A jobboldali safe space: a szuverenitás

Nemrég egy fideszes honlap elővette kritikusan a négy visegrádi főváros polgármesterének 2019-es nyilatkozatát, amelyben bírálták azok a szuverenitás és az identitás fogalmát. Noha magyarul helytelenül lett lefordítva, én még a helytelen fordítás értelmével is egyetértek. A szuverenitás fogalmára semmi szükségünk, mert egy másik korban született, és ma inkább veszélyt jelent. A szuverenitás mégis az lett a jobboldalon, ami az identitáspolitika a baloldalon – megkérdőjelezhetetlen dogma.

Az egyik fideszes médiafelület publicisztikájában kritikusan idézte azon nyilatkozatot, amit a négy visegrádi főváros polgármesterei – köztük Karácsony Gergely – írt még 2019-ben.

A honlap szerint ebben az állna, hogy „[n]em ragaszkodunk a szuverenitás és az önazonosság idejétmúlt fogalmaihoz; ellenben hiszünk a nyílt társadalomban, amely szabadság, az emberi méltóság, a demokrácia, a fenntarthatóság, az egyenlőség, a jogállamiság, a társadalmi igazságosság, a tolerancia és a kulturális sokszínűség által fémjelzett közös értékeken alapul”. Ezt aztán kritikusan Schiffer András ügyvéd, az LMP egykori társelnöke is átvette – de aztán a visszajelzések kapcsán ő is megjegyezte, hogy a magyar fordítás inkább ferdítés, elvégre az angol eredetiben

a polgármesterek nem a szuverenitás fogalmát nyilvánítják idejétmúltnak, hanem a szuverenitás fogalmának idejétmúlt koncepcióját utasítják el

– amiből egyszerű nyelvtani értelmezéssel is következik, hogy lehetséges a szuverenitásnak nem idejétmúlt értelme is, amit nem vetnek el.

Ez azonban elég baj.

Én sokkal jobban örültem volna, ha a Mandinernek és Schiffer Andrásnak igaza van, és Varsó, Prága, Pozsony és Budapest polgármesterei eleve idejétmúltnak – azaz feleslegesnek – nyilvánítják a szuverenitást.

A fogalom nagyon kedvelt az európai szélsőjobboldal – és pár helyen szélsőbaloldal – politikai, valamint a német közjog etatista köreiben. A szuverenitás fejezné ki azt, hogy egy adott területen, egy adott nép felett egyetlen politikai és jogi hatalom létezik – amely egyaránt lehet érv a gazdasággal vagy a nemzetközi joggal szemben.

Miért felesleges a szuverenitás?

A fogalom eredete azonban pontosan megmutatja, hogy nem csupán számos tekintetben veszélyes – mert egyetlen hatalom abszolutizálását jelenti –, hanem felesleges is a koncepció, mert egy olyan korban született, amelynek nem sok köze van a maihoz.

Veszélyessége éppen abból adódik, hogy az abszolutista kor elvárásait hozza át szubtilis módon a mai korba. 

A szuverenitás fogalma Jean Bodinnel született meg, a francia abszolút királyi hatalom legitimációját jelentette. A szuverenitás korlátozhatatlan, egységes és mindenek feletti hatalmat jelent – ami megszületésének idejében az abszolút uralkodó érdekét fejezte ki a nemességgel szemben. Tegyük hozzá persze, hogy már Bodinnél se teljesen totális ez a hatalom, mert legalábbis az isteni eredetű természetjogot még az uralkodónak is be kell tartania – persze a természetjog mindig is ideologikus, a mindenkori hatalmat megtámogató célokat szolgált, ennyiben valódi korlátként ez kevéssé érvényesült.

A szuverenitás fogalma megjelenik a tételes joggal szembeni politikai erőszak szinonimájaként is. Ez már a Bodinnél pár századdal későbbi Carl Schmitt műve, aki már nem is a szuverenitást, hanem a szuverént határozta meg: azt a politikai hatalmat (konkrét személyt), amely képes egy vélt vagy valós rendkivüli helyzetre hivatkozva felszámolni (időlegesen vagy örökre) a jogrendet, hogy a puszta önkényét érvényesíthesse.

A nemzetközi jogban pedig arra szolgált a fogalom, hogy az államokat lehessen a középpontba helyezni – azaz a nemzetközi jog nem az állam felett helyezkedik el eszerint, hanem az adott állam akaratából része (ha része) a saját jogának. Hegel ezért nevezte az egész nemzetközi jogot „külső államjognak” – azaz a nemzetközi jog annyiban és addig érvényesül csak (azaz létezik), amennyiben és ameddig az adott államok elfogadják. 

Hans Kelsen – de különösen a neves bécsi nemzetközi jogász, Alfred Verdroß – mutatta ki ezzel szemben, hogy így semmi értelme nincs az egész nemzetközi jognak, elvégre ha az nem más, mint az egyes államok külön-külön akarata, akkor gyakorlatilag egységes nemzetközi jog nincs is.

Ennek két következménye van. Az elméleti az, hogy így jogtudományt se lehetne művelni, elvégre a jog tárgya teljesen szétaprózódik, minden országban más és más. A fontosabb, gyakorlati következmény viszont az, hogy

ezen szuverenista látásmódban nemcsak nemzetközi jog, de még a másik állam se létezik.

Ha a szuverenitás nem más, mint a legfelső, kizárólagos hatalom – márpedig az –, akkor az egyik állam nézőpontjából a másik nem lehet szuverén és vele egyenrangú, azaz minden állam egy saját zárt, autisztikus világos alkot, amiben ő van mindennek a középpontjában.

A szuverenitás fogalma tehát felesleges, ha értelmesen akarunk nemzetközi jogról, jogtudományi megismerésről és a többi állam létéről beszélni. De befelé is veszélyes, mert azt jelenti: a hatalom kizárólagos, egyedi és korlátozhatatlan. Egészen mindegy, hogy milyen jelzővel látjuk el a szuverenitást – nép- vagy uralkodói szuverenitásról beszélünk-e –, az mindenképpen diktatúrát (a népszuverenitás szó szerinti értelmében a többség – vagy a magát többségnek hazudó kisebbség – diktatúráját) jelenti.  

Amennyiben a szuverenitással csak annyit akarunk azonban kifejezni, hogy egy adott területen, adott jogalanyok felett van bizonyos hatalom, akkor

a szó felesleges, elvégre erre ott van a jogrend kifejezése.

A jogrend jelenti egy adott területen egy adott személyi kör feletti hatalmat – amúgy nemcsak nemzetállami, de afeletti vagy azalatti értelemben is. Használhatjuk persze innentől kezdve egy adott területen érvényes önkormányzati rendeletektől a nemzetközi jogig valamennyi szintre külön-külön a szuverenitást – ennyiben Budapest ugyanúgy szuverén lenne, mint Magyarország vagy az Európai Unió –, csak ennek olyan sok értelme és hozzáadott értéke nincsen.

Miért veszélyes a szuverenitás?

Persze nagyon is politikai célok húzódnak meg amögött, hogy egyesek a jogrend egyes szintjeiből rendszeresen a nemzetállamit választják ki, és nevezik el szuverénnek.

Ezzel egyszerre lehet minden lokális törekvést – szevasz, erdélyi autonómia – és minden szupranacionális együttműködést kizárni. Aki a szuverenitásra esküszik, az ne csak az Európai Uniót utasítsa el, de vonja le a másik következtetést: egy adott nemzetállamon belül semmilyen más részjogrend (autonómia) nem létezhet. Ennyiben számos szélsőjobboldali vagy szélsőbaloldali – kezdve az egységes és oszthatatlan román vagy spanyol nemzetállamot védő nacionalistáktól a francia szélsőbaloldal centralista-jakobinista vonulatáig – következetes. De az újszerű lenne – bár nem túl meglepő –, ha

kiderülne, hogy a magyar szuverenisták is tehát ellenzik mondjuk a Székelyföld autonómiáját.

A szuverenitás fogalma az lett a szélsőjobboldalon azonban, ami az identitáspolitika a baloldalon: megkérdőjelezhetetlen dogma, amelynek jelentésével vagy nincs mindenki tisztában, vagy eleve az eredeti értelmet elfedve használja.

Ahogy a szélsőjobboldali szuverenizmus, úgy a szélsőbaloldali identitáspolitika is a kizárólagosságra törekszik:

a szuverenitás ugyanolyan zárt társadalmat eredményez, ahogy az identitáspolitika is egy-egy identitásba (azaz a sok lehetséges tulajdonság egyikébe) zárná be az embert.

Igazuk van a visegrádi fővárosok polgármestereinek, ha ők ezzel szemben a nyílt társadalmat támogatják. A nyílt társadalom lefelé és felfelé is nyitott – azaz lehetségesek az autonómiák és a szupranacionális együttműködések –, de ugyanúgy – és ezt pedig az identitáspolitikák fanatikusainak kéne belátniuk – az egyént se akarja egyetlen safe space gettójába bezárni.

A szuverenitás a hatalom safe space-ét akarja megteremteni – ahol egyetlen akarat mindent és korlátlanul ural –, az identitáspolitika pedig a vitanélküliségét,

ahol egyetlen érzékenység zárja ki a kritika és ellentmondás lehetőségeit. 

Éppen ezért használjuk csak a kissé unalmasabb jogrend kifejezést – és teremtsünk vele nyílt társadalmat. Azaz safe space helyett szabadságot.

Olvass még Techet Pétertől az Azonnalin!