-ben még a választás előtt a parlament új államfőt fog megszavazni, aki ha akar, akár fontos ember is lehet majd. De ki legyen az? Van pár opció.

Azért ide elnéznénk

Mi is, képzelheted. Gyere az Azonnali olvasói Facebook-csoportjába kibeszélni mindent!

Az első nyári hétvégén, június 5-én sörkóstolási és vásárlási lehetőség Budapesten és több vidéki helyszínen is.

Ezt is szerettétek

Meddig adminisztratív hiba az állam részéről, ha nem küldi valakinek az igazolásokat, és honnan súlyosabb mulasztás?

Manek Gábor számos budapesti étterem tulajdonosaként is építi a fővárosi gasztronómiát. Vele beszélgettünk az éttermek újranyitásáról, a Lärm jövőjéről, valamint a nyári fesztiváltervekről. Podcast!

Magyarország egyik legkeresettebb színésze az Azonnalinak elmondta, mi a kelet-magyarországi identitás lényege, milyen az HBO-val dolgozni, de az is kiderül, mi van a Bödőcs Tibor könyvéből az ő főszereplésével készülő monodrámával. Podcast!

Németországban ősszel szövetségi választásokat tartanak, eldől, ki lesz Angela Merkel utódja. Kik azok, akik vállalnák a feladatot? Techet Péter és Bukovics Martin kielemezték. Podcast!

Letoha Tamás, a gyógyszerfejlesztéssel foglalkozó kutató koronavírussal kapcsolatos olvasói kérdésekre válaszol, és azt is elmondja, miért fél a biológiai háborútól.

A galériatulajdonos műgyűjtő elmondja, hogy a szobor a világ bármely részén múzeumi tárgy lehet a jövőben: a BLM-szobor jó értelemben provokál.

Eddigi bevételeik 10 százalékát keresik most meg, hiszen a szakmájukat konkrétan nem tudják gyakorolni. A Music Hungary Szövetség elnöke, Weyer Balázs a Helyzetben!

Twitter megosztás Google+ megosztás