A progresszívek erkölcse sért, és felszámolja a jogbiztonságot. Egy baloldali jogászprofesszor mondja el, miért

Szerző: Techet Péter
2021.08.20. 18:10

Alexander Somek bécsi jogfilozófus legfrissebb könyvében kíméletlenül leszámol a progresszív identitáspolitikával, különösen a nyelvpolitikai genderezést teszi nem csak filozófiai kritika, de maró gúny tárgyává. Akik azonban jobboldalról olvasnák egyetértőleg a művet, nagyon is csalódni fognak.

A progresszívek erkölcse sért, és felszámolja a jogbiztonságot. Egy baloldali jogászprofesszor mondja el, miért

A nyugat-európai baloldalt igazán nem lehet azzal vádolni, hogy ne alkotna kemény kritikát azon progresszív moralitással szemben, amely a felső középosztálybeli (vagy magát oda hinni akaró) értelmiségnek adja meg a felsőbbrendűség érzését. Melegházasság? Igen! Női kvóta? Azonnal! Több feketét a plakátokra? Naná! Noha mindenki egy megismételhetetlen egyén, mégis

az inkluzivitás, a befogadás arról szól, hogy különféle társadalmi csoportokat értékelünk fel, emelünk ki – vagy éppen teremtünk meg. Ez a progresszív moralizmus a jóemberség tudatát adhatja meg

azoknak, akik kiteszik a szivárványos zászlót, nőket előnyben részesítenek (persze nem az ajtóban, mert az már súlyos bűn) vagy nagyon örülnek, ha jönnek a menekütek (persze nem az ő negyedeikbe, hanem a proletariátuséiba).

Ezen önelégültség ellen írt nemrég könyvet Sahra Wagenknecht, német kommunista politikus, amelyről az Azonnali is részletesen beszámolt. Ő főleg a zöldek szavazóit azonosította e csoporttal.

De a tudomány területéről is számos baloldali kritika fogalmazódott meg, elég csak a német szociológus Bernd Stegemann könyvére (Die Moralfalle: Für eine Befreiung linker Politik), amiben a moralizálás helyett az osztálykérdés nyersebb ügyét javasolja a baloldalnak, vagy a bécsi filozófus Robert Pfaller könyvére utalni (Erwachsenensprache), aki – korábbi munkáiból is következően – elveti a moralizmus szigorát, könyörtelenségét, és egyszerre kér több megértést, lazaságot, kicsit több életszeretetet (márpedig az élet mindig bonyolultabb, semmint hogy morális kategóriákba lehetne kényszeríteni) és közben több felnőttes komolyságot, amely nem háborodik fel minden egyes szón, nőknek szánt akár szexista bókon, elszívott cigarettán vagy elfogyasztott disznóhúson holmi gyerekes dühvel.

A jog nem moralizálhat

A moralizmus bírálata azonban a jogelméletben is ismert. Nem is olyan új jelenség ez. Elég csak Carl Schmitt híres tanulmányára utalni, amelyben „az értékek zsarnokságáról” beszél. A jogtudománynak nagyon is van mondanivalója e téren. Elvégre egy modern, liberális társadalmat azon jog tart össze, amely

  • egyrészről nem vár el belső azonosulást, nem kell szeretni a törvényt és nem kell egyetérteni annak alkotójával, elég, ha valaki betartja, ami elő van írva;
  • másrészről pedig éppen ezért fontos, hogy a jogban minden elő legyen írva, ami betartandó, elvégre külsődleges magatartásunkat csak így tudjuk előzetesen hozzáigazítani, egyben ekkor tudjuk, milyen következményekkel számolhatunk a tudatos szembeszegülés, normaszegés esetén;
  • harmadrészt pedig a liberális társadalom joga igyekszik minél kevesbé belemászni az egyén magánéletébe, csak őt érintő szokásaiba, és nem akar holmi illem- és tánctanárként viselkedni.

