Radikális áttörés, vagy centrális erőtér? Egy biztos: végképp megváltozott francia politika

A vasárnapi franciaországi parlamenti választásokkal kiteljesedett az a politikai átalakulás, amely Emmanuel Macron 2017-es villámgyors népszerűvé válásával és elnökké választásával kezdődött. A politikai élet három pólusúvá vált, egy hét múlva pedig kiderül az is, hogy Magyarországhoz hasonlóan – bár gyökeresen más hatalmi és jogállami körülmények közt – létrejön-e a centrális erőtér.

A szavazati arányokat tekintve 26-26 százalékkal fej-fej mellett végzett az államfő Ensemble! (Együtt!) nevű centrista koalíciója és a szocialista, radikális és szélsőbaloldali erőket tömörítő Új Szociális és Ökológiai Népi Unió (NUPES). Macron támogatói mindössze 21 ezer vokssal szereztek többet, mint a Jean-Luc Mélenchon vezette balosok. A harmadik helyen Marine Le Pen Nemzeti Tömörülése (RN) végzett közel 19 százalékkal. Jókorát buktak az öt évvel ezelőtti ezüstérmes konzervatív jobboldali Republikánusok, akik ezúttal a dobogóról is lecsúsztak 11,3 százalékos eredményükkel. (Igaz, elnökjelöltjük, Valérie Pécresse áprilisi 5 százalék alatti teljesítményéhez képest ez is kifejezetten jó eredmény.)

Mondd, te kit nem választanál?

A francia választási rendszer sajátosságai miatt azonban ezek a számok egyelőre nem sokat mondanak el a következő Nemzetgyűlés összetételéről. A képviselőket ugyanis kizárólag egyéni kerületekben választják két fordulóban. Így igazán majd az lesz a fontos, ki tud több mandátumot elnyerni az egy hét múlva sorra kerülő második körben, amelybe a regisztrált szavazók legalább 12,5 százalékának, illetve az összes szavazó negyedének voksát begyűjtő jelöltek kerültek be. Persze, 50 százalék feletti eredménnyel már első nekifutásra is lehet győzni, ám ez igen ritkán fordul elő. Az 577 helyből ezúttal is csak 5 sorsa dőlt el vasárnap (négyet a baloldal, egyet a macronisták nyertek el).

Az Ensemble! jelöltjei 417 körzetben jutottak tovább (203-ban az első helyen), a baloldal 380-ban (194-ben az első helyen). Az erőviszonyok tehát látszólag kiegyenlítettek, ám ezúttal a megszokottnál is több a bizonytalansági tényező. A konzervatív Republikánus szimpatizánsok (kivéve azt a 42 körzetet, ahol az ő jelöltjük fordul nyerő helyről a finisbe) többsége valószínűleg hajlandó a második fordulóban egy macronistára szavazni, ha ezzel meggátolhatja a balos győzelmet – pláne, hogy a szövetség meghatározó ereje Mélenchon radikális mozgalma.

Igazán izgalmas az lesz, hogyan döntenek, kit találnak kisebbik rossznak a radikális jobboldaliak.

Az ő jelöltjeik 110 helyen kapták a legtöbb voksot, ám többségük valójában esélytelen a végső győzelemre. A nagy kérdés az, most vajon visszaadják-e a „kölcsönt” a radikális baloldali tábornak, amelynek komoly szerepe lehetett Le Pen áprilisi, 41 százalékos rekorderedményében. Közvélemény-kutatások szerint ugyanis Mélenhon támogatóinak közel negyede pár nappal a második forduló előtt úgy nyilatkozott, hogy Le Penre szavaz. Tették ezt annak ellenére, hogy Mélenchon kifejezetten arra szólította fel őket, hogy ne adják voksukat a radikális jobboldali jelöltre. Támogató nyilatkozatot tehát nyilván most ő sem kapott Le Pentől, aki arra kérte híveit, hogy a következő vasárnap ne támogassák „se a felülről, se az alulról rombolókat”. 

Ám a párt szimpatizánsainak egy részében könnyen visszhangra találhatnak a NUPES szociális ígéretei és elitellenes retorikája, s akár át is szavazhatnak rájuk. Elsősorban nyilván nem szimpátiából, inkább Macront büntetve. Ugyanakkor az is valószínű, hogy szép számmal lesznek olyan radikáljobbosok is, akiket Mélenchon bevándorlás-barát álláspontja, vagy saját antikommunista elkötelezettségük (a NUPES-nek része a Francia Kommunista Párt is) inkább az elnök pártja mellé állít. Többégük azonban az összes többi politikai erővel szembeni bizalmatlansága miatt jó eséllyel inkább otthon marad, ha az adott körzetben nem segíthetik győzelemhez saját jelöltjüket.

Egyedül nem megy?

Igazi királycsináló szerepbe a Republikánusok kerülhetnek – nem csak szavazóik, de képviselőik révén is. Az Ipsos legutóbbi kutatása szerint Macron szövetsége 255 és 295 közötti helyre számíthat, míg a NUPES 150-190 helyen győzhet. A nemzetgyűlési többséghez 289 mandátum kell, tehát könnyen előfordulhat, hogy az Ensemble! koalícióra kényszerül. Mivel e tekintetben az áthidalhatatlannak látszó ideológiai és programkülönbségek miatt sem a radikális jobboldal, sem a radikális baloldal nem jöhet szóba, maradnak a konzervatívok. Az ő várhatóan 50 és 80 közötti szavazatukkal kényelmes többség biztosítható – már, amennyiben a 2017 óta egyedül kormányzó Macron számára bármilyen koalíció kényelmes lehet.

Hogy pontosan kik és milyen felállásban vezetik majd az országot, még messze nem dőlt el. Az azonban az elnökválasztás és parlamenti választások első fordulója után már biztosan kijelenthető, hogy

az öt évvel ezelőtti földcsuszamlásszerű politikai változások nem bizonyultak ideiglenesnek, sőt még inkább kiteljesedtek.

Macron 2016-ban alapított, és hónapok alatt hatalmas népszerűségre szert tevő centrista szövetsége megszilárdult, és továbbra is őrzi vezető pozícióját. Mellette pedig egy radikális jobboldali, illetve egy radikális baloldali tábor izmosodott meg, közben statisztaszerepbe szorultak vissza a francia politikát évtizedeken át meghatározó középpártok, a konzervatívok és a szocialisták.

Harmadik útról a balsávba

Utóbbiak államfőjelöltjének 2 százalék alatti eredményével lényegében önállóan életképtelenné váltak, s így a pártjukat másfél évtizeddel ezelőtt elhagyó Mélenchon könnyedén maga alá gyűrte őket. Ezzel nem csak majdnem teljesen egységessé tette a baloldalt,

de egyben ki is rántotta a centrumból, hogy egy EU-val szemben is kritikus, számos tekintetben szuverenista, ugyanakkor erősen progresszív, zöld és antikapitalista irányba vigye el.

A francia baloldal évtizedek óta nem volt ennyire baloldali, s ez akár végképp pontot tehet a kilencvenes években indult, már jó ideje hanyatló, Blair-i ihletésű „harmadik utas” kísérlet végére. Az persze még a jövő egyik nagy kérdése, hogy a radikális néptribun hogy boldogul majd a Nemzetgyűlésben e rendkívül sokszínű szövetség összetartásával.

Aki nem győzhet, mégis nyertes

Egyértelmű, hogy Le Pen az elnökválasztástól eltérően most nincs az esélyes favoritok közt, viszont végleg lerobbantotta pártja fölül az eddig áthatolhatatlannak tűnő üvegplafont. Nem csak azért, mert több mint öt százalékkal növelték szavazataik arányát, hanem még inkább azért, mert jelöltjeik közel kétszer annyi körzetben jutottak be a második fordulóba, s az előrejelzések szerint 20-45 közötti győzelmet is arathatnak. Ez ugyan elmarad az előszeretettel nagyokat mondó elnökasszony által korábban jósolt 60, sőt 150 helytől, de így is történelmi siker. 

