+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Bede Ábel
2021. április 18. vasárnap, 08:10
A Horthy-rendszer keresztény-konzervatív sajtója nem vette célba a melegeket, a Tanácsköztársaság pedig azt remélte, ha megteremtik a kommunizmust, eltűnik a homoszexualitás. Hiánypótló mű jelent meg, ami a homoszexualitás megítélésének hazai változását a magyar liberalizmus aranykorától egészen a kádári enyhülés pillanatáig kíséri végig: elolvastuk!

A Magyarországról szóló történetírásban – akár magyarul vagy angolul – eddig elég kevés szó esett a meleg- vagy queertörténetről, azonban az elmúlt pár évben ez a trend megváltozni látszik. A nemi szerepeket áthágó Vay Sándor/Sarolta több esszét megihletett, de például Borgos Anna is írt 2015-ben a magyar leszbikusok történetéről.

 

A bővebb publikumhoz talán leginkább az ugyanebben az évben készült, Takács Mária által rendezett Meleg Férfiak, Hideg Diktatúrák című film jutott el, ami ugyan sok érdekes és fontos interjút tartalmazott, de struktúrálatlansága miatt nem igazán tudta eldönteni, mit akar mondani a melegek helyzetéről a kommunizmusban. Takács Judit 2018-ban, Meleg század: Adalékok a homoszexualitás 20. századi magyarországi társadalomtörténetéhez című könyvében azt vizsgálta, hogyan állt a többségi társadalom a 20. században a melegekhez. Ehhez a névsorhoz csatlakozott most az első angolul megjelenő átfogó könyv a témában Kurimay Anita tollából, Queer Budapest (1873-1961) címmel.

 

 

Mivel az a kevés irodalom, ami megjelent, az elmúlt pár évre tehető, a történelemszakmából még nem volt ideje leszivárognia a vitáknak és a történeteknek az átlagemberhez, így

 

a többségi társadalomban nem tudatosul, hogy a magyar történelem sötét korszakai ugyanúgy sok szenvedést okoztak a szexuális kisebbségeknek, mint a társadalom többi részének.

 

Az, hogy nem találkozunk melegekkel sem a történetírásban, sem a történelmi emlékezetben, nagyban hozzájárul ahhoz a NER által sulykolt fals narratívához, hogy a homoszexualitás alapvetően egy nyugatról importált dolog. Bevezetőjében Kurimay Anita nyíltan vállalja, hogy ezt a narratívát kérdőjelezi meg azzal, hogy csaknem egy évszázadon át kíséri a homoszexualitáshoz való hozzáállást bírósági iratok, állambiztonsági dokumentumok és korabeli publikációk elemzésével. Egyik fő érve, hogy ez a narratíva a huszadik század rezsimjeinek homoszexualitáshoz való hozzáállásából fakad, ugyanis könyvén végighúzódó motívum, hogy több rezsim leginkább hallgatott a magyar homoszexualitásról, még akkor is, amikor egyébként megtűrte azt.

 

A könyv hat fejezetből áll: Budapest 1873-as megalakulásával és a férfiak közötti homoszexuális szex 1878-as kriminalizációjával indul, és az 1961-es dekriminalizációval ér véget. Kurimay időintervallum-választása ugyan bizonyos szempontból érthető keretet ad a könyvnek, elolvasása után viszont marad az emberben némi hiányérzet. Mivel a könyv törzsszövege körülbelül 230 oldal, még igazán elbírt volna két fejezetet, egyet a Rákosinál jóval enyhébb Kádár-éra viszonyáról a homoszexualitáshoz (például hogyan csapódott le Magyarországon a Nyugat-Európában és Amerikában a melegkérdést az újságok címlapjára hozó AIDS-válság?), illetve egy zárófejezetet a rendszerváltásról és kilencvenes évek elején láthatóbbá váló melegmozgalmakról. Igaz, előbbiről a szerzőnek jelent meg közös esszéje Takács Judittal még 2017-ben.

