A német Die Linke egykori frakcióvezetője leszámol azon „életmódbaloldallal”, amely identitáspolitikai kérdésekre cserélte az osztályharc ügyét. A kommunista politikus könyvében élesen bírálja a Zöldeket, a politikai korrektséget és a Friday for Future-mozgalmat is – és önelégülteknek nevezi a mostani baloldali véleményformálókat. De biztos, hogy jó a helyzetfelismerése, és nem csak a provokáció szándéka vezeti?
Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!
A német Die Linke párt észak-rajna-vesztfáliai listavezetőjének polémikus könyve április közepén jelent meg. A közgazdaságtani doktorival rendelkező, félig iráni származású Sahra Wagenknecht esszéje lényegében
A témafelvetés nem számít éppen újnak, a vita évek óta zajlik a nyugati országokban, a politikai korrektség, az identitáspolitika, az interszekcionalitás vagy újabban az eltörlési kultúra fogalmaival. A jelenségegyüttes kritikái nemcsak jobboldalról, de baloldalról (Nancy Fraser) és liberális oldalról (James Lindsay és Helen Pluckrose) is számottevőek (magyar nyelven a propagandamédia hergelésein kívül vannak konzervatív, liberális és baloldali kritikák is). Éppen mivel ez a vita évek óta zajlik, Németországban sokan szemforgatással reagáltak a könyv megjelenésének hírére: unalmas téma és már nincs új érv. Lehet, hogy nincs – és Wagenknecht könyve sem ettől érdekes –, de
A szociáldemokratákon belül se mindenki politikailag korrekt már
A Szociáldemokrata Pártban (SPD) idén február-márciusban volt ez legutóbb napirenden. Gesine Schwan, az SPD kétszeri köztársasági elnökjelöltje, a párt Alapértékek-bizottságának a tagja egy Zoomon megrendezett vita moderálása miatt került össztűz alá.
Elszánt queer aktivisták megpróbálták érni, hogy az SPD vonja vissza a Frankfurter Allgemeine Zeitung újságírójának, Sandra Kegelnek a meghívását a rendezvényre (ez az ún. no-platforming, a platform megvonásának követelése). Kegel nem kisebb normaszegést követett el, mint publicisztikában bírálta LMBTQ-színészek ActOut nevű kollektív comingoutját és követelését a nagyobb LMBTQ-láthatóságra. A párt nem engedett a nyomásnak, viszont kompromisszumként meghívta a queer ellenzőket az eseményre, hogy elmondhassák a véleményüket, és vitázhassanak Kegellel. Schwan
Hogy Schwan ezért bocsánatot kért, nem volt elég. Ezt a német társadalom legfontosabb ezer problémájától feltehetőleg eléggé messze álló, ellenben hetekig tematizált botrányt egy másik is követte.
Wolfgang Thierse, szintén az SPD prominense, a szövetségi parlament volt elnöke, egykori keletnémet ellenzéki vezető írt egy publicisztikát, amelyben a baloldali identitáspolitikát bírálja. Kifejti például, hogy nem szabadna átadni a jobboldalnak a haza és a patriotizmus fogalmait, és mindenkit nacionalistának vagy rasszistának bélyegezni, aki szolidaritási közösséget lát a nemzetben és a nemzetállamban.
A szexuális kisebbségek elfogadásáért és az ún. nemileg igazságos nyelvhasználatért folytatott harc vehemenciája pedig nézete szerint már korántsem ártalmatlan; akik pedig ezeket túlzásnak érzik, nem reakciósok. Amellett érvel, hogy
Lehet a megközelítését bírálni vagy akár leliberálisozni, de a cikke minden volt, csak gyűlölködő és empátiamentes nem, mégis hetekig ezzel a váddal támadták párton belül és kívül. Az SPD egyik társelnöke, Saskia Esken és egyik alelnöke, a radikálbalos Kevin Kühnert a párt queer-munkacsoportjának írt és a sajtóhoz kikerült e-mailjében szekunder szégyenét fejezte ki, és el is határolódott a párt két prominensétől, ami tovább dagasztotta az indulatokat.