A radikális jobboldalnak ugyanis 36 év után először lehet meg a frakcióalakításhoz szükséges 15 mandátuma.

Tegyük hozzá: ez 1986-ban is csak azért sikerülhetett a Le Pen édesapja vezette Nemzeti Frontnak, mert a szocialista Miterrand az éppen ekkoriban megosztottá váló jobboldal gyengítését célzó taktikai húzásként ezen a választáson arányos rendszert léptetett életbe. Ilyen alkalom azonban csak egyszer akadt, a két fordulós tisztán egyéni körzetes szisztémát visszaállították. Ez pedig azt eredményezte, hogy három évtizeden át a párt szinten minden jelöltje rendre elvérzett a második fordulóra meghirdetett „antirasszista összefogás" miatt: a két középpárt támogatói rendre átszavaztak egymás politikusaira, hogy meggátolják a radikáljobbos győzelmet.

Ez azonban idén minden bizonnyal jóval kevésbé fog működni. A három nagy tömb egymástól nagyjából ugyanolyan távolságra van.

Vezetőik ugyanolyan vehemenciával szidják a másik két politikai erőt, táboruk pedig vagy kizárólag rájuk hajlandó voksolni, vagy a legkülönfélébb, alig kibogozható, és prognosztizálható indulatok mentén szavaz át a második körben. Hogy ebből Macronék, vagy Mélenchonék jönnek-e ki jobban, az nyitott kérdés – az viszont szinte biztos, hogy a Le Penéket történelmi áttöréshez segíti hozzá.

„A többségi szavazási rendszer már nem akadálya a szélsőjobb választási reprezentációjának, hiszen az immár az ország három politikai tömbjének egyikeként konszolidálódik" – összegzi elemzésében a Le Monde.

Orbáni ihlet?

A három pólus tehát az első forduló után már tisztán látszik, a második kör fő kérdése az, kialakul-e a centrális erőtér. A fogalmat még a 2010-es választások előtt ismerhettük meg Orbán Viktortól, aki a Fideszt a „bal-, és jobboldali szélsőségesek” között elhelyezkedő, stabil, nyugalmat, stabilitást és demokráciát garantáló erőként határozta meg. Hogy az elmúlt 12 esztendőben ez az ígéret mennyiben valósult meg, az erősen vitatható, ám az biztos, hogy a miniszterelnöknek ez a koncepció három, kényelmesen megnyert választást eredményezett. (Míg az ellenzéki erők, részben a választójogi keretek átszabása által kikényszerített összefogása ezt meg nem szüntette – még nagyobb fideszes győzelemmel végződve.)

Hogy az ihletet Magyarországról importálta-e, azt nem tudhatjuk, ám az tény, hogy a kampány során Macron is kísértetiesen hasonló retorikával élt.

Pártjáról úgy beszélt, mint arról a higgadt, józan pólusról, amely meggátolhatja a „szélsőbaloldali, vagy szélsőjobboldali” áttörést. A választások előtt pár nappal egy kampányrendezvényen ellenfeleit egyenesen olyan „szélsőségeseknek” nevezte, akik a világban uralkodó zűrzavar közepette, a háború és a gazdasági válság árnyékában káoszba taszítanák Franciaországot. 

Ha ez a taktika beválik, az elnök nem csak megőrizheti többségét a Nemzetgyűlésben, de a többi középpárt eljelentéktelenedése nyomán egyedül foglalhatja el a mindkét szélsőség ellen küzdő „nyugodt erő” pozícióját. Ez pedig a magyarországinál jóval egészségesebb jogállamban is hosszú időre biztosíthatja ő és a pártja hatalmon maradását.

NYITÓKÉP: a Nemzetgyűlés épülete FOTÓ: Sean X Liu / Flickr