A moralizmusban azonban éppen a jognak ezen tulajdonságai tűnnek el:

  • egyrészről a moralizmus belső azonosulást vár el, nem elég betartani, de szeretni is kell, azaz nemcsak külső tetteinket, de gondolatainkat is meg kell válogatnunk;
  • másrészről a moralizmus folyamatosan általános elveket kér számon, amelyek nem előzetesen ismertek, hanem mindig alkalmazásukkor derülnek ki (ennek egyik példája volt, amikor a metoo-mozgalomban olyan tettekért is felelősséget kellett volna vállalni, amelyek elkövetésük pillanatában nem voltak büntetőjogilag üldözöttek);
  • harmadrészt pedig a moralizmus az élet egész területét lefogja, minden helyzetre – persze csak alkalmazásakor – tudja, mi a jó, mi az illendő, azonban az illemmel szemben egyben egyre inkább a kényszer is – ha még nem is mindig jogi, de társadalmi kirekesztés, megszólás – együttjár vele.

Alexander Somek, neves bécsi jogfilozófus, egyetemi tanár – a posztpozitivista iskola egyik képviselője – pár hete jelentetett meg e témában egy kiskönyvet. Arra tesz itt kísérletet, hogy – sokszor bécsiesen maró gúnnyal –

kritizálja egyrészről a jogelmélet szempontjából, másrészről egy felvállalt (ausztro)marxista allapállásból a moralizmust.

Tudja persze ő is, hogy hiába tudományos esszére vállalkozott, az ellenkórus nem feltétlenül vitázni akar vele, hanem majd elítéli, esetleg megkapja az antifeminista, szexista, rasszista jelzőket, mert nem az identitáspolitikát tartja a haladás netovábbjának. Már könyve elején leszögezi:

az új kor egyetlen ellenségévé „a fehér idős férfi” lett, akit senki sem szeret (különösen a nők nem), egyben tisztában van azzal, hogy nem csak kora (idén volt 60 éves), de érvei miatt is azonnal ebbe a kategóriába kerülhet a könyvével.

Alexander Somek (középen) a bécsi egyetem jogelmélet-professzora, korábban Iowa Cityben és a Princetonon tanított. A képen egy szociáldemokrata bécsi megmozduláson vesz részt.

Alexander Somek (középen) a bécsi egyetem jogelmélet-professzora, korábban Iowa Cityben és a Princetonon tanított. A képen egy szociáldemokrata bécsi megmozduláson vesz részt.

Fotó: Alexander Somek / Facebook

A moralizmus gonosz

Somek fő állítása – ahogy a könyv címe is mondja –, hogy a moralizmus (annak morálja) gonosz.

A moralisták folyamatos sértettségben vannak – mindig találnak maguknak egy új identitást vagy helyzetet, amiben és ahol megsértve érezhetik magukat –, emiatt moralizmusuk eleve gonosz.

Gonosz, mert senkinek nem segítenek vele, pusztán önnön sértettségüket, egyben a moralizmus gyakorlásával önnön kiválóságukat hangsúlyozhatják; és gonosz, mert a jog előzetes előírásaival szemben folyamatosan változik, a szabály mindig az alkalmazásakor fogalmazódik meg, azaz leginkább a bosszúra emlékeztet, amelynek egy jogállamban nem lehetne helye. Ennek révén

a moralizálás nem más, mint hatalmi helyzet: ki van abban a helyzetben, hogy saját sértettségét meg tudja bosszulni?

Somek a moralizmus kapcsán felhívja a figyelmet arra, hogy a moralizmus bajnokai sokszor maguk is sértésekkel – elvégre racionális vitára az érzések non-kognitív jellege miatt nem hajlandóak – reagálnak: „A »rasszista« kifejezés ugyanúgy megaláz, mint az a szó, hogy »néger«.”

Somek részletesen kifejti, hogy a moralizmus nem nyitott a racionális vitára.

A morális ítélet alapja nem a megismerés, azaz nem kognitív, hanem az érzés: aki sértve érzi magát, aki sikeresen tudja magát áldozatként beállítani, annak nem kell ezt bizonyítani észérvekkel – elvégre az a gonosz, aki nem hisz neki azonnal.

Somek azt írja, hogy „a morális ítélet a nemtudás móduszában tudja, mi a jó és a helyes”. Azaz az emóció kerül előtérbe a ráció helyett, ami szerinte összeegyeztethetetlen a legalitással, amely előzetes ismert szabályokat alkalmaz és racionális, logikus igazolást vár el minden ítélettől. A moralizmus ezzel szemben érzéseket helyez a középpontba, azaz a moralizmussal szemben

sohasem lehetünk védettek, elvégre nem tudhatjuk, éppen kit és hogyan sértünk, hiszen a sértés „tényét” maga a sértett – csupán érzéseire alapozva – mondja ki.

Miközben a jog előzetes mércék alapján büntet – és aztán meg is tud bocsátani –, a morál kegyetlen és hirtelen. Igazi bécsiként azt írja Somek, hogy az igazi erkölcs csak akkor jó, ha tud magán ugyanúgy nevetni, mint sírni. A moralistákkal azonban éppen az a gond, hogy iszonyatosan komolyan veszik magukat és ügyeiket, és képtelenek ellazulni a nagy identitáspolitikai harcban.

Alexander Somek már könyvének címével is provokál: Morál mint gonoszság. Nem a morális cselekvés ellen írta persze, hanem azon moralizálás kapcsán, amely mások ellen irányul.

Alexander Somek már könyvének címével is provokál: Morál mint gonoszság. Nem a morális cselekvés ellen írta persze, hanem azon moralizálás kapcsán, amely mások ellen irányul.

Fotó: Techet Péter / Azonnali

Hány csillag egy identitás?

Somek a moralizmus problematikusságát a különösen a német nyelvterületen elterjedt „genderhelyes” nyelvvel igazolja. Ennek lényege, hogy a német nyelv három nemet ismer – és noha a hímnem általános nemnek is számíthat (azaz egy szó nem azért hímnemű, mert csak a hímneműeket lehetne alatta érteni), a progresszív feminizmus egyes képviselői elvárnák a nyelv olyanként való érzékenyítését, hogy senki se érezhesse magát kirekesztve. Mivel azonban a genderelmélet szerint az ember eleve nem bináris, nem elegendő a hím- és nőnemű alak (mondjuk „Jurist und Juristin”) használata, hanem be kell vonni azokat is, akik non-binárisak. Őket hivatott a csillag jelképezni, azaz: „Jurist*innen”.

Somek szerint azonban éppen ez a gyakorlat diszkriminál. Egyrészről a korábbi általános nemet (ami valóban hímnem volt) megszünteti, azaz

nem a korábbi, hanem a mostani nyelvhasználat tesz láthatóvá olyan különbségeket, amelyeket eleve esetleg senki nem gondolt oda

(egy „Jurist” is lehet nő, elvégre a „Jurist” szó nem a nemre, hanem egy nemtől függetlenül bárki által gyakorolható foglalkozásra utal). Másrészről belekényszerít embereket olyan csoportokba, identifikációkba, amelyek a személyes szférát érintik. Azaz miért gondoljuk, hogy mindenki szeretné, ha már a megszólítása elárulja, mi is a nemi identitása? Azt Somek persze különösen viccesnek tartja, hogy egyeseknek eszerint az identitásuk egy csillagban (*) állna.

Somek megemlíti, hogy a bécsi egyetem szabályzata szerint már nem szólíthatja meg diákjait, ahogy akarja, hanem a teljesen gendersemlegesnek – de szépnek aztán nem nevezhető – „Lieb* Studierend*” lenne az egyik helyes megszólítás, amiből teljesen eltűnik a hím- és nőnem, és marad a transzidentitás, holott amúgy a német nyelv már eddig is a „Studierende” révén egyfajta gendersemlegességet, legalábbis többesszámban, ismert.

Nem irónia nélkül veti fel Somek, hogy ha már feltétlenül az egyes szavakban figyelembe kell venni az ezeregy nemi identitást, hogy senki ne érezhesse magát kizárva – holott vélhetően egy lány is értette, hogy a „Student” rá is vonatkozik, és egy transznemű is tudhatta, hogy csillag nélkül is őt is érti a professzor, ha levelet ír neki –, akkor legyen „etnohelyes” is a nyelv, amely pedig az akcentusok felé lenne inkluzív.

Micsoda diszkrimináció már az, hogy a német nyelvet a Hochdeutsch kiejtése szerint írjuk? Hogyan érezheti magát egy bevándorló így megszólítva?

Somek tehát ad absurdum fokozza a „genderhelyes” nyelvet, és azt mondja: akkor ezentúl minden szó ne csak nemileg, de etnikailag is legyen inkluzív. Például: „Die geschríebène Sprache würdé danñ ùngefähr só ausséhen. Ñicht so schlècht, odèr?” Minden lehető, bevándorló háttérrel magyarázható akcentus így megjelenne a nyelvben – csodás inkluzió!

Somek azt már azonban komolyan írja, hogy a moralizálás – és külösen a „gender-helyes” nyelv használata – mögött a freudi értelemben vett kényszerneurózis áll: senkinek se jó, senkinek nem használ, de a monomániás alanynak önigazolást ad (igazolási kényszer nélkül), egyben gyűlölhet mindenkit a morál nevében, aki nem követi. És itt jutunk el ahhoz a gondolathoz, amit Wagenknecht is már említett könyvében megfogalmaz:

a moralizálás célja nem tárgyának megsegítése, elfogadása, azaz nem a világot akarja a moralista jobbá tenni, hanem önmagát nagyon jó emberként feltüntetni.

Ahogy Somek írja: mindez „a [különbségek] láthatóvá tételét teszi láthatóvá, nem a láthatóvá teendőt”. Vagy egyszerűbben: „feltűnő tiszteletet tanúsít (»Nézz csak ide, láthatóvá teszek«)”.

Somek szerint az ilyen kényszerneurózis mögött az áll, hogy a moralizmus egyszerre alkot folyamatosan újabb és újabb identitásokat – ezzel csoportokat –, de a csoportok valójában úgy képződnek, hogy az egyén folyamatosan ki akar szakadni a leétező identitásokból, csoportokból. Ezért

a queerség (furcsaság) a lényegi csoportképző elem – mindez azonban magát a csoportot is szétveri, elvégre mindig lesz egy újabb „furcsaság”, aminek tiszteletét és csoportjellegét az egyén megkövetelheti.

Ennek gyakorlati megvalósulása látható az LGBTQI* szón, amelyben csak úgy szaporodnak az ábécé betűi, és okkal merül fel a kérdés, hogy ha majd a Z-identitásig eljutottunk, mi lesz a következő. Somek ismét gunyoros javaslata: ekkor majd írásjeleket, pontokat, kettőspontokat, vesszőket, kérdőjeleket kell alkalmazni. Az identitások alapja nem valami lényeg, hanem a folyamatos félreismertség (Verkanntsein).

Az egyén mindig sértetten állíthatja, hogy a társadalom félreismeri őt, azaz igenis jár neki is a saját identitás, csoport, csillagocska.

Szocializmust!

Eddig bizonyosan minden jobboldali bőszen bólogatott, és talán már meg is rendelte a tübingeni patinás jogtudományi kiadónál, a Mohrnál megjelent kis könyvet. De ne siessék el, hátha megbánják!

Somek ugyanis nem azért bírálja a progresszív moralizmust – amit ő „neoliberális baloldaliságnak” nevez –, mert egy konzervatív rendet sír vissza, ahol a férfi még férfi volt, a nő meg a konyhában állt karján a gyerekével. Somek – ahogy maga is írja: a vörös Bécs hagyományához híven – azt szeretné, ha az identitáspolitikát – amelynek abszurditását példáival, jogi veszélyességét pedig jogelméleti elemzéseivel bizonyította – materialista osztálypolitika váltaná fel. Két tézise van:

minden diszkrimináció osztályalapú (minden más diszkrimináció csak akkor az, ha osztályelnyomásra visszavezethető), valamint az osztályalapú elnyomásra továbbra sincs más megoldás, mint a szocializmus,

amely felszámolja az osztálykülönbségeket – és ezzel minden olyan más diszkriminációt is (nőkét, bevándorlókét, melegekét stb.), amelyet a moralizmus, a „neoliberális baloldal” csak tünetileg kezelne.

Someknek éppen az a baja a moralizmussal, az identitáspolitikával, hogy mindennel foglalkozik, csak a lényegi kérdésekkel, azaz a munka és tőke viszonyával, az újraelosztással, az osztálytársadalommal nem. Erre írja: az identitáspolitika,

a moralizmus „egy liberális társadalom civilvallásának alkotóeleme, amely csak addig tesz hitet az egyenlőség mellett, amíg az nem kerül semmibe, nem vonatkozik az újraelosztásra, és nem érinti a munkaszervezés hierarchiáját”.

Somek szerint éppen azért fér össze az egész identitáspolitika a kapitalizmussal – elég csak a nagyvállalatok diversity és hasonló kampányaira gondolni –, mert „korunk morálja nem kerül egyetlen adópénzbe se”. Elég jónak látszani, erőszakosan elítélni a gonoszokat. Ennek kapcsán veti fel Somek, hogy

ezen szerinte neoliberális moralizálás sokszor éppen nem szól másról, mint a munkásosztály, a proletariátus megvetéséről.

Elvégre a proli szexista, néha rasszista, talán a buzikat se szereti, annál inkább a sört, a húst és a focit – azaz a moralizálás számára kiváló céltábla. Példaként említi azt az esetetet, amikor baloldali moralisták a Rapid Wien egyik molinója miatt („Üres stadionban játszani olyan, mint idős ronda nőt töcskölni”) keltek ki. Somek azonban védelmébe veszi a feliratot: elvégre ha csak az érzések számítanak, miért éppen a Rapid Wien proli szurkolóitól kellene megvonni a jogot, hogy elmondják, ők miként éreznek, ha csapatuk zárt stadionban játszik? Hát ők így éreznek, ahogy a molinón írták.

Somek ennek kapcsán kiemeli, hogy a moralizmusnak azonban nagyon sokszor azon akadémiai fiatal prekariátus a bajnoka, amelynek ugyan materiális érdeke sokkal inkább azonos lenne az osztályharcban a munkáséval, de a moralizálás révén – ha már anyagilag nem is, legalább a jóemberség tekintetében – kiemelkedhet a proletariátusból.

Szerinte ezért kéne újra vállalni a szocializmust, a baloldali osztályharcot. Somek úgy véli, hogy a létező szocializmussal szembeni fenntartás eleve inkább esztétikai volt (amit meg is tud érteni, ha Bécsből tekintett át a vasfüggöny unalmas, szürke, ronda másik oldalára), de azt állítja, hogy

„nem a szocializmus bukott el rajtunk, hanem mi a szocializmuson”. Azaz a feladat adott: újra megpróbálni.

Ha ugyanis a baloldal nem lesz újra szocialista, akkor – amint írja – „tényleg a genderezés lesz minden haladás mércéje”.

NYITÓKÉP: Vitárius Bence / Azonnali

Techet Péter
Techet Péter az Azonnali főmunkatársa

Doktori jogból és történelemből, külpolitika érdeklődésből, Közép-Európa hobbiból. Münchentől New Yorkig sok helyen volt otthon. Többet élt Triesztben, mint a NER-ben.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek