„No pasarán!” Nyolcvanöt éve kezdődött a spanyol polgárháború

Szerző: Bárány Balázs
2021.07.17. 08:08

„Két Spanyolország küzdelme.” „Harc a fasizmus ellen.” „Keresztesháború a kommunisták ellen.” „A második világháború főpróbája.” Az 1936. július 17-én kezdődő spanyol polgárháborút sokan sokféleképpen nevezték már az elmúlt nyolcvanöt évben. Egy biztos: a két világháború között ez volt a legvéresebb európai fegyveres konfliktus, melynek emlékezete ma is komoly társadalmi vitákat gerjeszt az Ibériai-félszigeten.

„No pasarán!” Nyolcvanöt éve kezdődött a spanyol polgárháború

Spanyolország a huszadik század első felében sok tekintetben emlékeztetett az akkori Magyarországra: az ország lakosságának nagy része a mezőgazdaságban dolgozott, azonban a földbirtokok nagy része az arisztokrácia vagy az egyház tulajdonában voltak, modernizációról pedig csak a nagyobb városokban és vonzáskörzetükben beszélhetünk. A társadalmi feszültségeket tovább növelték a kisebbségek (főként a baszkok és katalánok) nemzeti mozgalmai.

Adiós Alfonso!

XIII. Alfonz király uralkodása idején ráadásul azzal is szembe kellett nézni, hogy 1898-ban az Egyesült Államok vereséget mért a spanyol gyarmati erőkre, ezzel pedig megszerezte az irányítást Kuba, Puerto Rico, Guam és a Fülöp-szigetek felett.

Az első világháború idején aztán Spanyolország semleges maradt. Ez lehetővé tette számára, hogy a hadviselő felek mindegyikével üzletelhessen, melynek következtében az ország egyre kitettebbé vált a kereskedelemnek.

A húszas évek elején jelentkező demokratikus mozgalmak lassacskán megbénították az ország kormányzását, ezért Miguel Primo de Rivera tábornok – a király támogatását maga mögött tudva – 1923-ban katonai diktatúrát vezetett be.

Ennek a nagy gazdasági világválság vetett véget: az elszabadult infláció és munkanélküliség miatt országszerte sztrájkok és tüntetések kezdődtek, melyek végül Rivera távozásához vezettek. XIII. Alfonz próbálta átmenteni hatalmát, azonban ekkorra már sem a bal-, sem a jobboldalon nem volt népszerű.

Segunda República Española

A következő évben kikiáltották a Második Spanyol Köztársaságot, melynek elnöke az ismert író, Manuel Azaña lett. Egy ellentmondásokkal teli időszak vette kezdetét, hiszen – ahogy akkoriban mondták – Spanyolországban több volt az antimonarchista, mint a köztársaságpárti. Ez azt jelentette, hogy jobb- és baloldal között csak Alfonz és rendszere kapcsán volt konszenzus. Abban, hogy miként képzelik el a jövő Spanyolországát, már nem tudtak megegyezni, ez pedig folyamatos konfliktusokhoz vezetett.

A társadalom addigi három pillére (az egyház, a hadsereg és az arisztokrácia) rémülten figyelte, hogyan kezdődik meg a szekuralizáció, a földreform, hogyan válnak egyre fontosabbá a szociális ügyek, és miként valósul meg a baszkok és katalánok autonómiája.

A harmincas évek első felére Spanyolország virtuálisan kettészakadt: a „vidéki Spanyolország” a katolikus egyház és földesurak befolyása alatt volt, míg a „városi Spanyolországban” számos baloldali mozgalom szerveződött. Megjelentek a szélsőségek is: anarchisták, kommunisták, a hadsereg soraiban pedig egyre népszerűbb volt az olasz fasizmus mintájára építkező, Rivera tábornok fia által szervezett falangizmus.

A két oldal között egyre erőszakosabbá vált a politikai küzdelem: a harmincas évek elején több alkalommal került sor összecsapásokra. Ekkoriban kezdett a jobboldal a nemzet megmentőjeként tekinteni Francisco Francóra, aki a Spanyol Marokkó megtartásáért folytatott gyarmati háborúkban tüntette ki magát, és aki már több munkásfelkelést levert.

Francisco Franco 1930-ban.

Francisco Franco 1930-ban.

Fotó: Ismeretlen fotós / Wikimedia Commons

Franco és a hadsereg több vezetője azon fáradozott, hogy a jobboldalt egyesítse, míg a baloldal töredezett maradt.

Ennek orvoslására hozták létre 1936 februárjában a Népfrontot, ami igen szoros küzdelemben, de megnyerte a választásokat. A jobboldal nem volt hajlandó elfogadni ezt az eredményt és felkelést hirdetett a köztársaságpártiak ellen.

Pronunciamiento

Franco eleinte nem akart a felkeléshez csatlakozni, ám amikor már számára szimpatikus konzervatív politikusok ellen is követtek el merényletet, véleménye megváltozott. 1936. július 18-án a tenerifei rádió adta le felhívását, melyben háborút hirdetett „a politikát kizsákmányolásra használók, a becsületes munkást rászedők, a külföldiek és kiszolgálóik ellen, akik nyíltan vagy magukat álcázva Spanyolország lerombolására törekednek.” Ezzel a lépéssel Franco folytatta annak „hagyományát”, mikor egy katonai vezető kiáltványban tudatja a néppel a hatalomátvétel célját (pronunciamiento).

A spanyol polgárháború térképe.

A spanyol polgárháború térképe.

Fotó: Tyk / Wikipedia

Franco eddigre már egységbe kovácsolta a jobboldali erőket. A köztársaságpártiak viszont továbbra is megosztottak maradtak.

Ez a belső ellentét annyira súlyos volt, hogy egyes történészek „polgárháborún belüli polgárháborúról” beszélnek. A radikális baloldaliak ugyanis nagyívű társadalmi reformok végrehajtásába kezdtek, míg a mérsékeltebb irányzatok ettől a köztársaság hírnevét féltették, mondván, hogy a kommunisztikus elképzelések megvalósítása a már meglévő nemzetközi segítséget is elriasztja.

A Barcelonába érkező brit tudósító, Eric Blair így látta ezeket a forradalmi változásokat:

„Először jártam olyan városban, ahol a munkásosztály volt nyeregben. Gyakorlatilag minden valamirevaló épületet elfoglaltak a munkások, és mindegyiket vörös zászlók vagy az anarchisták vörös-fekete zászlai borították; minden falon sarló és kalapács díszelgett, mellette pedig a forradalmi pártok nevének kezdő betűi: szinte minden templomot feldúltak, a szentképeket pedig felgyújtották. A templomokat itt is, ott is módszeresen lerombolták a munkáskülönítmények. Minden bolton és kávéházon felirat tudatta, hogy az üzletet köztulajdonba vették, még a cipőtisztítókat is kollektivizálták, és ládáikat vörös-feketére festették. A pincérek és a bolti eladók az ember szemébe néztek, és értésére adták, hogy egyenrangú félnek tekintik.”

Brigadas Internacionales

A polgárháború felértékelte az addig meglehetősen gyenge szélsőséges csoportokat: a falangisták a fasiszta Olaszország és a náci Németország támogatását élvezték, a kommunisták pedig a sztálini Szovjetuniótól remélhettek némi segítséget. Az előbbi Franco számára jelentett előnyt: csapatai rengeteg német és olasz katonával, fegyverrel, tankkal, járművel és repülővel gazdagodtak, míg a Szovjetunió segítségét csökkentette, hogy a harcok hevében a köztársaságiak közt megbúvó trockistákra vadásztak. Nagy-Britannia és Franciaország nem kívánta rontani a viszonyát sem Hitlerrel, sem Mussolinivel, ezért semlegesek maradtak.

A náci Németország számára ez a proxy-háború tökéletes alkalom volt arra, hogy fegyverzetét tesztelhesse.

Közismert, hogy a Wolfram von Richthofen által vezetett Condor Légió 1937. április 26-án a földdel tette egyenlővé a baszkföldi Guernica városát. Ezt a tragédiát örökítette meg a neves andalúziai festő, Pablo Picasso.

Pablo Picasso (baloldalt) és híres festménye (jobboldalt fent), a Guernica. Alatta jobboldalt az inspiráció a lebombázott város képe.

Pablo Picasso (baloldalt) és híres festménye (jobboldalt fent), a Guernica. Alatta jobboldalt az inspiráció a lebombázott város képe.

Fotó: Ismeretlen fotós, Zarateman és ismeretlen fotós / Wikimedia Commons

A köztársaságiak számára a legnagyobb segítséget a mintegy ötven országból érkező Nemzetközi Brigádok jelentették. A mintegy negyvenezer ökéntes között körülbelül tízezer francia, ötezer német és osztrák, háromezer olasz, háromezer amerikai, kétezer angol és ezer kanadai volt. A kelet-európai országok közül Jugoszláviából ezerkétszáz, Csehszlovákiából ezerötszáz, Magyarországról ezer fő érkezett. A magyar önkéntesek között ott találjuk Gerő Ernőt, Rajk Lászlót, Münnich Ferencet és Zalka Mátét.

Eric Blair (George Orwell álnéven) itteni élményei alapján írta meg Hódolat Katalóniának című könyvét, míg a szintén tudósítóként dolgozó Ernest Hemingway az Akiért a harang szól lapjain mutatta be a brigádok harcait. Szintén ekkor alapozta meg nemzetközi hírnevét a magyar származású fotográfus, Robert Capa is.

La Memoria

A három évig elhúzódó háborút végül Franco csapatai nyerték meg. A tábornok 1939-es márciusi győzelmét követően fasiszta típusú katonai diktatúrát vezetett be Spanyolországban. Ez számos elemében emlékeztetett Hitler és Mussolini rendszerére (Franco is vezérnek, azaz Caudillónak neveztette magát), ám a második világháborúból trükkösen kimaradt, és a hidegháború éveiben igyekezett a nyugati országok elvárásaihoz valamicskét igazodni, ami a hatvanas évektől kezdve egyfajta gazdasági prosperitást is eredményezett. A rendszer Franco 1975-ös haláláig állt fenn.

Maga a polgárháború elképesztő pusztítást hagyott hátra. Egyes becslések szerint nagyjából hat év teljes nemzeti jövedelmét emésztette fel a küzdelem.

Negyedmillió lakás vált lakhatatlanná, ugyanennyi pedig súlyos károkat szenvedett. 192 településen az épületek 60 százaléka megrongálódott, míg a vasút elvesztette mozdonyainak 41 százalékát, tehervagonjainak 40 százalékát, és személyvagonjainak 71 százalékát. A sertésállománynak a fele veszett oda, míg a búza vetésterülete egymillió hektárral csökkent.

A halálos áldozatok számát 600 ezer főre becsülik, akiknek 80 százaléka köztársaságpárti volt. A harcok során a Nemzetközi Brigádok tagjai közül mintegy 18 ezren estek el.

A polgárháborút nem követte társadalmi megbékélés: Franco emberei még évekig vadásztak vélt és valós ellenfeleikre, a „győzelmet” is csak az ország egyik fele ünnepelte, míg a másiknak hallgatás jutott osztályrészül.

A halottak között találjuk a neves költőt, Federico García Lorcát, akit 1936 nyarán végeztek ki Franco hívei. Barátja, a világhírű szürrealista festő, Salvador Dalí több művében is utal erre a tragédiára, bár később ő maga elfogadta Franco rendszerét. Magyarországon Radnóti Miklós versben emlékezett meg Lorca haláláról.

A két jóbarát: Salvador Dalí és Federico García Lorca.

A két jóbarát: Salvador Dalí és Federico García Lorca.

Fotó: Studio Harcourt és ismeretlen fotós / Wikimedia Commons

A spanyol polgárháború számtalan művészeti alkotásnak lett alaptémája. Orwell és Hemingway regényei mellett híresek Dalí és Picasso rémálomszerű festményei, valamint Robert Capa ikonikus fotói. Ez utóbbiak közül A milicista halála gyakorlatilag szimbólummá vált, bár az utóbbi időben többen úgy vélik, hogy beállított képről van szó.

Robert Capa – A milicista halála (baloldalt) és Salvador Dalí – Puha építkezés főtt babokkal (A polgárháború előérzete) (jobboldalt).

Robert Capa – A milicista halála (baloldalt) és Salvador Dalí – Puha építkezés főtt babokkal (A polgárháború előérzete) (jobboldalt).

Fotó: Robert Capa és Salvador Dalí / Wikimedia Commons

A baloldali folklórban a mai napig népszerű a köztársaságiak híres jelmondata: „No pasarán!”, azaz „Nem törnek át!”.

E szavak minden bizonnyal Dolores Ibárruri 1936. július 19-én elhangzott rádióbeszédéből származnak, melyben széleskörű mozgósításra hívta fel a lakosságot, beleértve a nőket is. Az említett szófordulatot állítólag a francia Pétain marsalltól kölcsönözte, aki ezt 1916-ban, a verduni csata idején mondta katonáinak. (A jelmondat egy évtizede még a magyar politikában is megjelent, amikor Gyurcsány Ferenc egy majálison ezzel akarta üzenni hallgatóságának, hogy Orbán Viktor a köztársaságra tör.)

A polgárháború óriási lecke volt mind az emberiség, mind a spanyol társadalom számára. A következő generáció igyekezett ebből levonni a tanulságot és hosszú ideig úgy tűnt, hogy az emberek képesek voltak maguk mögött hagyni a múltat. A jobboldal elfogadta a demokratikus játékszabályokat és az ezzel járó értékpluralizmust, míg a baloldal adottnak vette a piacgazdaságot, a nagybirtokrendszert és a monarchiát. Hosszú ideig úgy tűnt, hogy a spanyol társadalmi megbékélés példaértékű lehet, hiszen még Franco monumentális síremlékéhez sem nyúltak hozzá – egészen mostanáig.

2000-ben létrejött egy régészekből, antropológusokból és történészekből álló csoport, amelynek feladata a tömegsírok feltárása és az áldozatok azonosítása lett.

Hat évvel később az Európa Tanács határozatban ítélte el a Franco-korszakot, melynek folyományaként a szocialista kormány eltávolította a diktátor köztéri szobrait. Ezek után sokan attól tartanak, hogy a társadalom az emlékezetpolitika mentén ismét kettészakadhat.

Többen felhívták arra is a figyelmet, hogy a Második Köztársaság idején elkövetett hibákról is beszélni kell, kár ezt az időszakot a Franco-korszak pozitív ellenpárjaként beállítani.

2018-ban Franco testét exhumálták, és felesége mellé, egy jóval szerényebb sírba helyezték. Egy spanyol lap közvélemény-kutatása alapján a lakosság 43 százaléka értett egyet a dologgal, 32,5 százaléka pedig kifejezetten ellenezte.

NYITÓKÉP: Köztársaságpárti katonák kapitulációja Somosierránál, 1936. Ismeretlen fotós / Wikimedia Commons

Bárány Balázs
Bárány Balázs az Azonnali állandó szerzője

Történész, történelemtanár.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek