+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Bárány Balázs
2020. április 4. szombat, 17:48
Harminckilenc évig volt nemzeti ünnep „Magyarország felszabadulásának napja”, melyet végül csak 1991-ben töröltek el törvénnyel az állami ünnepek közül. Miért pont ehhez a dátumhoz kötődik a felszabadulás, és nem kellene-e inkább megszabadulásnak hívni? Április 4-ét harminc éve nem ünnepeljük, viszont közben meg a nemzeti ünnepeink meg eláprilisnégyesedtek. De miért?

1989. április 4-én még nem volt mindenki számára világos, hogy ősszel a pártállam végérvényesen megszűnik és valami új veszi kezdetét. A Magyar Szocialista Munkáspárt vezetése az alábbi forgatókönyv szerint ünnepelte „Magyarország felszabadulásának napját”:

 

+ A Gellért-hegyen és a Kossuth téren a nemzeti lobogó mellé felhúzták a munkásmozgalom vörös zászlaját.

 

Grósz Károly, a párt főtitkára és Lukács János, a Központi Bizottság titkára megkoszorúzta a Szabadság téri szovjet katonai emlékművet.

 

Kitüntetéseket adtak át az Országházban, többek között a színészlegenda Tolnay Klári vagy a költő Károlyi Amy, Weöres Sándor özvegye részére.

 

A tévében és a rádióban Csehák Judit, a Politikai Bizottság tagja beszédét hallgathatta az ország.

 

FOTÓ A KOSZORÚZÁSRÓL A NÉPSZABADSÁGBAN (MTI).

 

Az utolsó április 4-e után

 

Bár csak az 1991. évi VIII. törvény törölte el hivatalosan, a módosított alkotmány már nem tartalmazta nemzeti ünnepeink között április 4-ét. Így 1990-ben már nem tartottak ilyen jellegű megemlékezéseket – igaz,

 

a „felszabadulás” 45. évfordulóján az embereknek kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy e nap ellentmondásain lamentáljanak.

 

 Az egykori munkásmozgalmi napilapok szerzői is meglehetősen keserédes hangvétellel vettek búcsút ettől a naptól.

 

Hernádi Miklós szociológus-író a Népszabadságban megjelent írásában kifejtette, hogy a szovjetek bűne ünnepeik egyeduralkodóvá tétele volt, így április 4-e nem tudott ünneppé válni, pedig lehetett volna ennek alapja.

 

Szalay Antal, a Népszava publicistája „nem-nemzeti ünnepnek” nevezte a „felszabadulás napját”, méghozzá azért, mert a világháború okozta szenvedésből nem szabadság és demokrácia született.

 

A Magyar Nemzetben Kristóf Attila kifejezetten pozitívan értékelte az ünnep eltörlését, majd ennek apropóján kifejezte azt a reményét, hogy a szovjet csapatok valóban a megbeszéltek szerint hagyják el az ország területét (mely esemény egyébként 1991. július 19-én Viktor Silov altábornagy távozásával hivatalosan le is zárult).

 

Honnan ered ez az „ünnep”?

 

1945. április 4-e volt az a „céldátum”, amit még Sztálin állapított meg a Vörös Hadsereg számára, hogy ekkorra már el kell érniük Ausztria területét. A szovjet állami hírügynökség (TASZSZ) ezen a napon be is jelentette, hogy az antifasiszta harcok Magyarországon Nemesmedves községnél befejeződtek, a németek elhagyták az országot.

 

Igazság szerint azonban a fegyveres harcok még legalább másfél hétig zajlottak, és az utolsó német katona minden valószínűség szerint csak április 13-án (egyes források szerint 14-én) hagyta el hazánkat Pinkamindszentnél. Ekkor vesztette életét a második világháború fegyveres harcaihoz köthető utolsó magyarországi halott, Orbán Anna, akit egy gránátszilánk a kerti munka végzése közben sebzett halálra.

 

Április 4-e, mint dátum aztán annyira megtetszett a hazánkban állomásozó szovjet csapatok vezetőjének, Vorosilov marsallnak, hogy a későbbi megemlékezéseket ehhez igazították.

 

Ünneppé a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa 1950-ben nyilvánította. Ekkortól a szocializmus évei alatt gyakran elhangzott, hogy a „szovjet csapatok Battonyától Nemesmedvesig felszabadították az országot”.

 

Hogy került ide Battonya? Hiszen kelet felől az akkor még Észak-Erdéllyel megnövelt területű Magyarországra a Vörös Hadsereg minden bizonnyal az Ojtozi-szoroson keresztül érkezett meg. A Békés megyei településen született azonban Puja Frigyes kommunista politikus, aki 1973 és 1983 között a Magyar Népköztársaság külügyminisztere is volt. A kisváros tehát valószínűleg eme „híres szülöttjének” köszönhette azt, hogy az emlékezetpolitika részévé válhatott.

 

„Felszabadulás” nyugaton és keleten

 

A nyugati országokban a felszabadulás élménye alapvetően befolyásolja a második világháború befejezéséhez kapcsolódó megemlékezéseket. Normandiában például az év minden napján legalább annyi (ha nem több) amerikai, brit és kanadai zászlót látni, mint franciát. Több utca és település őrzi a felszabadító csapatok vezetőinek nevét, ilyen például Colleville-Montgomery. Észak-Franciaországtól Belgiumig tart az ún. Szabadság útja (Voie de la Liberté), melynek minden kilométerét egy emlékkő jelzi.

 

A SZABADSÁG ÚTJA NORMANDIÁTÓL BELGIUMIG. FORRÁS: MUSEUM OF THE AMERICAN GI, BELGIUM

 

Az kevéssé ismert, hogy az amerikai felszabadító csapatok milyen visszaéléseket követtek el a francia és a belga lakosság köreiben

 

(itt elsősorban a nők ellen irányuló nemi erőszakról, kényszerített prostitúcióról van szó). Az ezzel kapcsolatos csendet azonban már több történész munkája is megtörte, ilyen például Marie Louise Robert What Soldiers Do vagy Peter Schrijvers Liberators című könyve is.

 

Érdekes, hogy Németországban a háború befejezését több helyen szintén a náci uralom alóli felszabadulásként emlegetik, ezt olvashatjuk például a potsdami konferencia emlékkiállításán is.

 

Kelet-Európában ez a forgatókönyv a Vörös Hadsereg brutalitása miatt már nem működik. Lengyelországban például a szovjet csapatok tevékenysége a mai napig érzékeny téma, hiszen elég csak a katyńi mészárlásra vagy Varsó pusztulására gondolni: az előbbi esetében a szovjetek kb. 23 ezer lengyel tisztet öltek meg és ástak el katyńi erdőben, majd varrták a németek nyakába 1940-ben, utóbbi esetében 1944-ben a lengyel főváros lakóinak lázadását nézte végig az orosz hadsereg mindenféle segítségnyújtás nélkül.

 

Közismert, hogy a háború befejezéséhez való viszony, az ahhoz kapcsolódó lelkiállapot harminc éve vitaalap a magyar társadalomban. Már a kortársak is felhívták a figyelmet az ehhez kapcsolódó ambivalenciára, több között Márai Sándor is, aki így írt április 4-ről Föld, föld!... című könyvében:

 

„A hivatalos kommunista propaganda szövegírói ezt az időpontot – a második világháború befejezését – így nevezték el: »A Felszabadulás időpontja«. Úgy emlegették ezt, mint az új időszámítás mértékegységét, az új Krisztus előttöt és Krisztus utánt. Úgy gondolták, a magyar nép felszabadult a nácik terrorja alól, és most már szabad elviselnie a kommunista terrort. […] Személy szerint nem éreztem semmiféle »felszabadulást«. […] >>Felszabadulás<< nem volt sehol – bennem sem, a környező világban sem -, de »megszabadulás« volt […].”

 

Valóban nehéz úgy felszabadulásról beszélni, hogy közben a Vörös Hadsereg tagjai fosztogattak, és számtalan nemi erőszakot követtek el.

 

Ez utóbbiról Pető Andrea írt könyvet, Mészáros Márta pedig egészestés filmet szentelt a témának. Érdekes, hogy a szovjet csapatok viselkedésével kapcsolatban Rákosi Mátyás tett panaszt a Komintern vezetőjén, Dimitrovon keresztül Sztálinnál – sikertelenül. Mint írta: „helyzetünket nehezíti, hogy a Vörös Hadsereg túlkapásait a párt számlájára írják. Ebben a vonatkozásban kétségtelenül van bizonyos javulás, de a nők tömeges megerőszakolásának esetei, fosztogatások stb. minden terület felszabadításánál megismétlődnek, így legutóbb Budapesten”.

 

Ezek az atrocitások nyilván nem jöttek jól a választások előtt a kommunistáknak, így leállításuk Rákosi számára is fontos volt.

 

Egy későbbi visszaemlékezésből ismerjük Sztálin véleményét is, aki állítólag azt mondta hogy a katonáknak is szüksége van némi szórakozásra.

 

A harminc éve tartó felszabadulás-vitában Ungváry Krisztián történész három karakteresen különböző véleménycsoportot különböztet meg:

 

+ Az első véleménycsoport tagjai nem tagadják a felszabadulás tényét. Azzal érvelnek, hogy nemcsak a náci uralomtól és a holokauszt rémségeitől mentették meg a lakosság jelentős részét, de a feudalizmus maradványait konzerváló Horthy-rendszer alól is ekkor szabadult fel a magyar társadalom. Ezt a véleményt képviseli például Tamás Gáspár Miklós filozófus vagy Krausz Tamás történész.

 

A második véleménycsoport tagjai tagadják a felszabadulás tényét, mert azt nem követte szabadságélmény. Képviselői általában nem tagadják azt a tényt, hogy a magyar társadalom egy része (zsidóság, baloldali érzelműek stb.) valóban felszabadulásként élhette meg ezt az időszakot, azonban a megszállás ténye és az ország későbbi szovjetizálása miatt az egész országra nézve ezt nem tudják elfogadni. Ezt képviselte a fent idézett Márai Sándor író, de maga Ungváry Krisztián is. Az ő javaslatuk egy igekötőcsere volna: felszabadulás helyett megszabadulásról kellene beszélni.

 

A harmadik véleménycsoport tagjai szintén a felszabadulással szemben érvelnek, azonban egy teljesen más irányból. Szerintük Magyarország 1945-ben is Európa védőpajzsaként harcolt a keleti veszedelemmel szemben, így akik a németek oldalán a végsőkig kitartottak azoknak mind kijár a hősi jelző. Ehhez kapcsolódik a szintén minden évben előkerülő kitörés-elméktúra körüli vita. Ehhez a csoporthoz sorolhatjuk Ágoston Balázs újságírót vagy Babucs Zoltán hadtörténészt.

 

Egy rossz örökséget biztosan hagyott ránk április 4-e

 

A fenti rövid áttekintés után láthatjuk, hogy a közeljövőben nemigen lesz konszenzus a háború befejezésével kapcsolatos értelmezések képviselői között. Az egyébként is töredezett magyar emlékezeti kultúra számára ez semmiképp sem szerencsés.

 

De talán még fontosabb volna átgondolni nemcsak azt, hogy mit, hanem azt is, hogy hogyan ünneplünk. Magyarországon ma három hivatalos nemzeti ünnep létezik: március 15., augusztus 20. és október 23. Az első és az utolsó megünneplése iskolai keretek között is zajlik, megtévesztően hasonló forgatókönyvvel.

 

Azt hiszem sok ember számára az iskolai ünnepségekről az unott és izzadtságszagú légkör jut eszébe: megszólal a Himnusz (idősebbek esetében még az Internacionálé is felrémlik), elhangzik egy hosszú, általában semmitmondó beszéd, majd valaki mond egy verset, végül felcsendül a Szózat. A szocializmus évei alatt ez a forgatókönyv főként április 4-re volt jellemző (hiszen március 15-e ekkoriban nem volt nemzeti ünnep), amivel csak azt érték el, hogy az ilyesfajta ünnepségekhez generációk sora nem tudott érzelmileg kötődni.

 

1990 után ez lett a sorsa az összes többi iskolai ünnepségnek: a „bevált” forgatókönyv megmaradt, ahogyan az unalom és az érdektelenség is. Nemzeti ünnepeink ily módon „eláprilisnégyesedtek”, amin csak rontott a napi politika rátelepedése az ünnepekre.

 

Az önfeledt ünnepléshez talán csak augusztus 20-a került közel – bár gyaníthatóan ez a nyári időpontnak és nem az ünnep tartalmának köszönhető.

 

A jelenlegi három nemzeti ünnep tartalmához az ország egy része minden bizonnyal nem tud érzelmileg viszonyulni. Talán érdemes volna olyan emléknapokat, ünnepeket beemelni a nemzeti köztudatba, amelyek nem politikai vagy hadtörténeti eseményekhez kötődnek, hanem mondjuk találmányokhoz, irodalmi művekhez vagy más kultúrtörténeti epizódokhoz. A napjainkban divatos fesztiválok szintén egy alternatív ünneplési kultúra igényét mutatják. Egy jó hangulatú, érzelmi hullámzástól és napi politikától mentes nemzeti ünnep sokat javíthatna napjaink közhangulatán.

 

A szerző történész, volt középiskolai történelemtanár. Olvasnál még tőle? Ide kattints!

 

NYITÓKÉP: Szovjet katonák az Üllői úton 1945-ben. Fortepan / Vörös Hadsereg

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Nyolc tagállam nem engedné a német elnökséget tárgyalni az EU-s pénzekről és a jogállamiságról, a Néppárt pedig nagyobb szigort szeretne: kemény tárgyalások lesznek.

Strache egy Bécs melletti jósnőhöz és egy dél-burgenlandi sámánhoz járt rontást levetetni és tanácsot kérni. Nem vicc.

Miért ilyen fontos ez a két találkozó? Milyen hatása lesz a tárgyalásoknak a belarusz helyzetre? És miért pont most találkozott Macron a belarusz ellenzék vezetőjével?

Szerintük a kormánynak nincs jobboldali ellenzéke, ezért.

A Fidesz-közeli elemzőcég közvélemény-kutatással támasztja alá, hogy mára annyi a balliberális médiatúlsúlynak.

Szerdán 717 embert nyilvánítottak gyógyultnak a hatóságok, a járvány azonban még mindig elég gyorsan terjed.

A XII. kerületben nagyon nem nézik jó szemmel, hogy Kovács Gergely a nyilvánosságban kritizálja az önkormányzat működését, még az MSZP-s képviselő is kiakadt emiatt. Megkérdeztük, hogy mi történt!

A hét kérdése

Két tévéinterjú, esszé, nyílt levél, egy uniós biztos lemondatása. Orbán Viktor még saját rajongóit is meglepte, hogy ennyire aktív lett a médiában. Mi folyik itt?

Azért ide elnéznénk

Mit tanulhat, exportálhat Budapest Bécsből? Erről beszél Techet Péter, az Azonnali főmunkatársa az IDEA szervezésében. Október 1.

Vitatható ökopolitika Schiffer Andrással október 3-án.

Ezt is szerettétek

A tíz, legrövidebb idő alatt helyes megfejtést beküldő versenyző iskolája egy-egy nagy értékű okosbútorral lesz gazdagabb.

A Helyzetben az abaújkéri Wesley János Iskolába látogattunk, hogy megtudjuk: mit jelent az ott tanulóknak és a pedagógusoknak a kormány megszorítása.

Lesz-e még bármi ugyanolyan, mint a járvány előtt? Jól költi-e el az állam a gazdasági akcióterv támogatásait?

Balogh Ákos Gergely Index-főszerkhelyettes a Mérték Médiaelemző Műhely munkatársával, Urbán Ágnessel vitázott a Helyzetben.

A sötét anyag kutatásáért kapta meg a rangos Viktor Ambartsumian-díjat Alex Szalay, a Johns Hopkins Egyetem magyar asztrofizkusa. Interjú!

Miben tud egyetérteni a szélsőjobboldal és a Háttér Társaság? Dúró Dóra és Dombos Tamás a Helyzetben!

Mi köze a belarusz diktátornak az oroszokhoz? Miért belarusz, miért nem Fehéroroszország?

Twitter megosztás Google+ megosztás