+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Techet Péter
2020. július 29. szerda, 06:47
A mostani amerikai és európai emlékezetpolitikai viták rámutatnak, hogy civilizációnk sikere nem elválaszthatatlan a barbárságtól sem. Az, hogy a mostani tüntetésekben is van barbár elem, ne zavarjon nagyon bennünket: így születik a kultúra. A szabadság nyugati kultúráját a ledöntött hősök ugyanúgy alakították, ahogy mostani ledöntőik teszik.

Az Egyesült Államokban egy fekete ember rendőrök általi meggyilkolása mára a konkrét ügyön túlmutató eseménysorrá vált: az ország a saját történelmét, az ezen történelmet író győztesek (azaz főleg a fehérek) hatalmi helyzetét, az ő identitátuskra épült államidentitást vonja kétségbe. Ennek csak egyik – bár a szó minden értelmében szimbólikus – kérdése a szobroké. Ami az Egyesült Államokban zajlik, arról – hiszen így volt ez egykoron is – a világ egészén szokás vitázni.

 

Ezért az Azonnali arra kíváncsi, mit üzenhetnek a tengerentúli események a magyar közéletnek? Tényleg vitáznunk kell nekünk is pro és kontra az USA történelmi hőseiről? Vagy inkább magunk vonatkozásában kell a kérdést feltenni: van-e Magyarországon strukturális és emlékezetpolitkai rasszizmus? A vitában ezúttal Techet Péter, az Azonnali főmunkatársa fejti ki véleményét.

 

+ + +

 

A posztkolonialista történelemmagyarázat és társadalomkritika nem új. Az, hogy a magyar közéletet – beleértve az állítólag felvilágosult felét is – csak az amerikai és nyugat-európai szobordöntések kapcsán érte el, pusztán jobban mutatja az ország provincializmusát. Amit két súlyosbító körülmény is kísér.

 

Egyrészről

 

a Magyarországon valamilyen érthetetlen okból balliberálisnak nevezett értelmiség részéről is számosan az amerikai és nyugat-európai jobboldali konzervativizmus ezirányú ellenérveit sorolták fel

 

– ami sokban érthetővé teszi, hogy egy minden ízében (még az állítólagos balliberális értelmiségében) is jobboldali országnak miért van és marad még hosszú ideig jobboldali kormánya.

 

Másrészről a viták ma se érték el a magyar közéletet – ha ez lenne a helyzet, akkor a magyar imperializmus és kolonializmus (a nemzetiségiekkel szembeni magyarosítási politika ugyanis strukturálisan leírható a posztkolonializmus fogalmi készletével) személyei és jegyei kapcsán folyna a vita, és nem arról, hogy legyen-e Belgiumban szobra II. Lipótnak.

 

A társadalom hatalmi helyzetek, harcok eredménye

 

Az USA-ban és Nyugat-Európában ezen viták nem most kezdődtek; a posztkolonializmus elmélete és nyelvezete a társadalomtudományos életet évtizedek óta meghatározza, részben még a konzervatívabb jog- és történelemtudományban is megjelent. Ez arról szól, hogy emlékezetet, jogot, történeti narratívákat, köztereket, irodalmi alkotásokat nem megkérdőjelezhetetlen kánonként kezel, hanem – valóban marxiánus nyelvezettel – a mögöttes hatalmi viszonyok termékeiként elemez. Ekként számos kulturális, társadalmi vívmányról, emlékről derülhet ki, hogy elnyomó struktúrákat jelenítenek meg. Ez nem meglepő, elvégre

 

fogalmaink, intézményeink, egész társadalmiságunk majdnem óhatatlanul hatalmi struktúrákból születnek; a harc mindig azért folyik, hogy ki legyen elnyomó és elnyomott.

 

Ezt nem árt tudatosítani. És ezért nem is kell csodálkozni, ha a „társadalom” uralásáért különféle csoportok harcolnak manapság is.

 

Amit ma láthatunk a szobordöntések kapcsán – de sokkal inkább az amögötti vitákban –, nem más, mint a hegemóniáért való harc. Igen, azon rétegekben, akikhez kuturálisan, történelmileg közelebb áll a jelenlegi amerikai és nyugat-európai emlékezetpolitika – mert maguk is esetleg olyan neműek, bőrszínűek és osztályhelyzetűek, mint a szobrokon és egyéb alkotásokon megörökített hősök –, a mostani helyzet bizonytalanságot, félelmet szül. A hatalmi helyzet meghatározta helyzetekben természetes, hogy

 

mindig a „fennálló” a „kultúra”, akik pedig vele szemben vannak, eleve „barbárnak” számítanak

 

– nemcsak lázadásuk, de a lázadásukat sokban magyarázó kulturális „tőkétlenségük”, társadalmi hatalomnélküliségük okán is.

 

A tegnap barbársága a ma kultúrája

 

Ha a kultúrát, a társadalmat nem statikusan nézzük, akkor az egyik oldalon lehetne kicsit kevesebb a forradalmi hevület, a másikon pedig az ellenforradalmi ijedtség. Ha persze valaki eleve úgy véli, hogy minden körülmények között – azaz nemcsak egy adott történelmi kontextusban, de abszolút elveken megmérten is – a nők, a színesbőrűek, a szegények (stb.) elnyomása, megölése helyes, elvégre a természet törvénye úgy rendelné, hogy a fehér férfi uralja a világot, az joggal ijedhet meg a mostani tüntetések kapcsán.

 

A többség azonban, aki most kritizálja a szobordöntéseket, értelemszerűen nem nőellenes, rasszista (stb.), hanem joggal és okkal – mármint személyes helyzetéből teljességgel érthetően és magyarázhatóan – aggódik azon „világért”, amelyben jól érezte magát. Elvégre az ő értékeit és érdekeit jelenítette meg. Azonban a társadalom változik, a változás pedig kívülről, radikálisan jön –

 

akié a hatalom, annak szempontjából a változás mindig lázadás, a lázadás pedig „barbárság”.

 

A kultúra és a barbárság azonban egyáltalán nincs olyan messze egymástól, ha eleve dialektikus dinamikájában nézzük a történelmet. Walter Benjamin írta 1939-ben a történelem fogalmáról szóló értekezésében:

 

„A kultúra dokumentuma soha sincs úgy, hogy egyben ne lenne a barbárságé is.”

 

Benjamin éppen arra mutatott rá, hogy a „kultúrát” és a „barbárságot” ne megmerevedett, statikus ellentétpárokként, hanem egymást alakító, egymásba érő folyamatokként lássuk. Ami tegnap még „barbárság” volt, az ma éppen talán az a „kultúra”, amit meg azon „barbárságtól” kéne megvédeni, ami majdan a holnap „kultúrája” lesz.

 

Mindezt nagyon jól mutatja a konzervativizmus, azaz a lassú és nehézkes észjárású emberek ideológiája. Számos esetben

 

a konzervativizmus manapság olyan „dolgokért” áll ki, amelyeket évtizedekkel ezelőtt az akkori konzervativizmus még elvetett.

 

Amikor megépült a párizsi Eiffel-torony, konzervatív polgárok fogtak össze a lebontásáért. Mai kései utódaik lennének viszont az elsők, akik szintén összefognának, ha felmerülne a lebontás, hogy meg ne történjék az. Vagy a két világháború közötti Ausztriában úgy ment egymásnak jobb- és baloldal azon polgári házasság bevezetése kapcsán, ahogy ma már csak ezen két oldal a melegházasság kapcsán harcolna, de egyetlen melegházasságot ellenző konzervatívnak se jutna eszébe a polgári házasságot is visszacsinálni.

 

A nyugati kultúrának a ledöntött szobor és ledöntésének ténye egyaránt része

 

A most tüntető „barbároknak” látniuk kéne: noha ők éppen a „szexista”, „klasszicista”, „kolonialista” (stb.) „nyugati kultúrát” élik meg „barbárságként” – és a történelmi tények kapcsán lehet igazuk, elvégre például tény, hogy II. Lipót belga király több kongóit ölettetett meg, mint Adolf Hitler zsidót –, éppen

 

ez a „nyugati kultúra” az, amely megteremtette – és a kolonizáció hosszú távú eredményeként el is terjesztette a világban – a szabadságjogokat,

 

amelyek a mostani tüntetéseket, vitákat lehetővé teszik. Hiába van „barbárság” abban, amit ma „nyugati kultúrának” ismerünk, kultúrateremtő jellegét nem lehet kétségbe vonni. Akik tüntetnek is a mai „nyugati kultúra” ellen, részei annak – ezt nekik (mint a „nyugati kultúrát” megdönteni akaróknak) és kritikusaiknak (akik meg éppen tőlük féltenék ezen kultúrát) tudniuk kell.

 

Mert azoknak, akik ezen „nyugati kultúrát” védik, pedig azt kell látniuk: éppen az általuk védett értékek, szabadságok teszik lehetővé, hogy a mi civilizációnk képes a kemény vitákban megjelenő önreflexióra és akár a szobordöntésekig fajuló önkritikára. Ha tényleg nem a rasszizmust védik, hanem a „nyugati kultúrát”, akkor

 

büszkék is lehetnének arra, hogy egy fehér férfiak megalapozta osztálykultúra mára egyre több embert tud befogadni – téve ezzel „nyugativá”.

 

Felesleges ellenállniuk, mert a ma „barbársága” beleépül a jövő kultúrájába. És felesleges a tüntetőknek is azt hinniük, hogy valami egészen újnak ácsolnak piedesztált. Ahogy Sinkó Ervin írja: ha az ember ugrik, vele ugrik a múltja. Így van ez még látszólagos „kulturális forradalmak” idején is. Az ő majdani szobraikat is részben azok tették lehetővé, akikét most ledöntik. Leváltani úgy sem, csak – ahogy Hegel is írta – megőrizve meghaladni tudják a társadalmat. A nyugati pedig eddig mindig képes volt úgy változni, hogy a lényege megmaradt.

 

Már ha a lényegének nem a fehér férfiak, 19. századi ízlést tükröző szobrait, hanem a szabadságot és az individualizmust tartjuk.

 

Olvasd el az Azonnali szoborvitájának többi cikkét is!

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Azt mondják, nemcsak a szavak szintjén foglakoznának velük.

A Miskolc-Tornyosnémeti szakasz elkészülésével teljessé válik Pozsony és Kassa autópálya-összeköttetése Magyarországon keresztül. Az Észak-Szlovákián keresztül épülő autópálya befejezése viszont még nem látszik.

Sőt, a leszállított mennyiség akár ennek a duplája is lehet, ha a Bizottság lehívja a német gyártóval kötött szerződésben szereplő másik 900 millió adag vakcinára szóló opciót is.

2018-ban, amikor az akkor még LMP-pártelnök épphogy csak elveszítette a választást, a Jobbik még 8,5 százalékot szerzett – most azonban szerintük már megérdemli Szél a Jobbik támogatását.

Az emberi jogi szervezet szerint Putyinék arra használták fel a korábbi döntésüket, ami elvette Navalnijtól ezt a státuszt, hogy e mögé bújva „megpróbálják meggyilkolni” a politikust.

Azonban Belaruszban nem lehet majd levélben szavazni, mert azzal Lukasenka szerint visszaélnének az amerikaiak és elpusztítanák az országát.

Két újságírólány is azzal vádolja Wolfgang Fellnert, az egyik legolvasottabb osztrák bulvárnapilap kiadóját, hogy szexuálisan molesztálta őket.

A hét kérdése

2022-ben még a választás előtt a parlament új államfőt fog megszavazni, aki ha akar, akár fontos ember is lehet majd. De ki legyen az? Van pár opció.

Azért ide elnéznénk

Mi is, képzelheted. Gyere az Azonnali olvasói Facebook-csoportjába kibeszélni mindent!

Az első nyári hétvégén, június 5-én sörkóstolási és vásárlási lehetőség Budapesten és több vidéki helyszínen is.

Ezt is szerettétek

Manek Gábor számos budapesti étterem tulajdonosaként is építi a fővárosi gasztronómiát. Vele beszélgettünk az éttermek újranyitásáról, a Lärm jövőjéről, valamint a nyári fesztiváltervekről. Podcast!

Magyarország egyik legkeresettebb színésze az Azonnalinak elmondta, mi a kelet-magyarországi identitás lényege, milyen az HBO-val dolgozni, de az is kiderül, mi van a Bödőcs Tibor könyvéből az ő főszereplésével készülő monodrámával. Podcast!

Németországban ősszel szövetségi választásokat tartanak, eldől, ki lesz Angela Merkel utódja. Kik azok, akik vállalnák a feladatot? Techet Péter és Bukovics Martin kielemezték. Podcast!

Letoha Tamás, a gyógyszerfejlesztéssel foglalkozó kutató koronavírussal kapcsolatos olvasói kérdésekre válaszol, és azt is elmondja, miért fél a biológiai háborútól.

A galériatulajdonos műgyűjtő elmondja, hogy a szobor a világ bármely részén múzeumi tárgy lehet a jövőben: a BLM-szobor jó értelemben provokál.

Eddigi bevételeik 10 százalékát keresik most meg, hiszen a szakmájukat konkrétan nem tudják gyakorolni. A Music Hungary Szövetség elnöke, Weyer Balázs a Helyzetben!

Hogyan lehet úgy szürreális műveket írni, ha a világ maga is egyre szürreálisabb? Veres Attila íróval erre kerestük a választ.

Twitter megosztás Google+ megosztás