Wolfgang Merkel politológus, szintén az SPD Alapértékek-bizottságának tagja, a pártvezetőknek ezt a gesztusát találóan „reflektálatlan korszellem-opportunizmusnak” nevezte. (Az esetről a Népszava írt magyar nyelven összefoglalót.)
Nem egyetemi kampuszokon vagy zárt Facebook-csoportokban folytatják ráérő aktivisták, hanem pártok legmagasabb soraiban és fősodratú lapok hasábjain zajlik. Ebbe a kontextusba érkezett meg Sahra Wagenknecht könyve áprilisban.
Wagenknecht nem is akar politikailag korrekt lenni
Az ügyesen marketingelt kötet bizonyára nem véletlenül a szeptemberben esedékes szövetségi választások kampányának elején jött ki a gyakorló (bár mostanra részben visszaszorult) politikus tollából – az elsősorban a migrációval kapcsolatos nézetei miatt a saját pártján belül is megosztónak számító Wagenknecht szokásához híven követ dobott a tóba, és hetek óta recenziók és vitacikkek sorát provokálja.
A 2017-ben 9,2 százalékkal a Bundestagba bekerülő Die Linke az aktuális közvélemény-kutatások szerint 6-7 százalékon áll – szemben a 25 százalék körül álló Zöldekkel, akik fej-fej mellett állnak a 16 éve kormányzó CDU-CSU-val, vagyis eséllyel pályáznak a következő szövetségi kormányzat vezetésére.
habár azt állítja, hogy 2019-es frakcióvezetéséről való lemondásában is szerepet játszott saját pártja ezirányba tolódása.
Mi az életmódbaloldal?
A gazdag Németországban a magas egy főre jutó GDP és növekedés valahogy nem csorog le: hatalmasok az egyenlőtlenségek, az alacsonybérű szektor, a munkanélküliek rétege, a gondozási deficit. Egy tavalyi kutatás szerint
míg a vagyon 20 százaléka a népesség 0,1 százalékának kezében van, 35 százalék pedig a felső 1 százaléknál.
Ezek fényében több mint indokolt Sahra Wagenknecht higgadt, de kíméletlen leszámolása az életmódbaloldallal. Azokat érti ezalatt, akik már
Nyitottnak, toleránsnak és Európa-pártinak vallják magukat (bár különböző dolgokat értenek az áhítattal kiejtett „Európa” alatt). A nemzetállam elképzelését meghaladottnak, sőt károsnak tartják – nemcsak praktikus okokból (azaz hogy nemzeti szinten nem fékezhető meg a kizsákmányoló tőke), hanem elviekben is (azaz hogy gyanús, kirekesztésen alapuló közösségi elképzelés).
Hogy mennyire nem a lényeges kérdésekkel foglalkozik a vádolt irányzat, arra Wagenknecht számos illusztrációt hoz. Az életmódbaloldal nyomására például az Unilever 2020 nyarán
– benne alacsonyabb kezdőfizetésekkel és bérnövekedési kilátásokkal, és szombati munkával.
Vagy hogy évek kemény munkájával elérték, hogy a takarítónőt már nem a megbélyegző Putzfrau, hanem a píszí Raumpflegerin (térgondozó) kifejezéssel illetik hivatalos dokumentumokban és álláshirdetésekben – azonban sem az újbalos mozgalmak, sem a nemi egyenlőségi megbízottak nem akadályozták meg, hogy a korábban biztonságosan, a cég által foglalkoztatott és megélhetéshez elegendő bért kereső takarítónőket ne szervezzék ki külsős cégekbe, és ne foglalkoztassák kizsákmányoló módon éhbérért.
aligha lett nagyobb ennek az alapvető fontosságú munkának az elismertsége azóta, hogy Raumpflegerinként utalnak az elvégzőikre. És igaza van Wagenknechtnek abban is: a nemek egyenlőségéhez jobban hozzájárulna az, ha a nyelvi bűvészkedés helyett a kiszervezések és az alacsonybérű szektor ellen és a – többnyire nők által végzett – szolgáltatóipari és gondoskodó munkák elismertetéséért küzdene az életmódbaloldal. Ezek a küzdelmek azonban sokkal nehezebbek, hiszen ezen igazságtalanságok felszámolása érdeksérelemmel járna.