 

Az első két fejezet – ami talán a könyv legátfogóbb és legtisztáb képet adó fejezetpárja – a boldog békeidők Magyarországán játszódik. Az 1870-es évektől egészen az Első világháborúig tartó korszakot a Tisza Kálmán, Wekerle Sándor, majd később Tisza István neveivel fémjelzett Szabadelvű Párt dominálta. A korszak a magyar liberalizmus aranykora volt, ekkor jött létre maga Budapest is, mely nagyon gyorsan a korszak egyik legnagyobb modern metropoliszává is vált. A korszellem pont ennek a modernitásnak és a városiasodásnak az elengedhetetlen folyományaként értékelte a homoszexualitás egyre elterjedtebb láthatóságát a nyilvánosságban.

 

Ugyan akkoriban a férfiak közötti homoszexualitást kriminalizálták és a homoszexuális férfiakat listázták, a rendőrség valójában nem igazán nyomozott ki eseteket, és szabott ki büntetéseket, kivéve, ha azok más súlyos bűncselekményekkel összefüggtek. A második fejezetben Tábori Kornél és Székely Vladimir újságírók Bűnös Budapest című könyvének alapján kapunk minimális betekintést a korabeli meleg szubkultúrába, de leginkább abba, hogy milyen kép élt a többségi társadalomban a homoszexualitásról. Érdekesség, hogy Kurimay olyan dokumentumokat is mutat be, melyekből kiderül, hogy

 

már a boldog békeidők Magyarországán komolyan felmerült a dekriminalizáció kérdése jogászok körében.

 

A harmadik, az 1919-es Tanácsköztársaságról szóló fejezet érdekes bepillantást mutat a tiszavirágéletű kommunista rendszer igazságszolgáltatásába. Kurimay szerint a politikai vádlottakkal szemben, a közönségesebb törvényszegőkkel már meglehetősen fair volt a rendszer, és az emberek pszichológiai vizsgálata és a bűnözésüket elősegítő tényezők, mint például a szegény sors vagy gyermekkori trauma enyhítőbb körülménynek számított. A Tanácsköztársaságban a könyv szerint a nem politikai bűncselekményeknél a rehabilitáció és nem a fegyelmezés került előtérbe.

 

Radikális változás a melegekkel való bánásmódban viszont a korábbi liberális rendszerrel szemben, hogy míg az a modern világ velejárójának tartotta a homoszexualitást, a Tanácsköztársaság egy kapitalista dolognak, ami legtöbbször (de nem mindig!) rossz társadalmi körülmények miatt alakul ki és nem veleszületett. Így hosszútávon

 

a Tanácsköztársaság azt remélte, hogy a kommunizmus kialakításával a homoszexualitás nagyrészt eltűnik a társadalomból.

 

A negyedik és ötödik fejezet a Horthy-rendszerre fókuszál a húszas évektől egészen 1944-ig. Az előbbi az egyetlen fejezet, ami nem meleg férfiakra, hanem elsősorban leszbikus nőkre teszi a hangsúlyt, ugyanis a korszak egyik legnagyobb botránya kapja a főszerepet: Zichy gróf el akart válni feleségétől, Eduardina Pallavicinitől, mivel az „természetellenes” kapcsolatban volt egy másik nővel.

 

A slusszpoén, hogy ez a hölgy a rendszer egy kegyelt figurája és a jobboldali kánon egyik legfontosabb nőírója, Tormay Cécile volt. Külön érdekesség, hogy Tormay reputációját sem akkor, sem máig nem befolyásolta ez a botrány a jobboldali kánonon belül. Kurimay ugyanakkor megjegyzi, hogy ez valószínűleg annak is köszönhető, hogy a válóper nyomát – ahonnan csak lehet – vélhetően a Horthy-rendszer apparátusa igyekezett kitörölni minden hivatalos dokumentumból.

 

A Horthy-rendszer hozzáállása a meleg férfiakhoz megengedőbb volt, mint gondolnánk. Ugyan a hatóságok továbbra is nyilvántartották őket, de amennyiben kölcsönös beleegyezésen alapuló helyzetben értek meleg férfiakat, azok büntetés nélkül megúszták, mivel a rendőrség inkább az erőszakos és súlyos bűncselekmények felderítésére tette a hangsúlyt. A fejezet talán legérdekesebb megállapítása, hogy több európai országgal ellentétben

 

Magyarországon a melegek nem voltak a jobboldali propaganda célpontjai, sem a magát keresztény-konzervatívként definiáló sajtóban, sem az annál szélsőségesebb körökben.

 

Ezt Kurimay azzal magyarázza, hogy a Horthy-rendszer elsősorban keresztény rendszerként definiálta magát, és ugyan igen szigorú elvárásrendszert alakított ki a nemi szerepeket és a szexualitást illetően polgárai felé, tisztában volt azzal, hogy azt tökéletesen szinte lehetetlen kielégíteni. És ugyanezen keresztény önmeghatározásból eredendően a más európai országokban jobban előtérbe kerülő sterilizációs ötletek sem tudtak materializálódni, mert az ezt helytelenítő egyház a maga hatalmas befolyásával el tudta ezt érni.

 

Végül Kurimay az 1944-től 1961-ig tartó időszakkal zár, a Szálasi- és a Rákosi-rendszer mélyébe néz, amely a többségi társadalom tapasztalatait tükrözve a legnehezebb időszaka volt a magyarországi melegeknek. Szálasit már nem gátolták az egyházak a sterilizációs programok megtervezésében, igaz, a rendszere rövid élete miatt gyakorlatba szerencsére már nem tudta ültetni az elképzeléseit. Emellett a Szálasi-rendszer már nemcsak a férfiak, de a nők közti homoszexualitást is ugyanúgy büntette.

 

A Rákosi-rendszer, amelynek viszont már a gyakorlati politikában is volt lehetősége megvalósítani eszméjét, szintén könyörtelenül bánt a melegekkel, akiknek létezését – a homoszexualitást Nyugatról származó burzsuj életmódnak vélték, így osztályellenségnek tartották a melegeket – inkompatibilisnek gondolták a kommunista rezsimmel, viszont a Tanácsköztársasággal ellentétben nem rehabilitációval, hanem büntetéssel próbálták ezt „orvosolni”, egyrészt a rezsim erőszakos természetéből fakadóan, másrészt, mert kevésbé hitt a rendszer abban, hogy az emberek szexualitása megváltoztatható.

 

A Rákosi-rendszerben még a hivatalos bírósági dokumentumokban is érzelemdús, gyűlölködő szavakat (például „undorító”, „minden épérzékű embert méltán felháborító cselekmények”, „a szocialista társdalom értékeivel ellentétes”) használtak a melegekkel kapcsolatban.

 

A dekriminalizációhoz végül Kurimay szerint hasonló érvrendszer vezetett, hiszen 1961-re belátták, hogy a homoszexualitást lehetetlen „gyógyítani”, és mivel addigra a konszenzus az lett, hogy „elkapni” sem lehet, így nem volt a társadalomra veszélyes dologként értelmezve. Ennek ellenére a titkosszolgálatok előszeretettel használták a homoszexualitást beszervezett emberek zsarolására vagy az egyházak ellehetlenítésére: beszervezett emberekkel meleg egyházi személyeket buktattak le, hogy erősítsék a rendszer egyházellenes propagandáját.

 

A Queer Budapest, ahogy a fejezetek ismertetőjéből látszik, elsősorban inkább a hatalom és a jog viszonyát mutatja be a melegekhez, mintsem a melegkultúra kialakulását vagy a többségi társadalom hozzáállását. A békeidők Magyarországával foglalkozó két fejezethez hasonlóan talán egy kicsivel több újságrészlet vagy művelődéstörténeti forrás valamivel még átfogóbb képet adott volna, hiszen akkor nemcsak a korszakok politikai, hanem a kulturális fősodor lencséjébe is betekintést nyerhettünk volna (ez például Takács Judit művében, Az Est hasábjainak részletes elemzésével kicsit erőteljesebben van jelen).

 

Persze a legjobb talán az lenne, ha egy könyvön keresztül nem csak a hatalom melegekhez való viszonyát, hanem elsősorban a melegkultúra kialakulását és társadalomtörténetét források segítségével, az érintettek szemszögéből tudhatnánk meg. Azonban az, hogy ez a könyv nem ezt teszi, egyáltalán nem Kurimay hibája, hiszen a viharos huszadik század miatt, ahol a kisebbségeket sokszor üldözték, nyilvánvaló, hogy nagyon nehéz ehhez forrást találni.

 

Remélhetőleg Kurimay Anita hiánypótló könyve előremozdítja a magyar melegtörténeti diskurzust, és hamarosan olyan művek is megjelennek, melyek több és más szemszögből mutatják be a magyar történelmet azon honfitársaink lencséjén keresztül, akiket a mindenkori hatalmak ki akartak és ki akarnak radírozni. A történelemből, az emlékezetből, a nemzetből vagy a családból.

 

FOTÓ: Fortepan

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Európában máshol is bőven voltak és vannak olyanok, akik úgy lettek kormány- vagy államfők, hogy angolul rosszul beszéltek. Összeszedtünk párat!

A járvánnyal kapcsolatos álhírterjesztésért megítélt érdemrendet így senki nem vette át – a DK miniszterelnök-jelöltje azért nem kell szomorkodjon, meg fogja azt kapni postán.

A szükségállapot meghosszabbítását a parlamentnek is meg kellene szavaznia, de azt kormánypárti képviselők sem támogatják. Magyarországon akár őszig is maradhat a veszélyhelyzet.

Lodban a rendőrség elveszítette a város feletti irányítást. A fellázadt arab lakosok és zsidó szomszédaik a sötét utcán, spontán egymásra támadtak.

Mind a gázai terrorcsoportok, mind az izraeli hadsereg további, súlyos csapásokkal fenyegeti a másikat. A Vaskupola-rendszer működéséről azonban bámulatos videók készültek.

Az utolsó nagy kérdésben is sikerült dűlőre jutnia a hatpárti ellenzéki összefogásnak.

A hét kérdése

2022-ben még a választás előtt a parlament új államfőt fog megszavazni, aki ha akar, akár fontos ember is lehet majd. De ki legyen az? Van pár opció.

Azért ide elnéznénk

Mi is, képzelheted. Gyere az Azonnali olvasói Facebook-csoportjába kibeszélni mindent!

Az első nyári hétvégén, június 5-én sörkóstolási és vásárlási lehetőség Budapesten és több vidéki helyszínen is.

Ezt is szerettétek

Meddig adminisztratív hiba az állam részéről, ha nem küldi valakinek az igazolásokat, és honnan súlyosabb mulasztás?

Manek Gábor számos budapesti étterem tulajdonosaként is építi a fővárosi gasztronómiát. Vele beszélgettünk az éttermek újranyitásáról, a Lärm jövőjéről, valamint a nyári fesztiváltervekről. Podcast!

Magyarország egyik legkeresettebb színésze az Azonnalinak elmondta, mi a kelet-magyarországi identitás lényege, milyen az HBO-val dolgozni, de az is kiderül, mi van a Bödőcs Tibor könyvéből az ő főszereplésével készülő monodrámával. Podcast!

Németországban ősszel szövetségi választásokat tartanak, eldől, ki lesz Angela Merkel utódja. Kik azok, akik vállalnák a feladatot? Techet Péter és Bukovics Martin kielemezték. Podcast!

Letoha Tamás, a gyógyszerfejlesztéssel foglalkozó kutató koronavírussal kapcsolatos olvasói kérdésekre válaszol, és azt is elmondja, miért fél a biológiai háborútól.

A galériatulajdonos műgyűjtő elmondja, hogy a szobor a világ bármely részén múzeumi tárgy lehet a jövőben: a BLM-szobor jó értelemben provokál.

Eddigi bevételeik 10 százalékát keresik most meg, hiszen a szakmájukat konkrétan nem tudják gyakorolni. A Music Hungary Szövetség elnöke, Weyer Balázs a Helyzetben!

Twitter megosztás Google+ megosztás