+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Techet Péter
2020. július 29. szerda, 06:47
A mostani amerikai és európai emlékezetpolitikai viták rámutatnak, hogy civilizációnk sikere nem elválaszthatatlan a barbárságtól sem. Az, hogy a mostani tüntetésekben is van barbár elem, ne zavarjon nagyon bennünket: így születik a kultúra. A szabadság nyugati kultúráját a ledöntött hősök ugyanúgy alakították, ahogy mostani ledöntőik teszik.

Az Egyesült Államokban egy fekete ember rendőrök általi meggyilkolása mára a konkrét ügyön túlmutató eseménysorrá vált: az ország a saját történelmét, az ezen történelmet író győztesek (azaz főleg a fehérek) hatalmi helyzetét, az ő identitátuskra épült államidentitást vonja kétségbe. Ennek csak egyik – bár a szó minden értelmében szimbólikus – kérdése a szobroké. Ami az Egyesült Államokban zajlik, arról – hiszen így volt ez egykoron is – a világ egészén szokás vitázni.

 

Ezért az Azonnali arra kíváncsi, mit üzenhetnek a tengerentúli események a magyar közéletnek? Tényleg vitáznunk kell nekünk is pro és kontra az USA történelmi hőseiről? Vagy inkább magunk vonatkozásában kell a kérdést feltenni: van-e Magyarországon strukturális és emlékezetpolitkai rasszizmus? A vitában ezúttal Techet Péter, az Azonnali főmunkatársa fejti ki véleményét.

 

+ + +

 

A posztkolonialista történelemmagyarázat és társadalomkritika nem új. Az, hogy a magyar közéletet – beleértve az állítólag felvilágosult felét is – csak az amerikai és nyugat-európai szobordöntések kapcsán érte el, pusztán jobban mutatja az ország provincializmusát. Amit két súlyosbító körülmény is kísér.

 

Egyrészről

 

a Magyarországon valamilyen érthetetlen okból balliberálisnak nevezett értelmiség részéről is számosan az amerikai és nyugat-európai jobboldali konzervativizmus ezirányú ellenérveit sorolták fel

 

– ami sokban érthetővé teszi, hogy egy minden ízében (még az állítólagos balliberális értelmiségében) is jobboldali országnak miért van és marad még hosszú ideig jobboldali kormánya.

 

Másrészről a viták ma se érték el a magyar közéletet – ha ez lenne a helyzet, akkor a magyar imperializmus és kolonializmus (a nemzetiségiekkel szembeni magyarosítási politika ugyanis strukturálisan leírható a posztkolonializmus fogalmi készletével) személyei és jegyei kapcsán folyna a vita, és nem arról, hogy legyen-e Belgiumban szobra II. Lipótnak.

 

A társadalom hatalmi helyzetek, harcok eredménye

 

Az USA-ban és Nyugat-Európában ezen viták nem most kezdődtek; a posztkolonializmus elmélete és nyelvezete a társadalomtudományos életet évtizedek óta meghatározza, részben még a konzervatívabb jog- és történelemtudományban is megjelent. Ez arról szól, hogy emlékezetet, jogot, történeti narratívákat, köztereket, irodalmi alkotásokat nem megkérdőjelezhetetlen kánonként kezel, hanem – valóban marxiánus nyelvezettel – a mögöttes hatalmi viszonyok termékeiként elemez. Ekként számos kulturális, társadalmi vívmányról, emlékről derülhet ki, hogy elnyomó struktúrákat jelenítenek meg. Ez nem meglepő, elvégre

 

fogalmaink, intézményeink, egész társadalmiságunk majdnem óhatatlanul hatalmi struktúrákból születnek; a harc mindig azért folyik, hogy ki legyen elnyomó és elnyomott.

 

Ezt nem árt tudatosítani. És ezért nem is kell csodálkozni, ha a „társadalom” uralásáért különféle csoportok harcolnak manapság is.

 

Amit ma láthatunk a szobordöntések kapcsán – de sokkal inkább az amögötti vitákban –, nem más, mint a hegemóniáért való harc. Igen, azon rétegekben, akikhez kuturálisan, történelmileg közelebb áll a jelenlegi amerikai és nyugat-európai emlékezetpolitika – mert maguk is esetleg olyan neműek, bőrszínűek és osztályhelyzetűek, mint a szobrokon és egyéb alkotásokon megörökített hősök –, a mostani helyzet bizonytalanságot, félelmet szül. A hatalmi helyzet meghatározta helyzetekben természetes, hogy

 

mindig a „fennálló” a „kultúra”, akik pedig vele szemben vannak, eleve „barbárnak” számítanak

 

– nemcsak lázadásuk, de a lázadásukat sokban magyarázó kulturális „tőkétlenségük”, társadalmi hatalomnélküliségük okán is.

 

A tegnap barbársága a ma kultúrája

 

Ha a kultúrát, a társadalmat nem statikusan nézzük, akkor az egyik oldalon lehetne kicsit kevesebb a forradalmi hevület, a másikon pedig az ellenforradalmi ijedtség. Ha persze valaki eleve úgy véli, hogy minden körülmények között – azaz nemcsak egy adott történelmi kontextusban, de abszolút elveken megmérten is – a nők, a színesbőrűek, a szegények (stb.) elnyomása, megölése helyes, elvégre a természet törvénye úgy rendelné, hogy a fehér férfi uralja a világot, az joggal ijedhet meg a mostani tüntetések kapcsán.

 

A többség azonban, aki most kritizálja a szobordöntéseket, értelemszerűen nem nőellenes, rasszista (stb.), hanem joggal és okkal – mármint személyes helyzetéből teljességgel érthetően és magyarázhatóan – aggódik azon „világért”, amelyben jól érezte magát. Elvégre az ő értékeit és érdekeit jelenítette meg. Azonban a társadalom változik, a változás pedig kívülről, radikálisan jön –

 

akié a hatalom, annak szempontjából a változás mindig lázadás, a lázadás pedig „barbárság”.

 

A kultúra és a barbárság azonban egyáltalán nincs olyan messze egymástól, ha eleve dialektikus dinamikájában nézzük a történelmet. Walter Benjamin írta 1939-ben a történelem fogalmáról szóló értekezésében:

 

„A kultúra dokumentuma soha sincs úgy, hogy egyben ne lenne a barbárságé is.”

 

Benjamin éppen arra mutatott rá, hogy a „kultúrát” és a „barbárságot” ne megmerevedett, statikus ellentétpárokként, hanem egymást alakító, egymásba érő folyamatokként lássuk. Ami tegnap még „barbárság” volt, az ma éppen talán az a „kultúra”, amit meg azon „barbárságtól” kéne megvédeni, ami majdan a holnap „kultúrája” lesz.

 

Mindezt nagyon jól mutatja a konzervativizmus, azaz a lassú és nehézkes észjárású emberek ideológiája. Számos esetben

 

a konzervativizmus manapság olyan „dolgokért” áll ki, amelyeket évtizedekkel ezelőtt az akkori konzervativizmus még elvetett.

 

Amikor megépült a párizsi Eiffel-torony, konzervatív polgárok fogtak össze a lebontásáért. Mai kései utódaik lennének viszont az elsők, akik szintén összefognának, ha felmerülne a lebontás, hogy meg ne történjék az. Vagy a két világháború közötti Ausztriában úgy ment egymásnak jobb- és baloldal azon polgári házasság bevezetése kapcsán, ahogy ma már csak ezen két oldal a melegházasság kapcsán harcolna, de egyetlen melegházasságot ellenző konzervatívnak se jutna eszébe a polgári házasságot is visszacsinálni.

 

A nyugati kultúrának a ledöntött szobor és ledöntésének ténye egyaránt része

 

A most tüntető „barbároknak” látniuk kéne: noha ők éppen a „szexista”, „klasszicista”, „kolonialista” (stb.) „nyugati kultúrát” élik meg „barbárságként” – és a történelmi tények kapcsán lehet igazuk, elvégre például tény, hogy II. Lipót belga király több kongóit ölettetett meg, mint Adolf Hitler zsidót –, éppen

 

ez a „nyugati kultúra” az, amely megteremtette – és a kolonizáció hosszú távú eredményeként el is terjesztette a világban – a szabadságjogokat,

 

amelyek a mostani tüntetéseket, vitákat lehetővé teszik. Hiába van „barbárság” abban, amit ma „nyugati kultúrának” ismerünk, kultúrateremtő jellegét nem lehet kétségbe vonni. Akik tüntetnek is a mai „nyugati kultúra” ellen, részei annak – ezt nekik (mint a „nyugati kultúrát” megdönteni akaróknak) és kritikusaiknak (akik meg éppen tőlük féltenék ezen kultúrát) tudniuk kell.

 

Mert azoknak, akik ezen „nyugati kultúrát” védik, pedig azt kell látniuk: éppen az általuk védett értékek, szabadságok teszik lehetővé, hogy a mi civilizációnk képes a kemény vitákban megjelenő önreflexióra és akár a szobordöntésekig fajuló önkritikára. Ha tényleg nem a rasszizmust védik, hanem a „nyugati kultúrát”, akkor

 

büszkék is lehetnének arra, hogy egy fehér férfiak megalapozta osztálykultúra mára egyre több embert tud befogadni – téve ezzel „nyugativá”.

 

Felesleges ellenállniuk, mert a ma „barbársága” beleépül a jövő kultúrájába. És felesleges a tüntetőknek is azt hinniük, hogy valami egészen újnak ácsolnak piedesztált. Ahogy Sinkó Ervin írja: ha az ember ugrik, vele ugrik a múltja. Így van ez még látszólagos „kulturális forradalmak” idején is. Az ő majdani szobraikat is részben azok tették lehetővé, akikét most ledöntik. Leváltani úgy sem, csak – ahogy Hegel is írta – megőrizve meghaladni tudják a társadalmat. A nyugati pedig eddig mindig képes volt úgy változni, hogy a lényege megmaradt.

 

Már ha a lényegének nem a fehér férfiak, 19. századi ízlést tükröző szobrait, hanem a szabadságot és az individualizmust tartjuk.

 

Olvasd el az Azonnali szoborvitájának többi cikkét is!

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Noha Németország Európa legnépesebb országa, itt az egyik legkisebb az egymillió lakosra jutó új koronavírus-fertőzöttek száma. Fotókon mutatjuk, hogyan néz ez ki!

Jelenleg kéthetente duplázódik a kórházban kezeltek száma, emiatt a Kiskunhalason felépített mobil járványkórház már szinte be is telt.

Az eredeti terv szerint állítólag Mikulásné és a karácsonyi manók is korai hozzáférést kaptak volna a vakcinához.

Hétfőtől egy hónapon át minden étteremnek, boltnak, bárnak este 6-kor be kell zárnia.

Ezután több alkalommal is fegyvert fogtak a függetlenségért, de kellő nagyhatalmi támogatást csak az első világháború után tudtak szerezni ehhez.

Romániai román, erdélyi magyar és világpolitika, kultúra, gazdaság és sok minden más is fog szerepelni a romániai magyarság új portálján.

Szigorúbb korlátozások várnak azokra, akik nem vesznek részt a tömeges tesztelésen.

A hét kérdése

Egy hét múlva véget ér az amerikai elnökválasztás. Te kinek örülnél, ki győzzön?

Azért ide elnéznénk

Az ELTE Illyés Sándor Szakkollégiuma ebben a hónapban a borderline és a narcisztikus személyiségzavaról tart előadást. Mindezt online november 3-án 18 órakor.

Könnyűzenei konferencia online és koncertek az A38-on. A szokásos három nap helyett ezúttal csak egy napon, november 4-én.

Skandináv filmek egy héten át az Art+ Cinemában. Október 22-28.

Felkavaró, meghökkentő, komfortzónából kimozgató kiállítás november 22-ig, ami garantáltan nyomot hagy és továbbgondolásra sarkall.

Ezt is szerettétek

Sem Kirgizisztán, sem Bolívia nincs a világpolitikai érdeklődés középpontjában, pedig az utóbbi hetekben mindkét országban sorsfordító változások történtek. Ezekről szól az e heti Helyzet!

Léteznek-e valóban Fidesz-árvák, akiket meg tudnak szólítani? Hogy állnak az ellenzéki összefogáshoz? Hallgasd meg, hogy mit mondott erről Pálinkás József és Ábrahám Júlia! Podcast.

Szeptember eleje óta tart a SZFE-s egyetemfoglalás. Mi tartja a lelket az őrt állókban, mennyire zavarodott meg a hatalom a váratlan akciójuktól, és hogyan látják a következő hónapokat? Podcast!

Tudatosan és szolidárisan viselkedtünk: megbíztunk a tudományban és nem engedtünk a csoportnyomásnak, mi több, néha éppen rácáfoltunk minden várakozásra. Járványszocio!

A Helyzetben az abaújkéri Wesley János Iskolába látogattunk, hogy megtudjuk: mit jelent az ott tanulóknak és a pedagógusoknak a kormány megszorítása.

Lesz-e még bármi ugyanolyan, mint a járvány előtt? Jól költi-e el az állam a gazdasági akcióterv támogatásait?

Balogh Ákos Gergely Index-főszerkhelyettes a Mérték Médiaelemző Műhely munkatársával, Urbán Ágnessel vitázott a Helyzetben.

Twitter megosztás Google+ megosztás