Lesz-e német egység? Attól függ, sikerül-e integrálni a keletnémeteket

Október 3-án ünnepelte Németország az egység napját: huszonnyolc évvel ezelőtt egyesült az ország, azaz akkor váltak a keletnémetek is az NSZK polgáraivá. A szerdai megemlékezésen tartott ökumenikus misén a berlini katolikus püspök azt mondta: itt lenne az idő arra, hogy keletiek és nyugatiak egymástól merjenek tanulni. Hogy áll a keletnémetek integrációja ma? Ki tanul kitől? És ki fél mitől? Beengedik-e a nyugatnémetek a nappalijukba Kelet-Európát?

Németországban manapság igen sok szó esik az integrációról – főleg a már ott élő bevándoroltakéról és a mostanság érkezett, érkező menekültekéről van szó. Azonban ha az integráció célja nem holmi faji-kulturális homogenitás (Volkstum), hanem a nyugatnémet politikai és társadalmi modell elfogadása (Verfassungspatriotismus), akkor nem biztos, hogy a mai integrációs viták a megfelelő körről szólnak.

A legfrissebb felmérések szerint a bevándorló hátterű emberek között az AfD a parlamenti küszöböt jelentő öt százalékot sem érné el, a török bevándorlók között – akikkel állítólag olyan „sok probléma“ van – a német politikai és társadalmi modellt nyíltan elutasító párt népszerűsége egy százalékos.

Ezzel szemben azon két csoportnál, amelyeknél a legkevesbé szokás az integráció hiányát felpanaszolni – mármint a keletnémetek és a volt szovjet térségből érkezett „németek” körében – az AfD felettébb népszerű.

A német újraegyesülés illúziója

Amikor megtörtént az újraegyesülés, az NDK tizenhat millió polgára automatikusan kapott NSZK-s útlevelet, automatikusan fel lettek véve a nyugatnémet társadalomba. Nem kellett állampolgársági tesztet kitölteniük, mint bárki másnak, aki az NSZK állampolgára akarna lenni, senki nem kérdezte meg tőlük, hogy tagjai-e szélsőséges szervezetnek (holott a keletnémet állampártnak 1989-ben több mint kétmillió tagja volt) vagy vallanak-e szélsőséges nézeteket. Egy töröknek, magyarnak, franciának, japánnak minderre válaszolnia kell – egy keletnémetnek nem kellett.

El lett felejtve azonban, hogy az NSZK, ahova a keletnémeteket felvették, nyugatnémet volt: más politikai, társadalmi, gazdasági modellben, más kulturális kihívások és befolyások mellett szocializálódott egy nyugatnémet. Adenauer következetes nyugatossága, a gazdasági csoda évei, hatvannyolc kulturális és társadalmi szabadságot hozó forradalma, a bátor múltfeldolgozás, a nacionalizmus elutasítása – ezek lettek a nyugatnémet társadalmi konszenzus alappillérei.

Az illúzió másrészről is hatott: az újraegyesülés kapcsán, mivel mindenki német volt papíron, nem volt szó arról sem, hogy a keletnémetek miként élték meg felvételüket. Ők maguk akarták a mihamarabbi újraegyesülést, és tömegek kérték 1989-ben Kohltól, hogy „kancellár úr, vigyen minket a gazdasági csodaországba”, és Kohl az 1990-es kampányban mindnek megígérte, hogy „virágzó vidékeket” hoz. 

A tényleges újraegyesülés sokkal árnyékosabb lett

Az üzembezárások miatt sokan elvesztették a munkájukat, átképzések hosszú sora indult, amiben emberek, akiknek addig a szocializmus biztos megélhetést és identitást adott, hirtelen talajvesztetté váltak.

Talajtvesztett volt azonban a keletnémet társadalom már előtte is: a totalitárius állam egy atomizált társadalmat hagyott hátra, amelyben akár az egyházak, akár a civil szervezetek szerepe sokkal-sokkal kisebb, mint a nyugatiak között.

És miközben a nyugatnémet középosztályban a radikális jobboldaliság nem jön be – még az AfD nyugati, középosztálybeli szavazóit is elriasztják mondjuk a chemnitzi események –, a keletnémetek között az AfD éppen azért népszerű, mert az ottani vezérek – egy Björn Höcke vagy egy André Poggenburg – gyakorlatilag neonácik.

Hosszú ideig azonban a problémák nem jöttek felszínre, legalábbis nem ömlött át a nyugati részre is. Igen, a keletnémet állampártból lett PDS – amely ma Die Linke néven már egy össznémet baloldali párt – sikeresen lett a kilencvenes években egy keletnémet néppárt, amely nosztalgiának és frusztrációnak egyaránt sikeresen adott hangot. De ez helyi problémának látszott, a PDS az össznémet politikában semmiféle szerepet nem játszott.

Igen, több keletnémet tartományi parlamentben már a kilencvenes évek óta bent ültek neonácik. De valahogy a nyugatnémet közvélemény az egészet még lokális problémaként érzékelte csak.

A menekültkérdéssel omlott ki minden a nappaliba 

A menekültellenes AfD különösen keleten népszerű és különösen a keleti politikusai szélsőségesek. Az NDK-s szocializáció, amely egy kulturálisan majdnem teljesen homogén államban zajlott és amely a nyugatnémet múltfeldolgozást teljességgel kihagyta (a nácik nem ők voltak, hanem mindig a nyugatiak), meghozta az eredményét: az irracionális félelmet mindentől, ami más, és a történelmi tabuk tiszteletlen elutasítását.

A keletnémetek meg úgy érzik, hogy ők eleve másodrendűek, akik kevesebbet keresnek, akiknek kisebb a nyugdíjuk. Ez persze csak érzet: a keletnémetek keresete magasan a többi posztszocialista országé felett van, a nyugdíjak pedig a nyugatiak nyolcvan százalékát érik ma már el, ami egyetlen kelet-európai ország nyugdíjáról se mondható el. És mindezt a nyugatnémetek nagyvonalú szolidaritásának köszönhetik a keletiek.

Mostanra azonban a nyugatiakkal szembeni hálátlanság nem (csak) nosztalgiában – azaz az egykori állampárt utódjaira adott voksokban –, hanem aktív és nyílt dühben, rendszerellenességben – azaz az AfD támogatásában – nyilvánul meg.

„Integráljatok először végre minket!” 

Ez a címe a szász integrációs miniszter, az SPD-s Petra Köpping nemrég megjelent könyvének. A politikus helyesen mutat rá arra, hogy a nyugatnémet társadalom huszonnyolc évig ignorálta a problémát, a keletiek tényleges integrációjának kérdését.

Ami azonban igaz a török bevándorlóra, igaz kell, hogy legyen a keletnémetekre is: az integráció – német jogi terminológiával szólva – Bringschuld és nem Holschuld, vagyis oda kell vinni a hitelezőnek a teljesítést. A jelen esetre lefordítva: Elsősorban a keletnémetek feladata, hogy tudjanak és akarjanak abba a nyugatnémet modellbe integrálódni, ahova ők maguk akartak 1989-ben felvételt nyerni.

A nyugatnémetek felelőssége azonban, hogy ne hagyják az Adenauer által bölcsen, egyértelműen nyugati irányba tolt Németországot eltéríteni.

Az AfD-vel berobbant – mint valami nem várt koszos vendég – maga Kelet-Európa a nyugatiak nappalijába. Az újraegyesülés – talán túl hamar, talán eleve nem is szükségelten – megtörtént, azaz kitessékelni nem lehet már onnan őket.

De az újraegyesülés legyen valóban az, amiről alkotmányjogilag eleve is szól! Nem új ország jött létre, nem a kelet- és a nyugatnémetek olvadtak össze, hanem

Az integráció, ahogy az más hátterű bevándorlók esetében sokszor el is hangzik, nem a nyugatnémet modell feladását, hanem elfogadását jelenti. Töröknek ugyanúgy, mint keletnémetnek.