Gazdaság és/vagy identitás?
Ebben összeér Thiersével, egyikőjük sem vádolható azzal, hogy csak a „fehér munkás férfiért” aggódna: azonban a takarítónő munkakörülményei vagy – így Thierse – a nemek közti bérkülönbség a lényeges kérdés, nem a gendercsillag.
Az életmódbaloldalon gyakran érvelnek a követelések hierarchizálása ellen, úgymond ne játsszuk ki a gazdasági és a kulturális kérdéseket egymás ellen. Ez addig a pontig jogos is, hogy például
ellenben égbekiáltó társadalmi igazságtalanságok. Azonban úgy fest, hogy még a fontos kulturális ügyekben is inkább szimbolikus, jóemberkedő kiállások történnek, amelyek nem csökkentik az egyenlőtlenségeket, cserébe az elismerési kérdések nem sértenek tőkeérdekeket.
magánéletet megengedő és törvényben rögzített munkaidőben dolgoztatni és engedni a szakszervezetek működését.
Ezen, az érvelés helyett moralizáló, a szimbolikus és nyelvpolitikát a gazdasági egyenlőtlenségekkel szemben priorizáló ideológiát magyar szerzők is hol baloldalinak, hol liberálisnak nevezik, például progresszív liberalizmus, posztmodern liberalizmus, posztmodern baloldal, identitáspolitikai baloldal fogalmakkal jelölik.
A jelenség liberálisként vagy baloldaliként való azonosítása értékítéletet is hordoz magában. Míg maguk az aktivisták azért hívják gyakorlatukat baloldalinak, vagy radikális baloldalinak, mert szeretnék, ha ez lenne az egyedüli baloldali álláspont – ez egy hegemóniáért folytatott nyelvpolitikai harc –, addig ha liberális bírálóik baloldalinak, vagy baloldali bírálóik liberálisnak nevezik őket, az egyfajta elhatárolódást fejez ki („nem akarom őket a nevemre venni”). A jelzős baloldali címkét (posztmodern, identitáspolitikai stb. baloldal) azok a baloldali kritikusok használják, akik elismerik, hogy
Se nem bal, se nem liberális
Ezen tipródik Wagenknecht is. Ő azt mondja, hogy bár a „balliberalizmus” terjedt el megnevezésként, de ez az áramlat bizony se nem baloldali, se nem liberális.
aki nem vallja a hittételeket, az morálisan rossz ember, esetleg egyenesen rasszista vagy náci. A tolerancia az identitások és nem a vélemények sokszínűségének szól. A bullying és az eltörlés kultúrája sem mondható liberális gyakorlatoknak. Az a meggyőződés hajtja ezeket, hogy az érvelő meggyőzés úgysem lehetséges a hatalommal szemben, ezért az elnyomottsági pozícióra hivatkozva a feltételezett hatalommal bíróval szemben minden eszköz megengedett a hegemón harc jegyében.
Ezek valós és valóban aggasztó trendek nemcsak az angolszász országokban, de Németországban is. A magyar propagandamédia nem is mulaszt el egyetlen alkalmat sem, hogy rámutasson ezekre a nyugati képtelen esetekre a szabadságharc jegyében, nagyvonalúan elfeledkezve arról, hogy
Wagenknecht megkülönbözteti a tisztán neoliberális pártokat, amelyek a kulturálisan progresszív üzeneteiket jobboldali gazdaságpolitikával kombinálják (ezeket nevezte Nancy Fraser filozófus progresszív neoliberálisoknak; Magyarországon a szabadpiacot és a szivárványos egyenlőséget egyszerre éltető Momentum áll ehhez a legközelebb), az életmódbaloldaltól, azaz azoktól, akik
mint például a feltétel nélküli alapjövedelem, a szabad piac illúziója és a jóléti állam leépítése helyett a szolidaritás követelésével. Itthon a Párbeszédet lehetne talán ide sorolni.
Szerinte mind tartalmilag, mind politikailag elhibázott azt állítani, hogy a neoliberális progressziónak csak a gazdasági oldala lenne problémás – a kulturális vetülete éppúgy kompatibilis a szabadpiaci és jólétiállam-ellenes logikával, ezért nem kell csodálkozni, hogy sehol nem arat politikai sikert (A Zöldek kancellárjelöltje, Baerbock erre valószínűleg azt mondja, hogy: fogd meg a söröm!).
Az életmódbaloldal a privilégiumokat élteti
A kulturális komponensét egyrészt azért bírálja, mert ezek a követelések empátiahiányról tanúskodnak: visszamaradottnak bélyegeznek értékeket, amelyek jó okkal fontosak a bérből és fizetésből élők számára (például a teljesítményelv, a szorgalom, a közösség, a biztonság). Másrészt mert elképesztő mennyiségű kulturális erőforrásba és szabadidőbe kerül ezeket elsajátítani, gondoljunk csak az éppen aktuálisan legpíszíbb nyelvhasználatra.
A túlspórolt és hatalmas regionális egyenlőtlenségektől szabdalt állami oktatási rendszerben profi angolt nem lehet elsajátítani – és ki teheti meg, hogy külön angolórákat fizessen és külföldön töltsön egy szemesztert vagy több évet? A jobban fizetett, megbecsültebb állásokba való bejutáshoz ma már elengedhetetlenek olyan képességek, amelyeket az egyetemi tanulmányok alatti/utáni fizetetlen szakmai gyakorlatokon lehet megszerezni – de ezeket ki engedheti meg magának?
De az életmódbaloldal gazdaságpolitikai programját is élesen bírálja. Bár a problémák, amelyeket kezelni kíván – például a környezetszennyezés, a húsipari munkavállalókat kizsákmányoló és állatkínzó gyakorlata, a rendőrségben elterjedt rasszizmus – valósak és súlyosak. Azonban a megoldási javaslatok elhibázottak és – ismét csak – osztályvakok.
Egyének etikusabb és önmegtartóztatóbb fogyasztásától vagy termékek individuális bojkottálásától várja a változást. Ezzel szemben a multinacionális nagyvállalatok monopóliumaihoz és munkavállalói jogokat csorbító gyakorlatához kéne hozzányúlni, a termelés módját és a bérek profithoz viszonyított arányát kellene megváltoztatni, és a nagyvállalatok politikai túlhatalmát megállítani.
Ahogy arra sem adnak választ a fogyasztói felhívások, hogy a nagyvállalatok felelősek a környezetkárosítás oroszlánrészéért (pl. 100 vállalat a felelős a széndioxid-kibocsátás 71 százalékáért), ezeket a szelektív hulladékgyűjtéssel vagy műanyagmentes júliussal aligha fogjuk megállítani.
mely szerinte megfelel a jóléti állam leépítésének, amelyben legfeljebb a humanista szegényellátásnak van helye – ez a megközelítés jó út a szolidaritás aláásásához, és az intézkedés széleskörű társadalmi támogatottságának megakadályozásához. Ráadásul ez olcsóbb megoldás a felsőbb osztályoknak is.
Ezen kívül – érvel Wagenknecht – az erényfitogtató, moralizáló követelések nemcsak hogy hatékonytalanok, de igazságtalanok osztályszempontból is.
Legyen szó a hús vagy a fapados repjegyek árának emeléséről, a rendőrség finanszírozásának megszüntetéséről (defund the police), vagy a háborúk és szegénység elől menekülők nyakló nélküli befogadásáról – meggyőzően érvel amellett, hogy az életmódbaloldalnak ezek a követelései sem az eredeti problémát nem oldanák meg, de még aránytalanul nagyobb mértékben is érintik a szegényebbeket. Így nem kell csodálkozni – így Wagenknecht –, ha az alacsonybérű szektorban foglalkoztatottak vagy a munkanélküli segélyből élők körében mérsékelten aratnak sikert ezek a követelések, amelyek – prókátoraik szándékaitól függetlenül –
és utazhatnak Lufthansával Balira.
Nosztalgiabaloldal az életmódbaloldal helyett
Wagenknecht, miközben a mai trendek éles és meggyőző kritikáját adja, aranykornak az 1950-es, 1970-es évek nyugati jóléti államait festi meg, amikor még a hagyományos baloldal az igazán lényeges kérdésekkel foglalkozott. Kétségkívül igaza van abban, hogy rendkívül
De arról, hogy az az áldott időszak egy sajátságos, a második világháború utáni történeti helyzet eredménye volt, ami ráadásul sok nemzetközi kizsákmányoláson és nő-férfi egyenlőtlenségen alapult, hallgat.
Az identitásbaloldaliság nemcsak gazdagok privilégiuma, hanem a szegények élménye is
A 340 oldalas könyvet felületességgel nem lehet vádolni, a közgazdász-politikus részletesen taglalja, ráadásul nagyon szellemes és közérthető stílusban, hogy mik a problémák, és ezekre miért rosszak az életmódbaloldal válaszai. Azonban ezt az ideológiát egy egyszerű osztályellentétre redukálja (azaz ez lenne a baloldal a jómódúaknak, a globalizáció nyerteseinek).
A nézet népszerűségét a kiszolgáltatott, például bullshit-szakmákban dolgozó diplomások körében ezeknek az elithez tartozási vágyával magyarázza. Anne Harrington ennél meggyőzőbben érvel a brit Labour-ön belüli hasonló viták kapcsán, amelyet egyesek igyekeznek, Wagenknechthez hasonlóan régi-jó baloldal vs. új-rossz baloldal vitájaként keretezni. Harrington szerint az új, prekárius baloldal világnézetét a megváltozott materiális körülmények formálták. Ők már nem tapasztalták meg azt a stabilitást, homogenitást és biztonságot, amely a „régi szép időket” jellemezte, és ami a régi, proletár baloldal értékrendjét alakította, és amelyet az ma – joggal – visszasír.
– akkor is, ha mondjuk grafikusként az egész Föld többi grafikusával versenyeznek, és emiatt, a szakszervezetiség lehetetlensége miatt nem is tudnak jobban megfizetett munkákat kiharcolni. De nekik a proletár baloldal értékei porosak, lejártak, akár elnyomóak. Ők el sem tudják képzelni, hogy a nemzetállam egy releváns és a jóléti államot garantáló projekt lehet, mert már a harmadikutas, blairi (schröderi) világban szocializálódtak; ahogyan a sokszínűség vagy a multikulti a mindennapjaiknak is evidens része.
– elvégre egy politikus könyvéről beszélünk. Azonban meglátásai nagyon is megfontolandóak, és korántsem a régmúltból táplálkoznak.
Megoldási javaslataiban egyenként végigveszi, milyen konfliktusokat kellene felvállalnia az intézményes politikának egy igazságosabb világ megteremtéséhez: legyen szó a munkavállalói jogokról, az Amazon-Google-Facebook óriásokról, az élelmiszerláncok vagy a pénzpiacok hatalmáról, az automatizációról, a digitalizációról. Hogy a nemzetállam önmagában nem egy veszélyes eszme, ez úgy tűnik, a baloldal számára magyarázatra szorul.
Hogy a létező szupranacionális szervezetek, például az EU miért érdemelnek meg minden gyanakvást, az a magyar tapasztalatok fényében is maximálisan érthető. Azonban hogy a szükséges konfliktusok – ahogyan Wagenknecht javasolja – nemzetállami szinten megvívhatóak-e, erősen kétséges.
Miközben késhegyre menő viták mentek Németországban a Zöldeknél, hogy a „Németország” szót kivegyék-e a párt választási programjának címéből (végül maradt), addig itthon teljesen más a helyzet.
A Jelen folyóirat főszerkesztője számára is természetes a hazaszeretet. Karácsony Gergely, Budapest főpolgármestere is ezen hazafias szellemben beszélt a szombati tüntetésen: „Egy közös hazánk van, itt fogunk élni együtt, nincs másik hazánk“. Ha jövőre kormányváltás lenne, talán van esély, hogy ezen jelenségekben nem utánozzuk le a nyugatot.
NYITÓKÉP: Sahra Wagenknecht beszél / Linke NRW, FB
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.