A keletnémet foci története tökéletesen példázza, mi ment félre Németország újraegyesítésénél

Az NDK futballja egyenes úton volt az elit felé az újraegyesítés előtt, de mire a hagyományos csapataik megismerkedtek volna a kapitalizmussal, a nyugatiak már minden lehetséges módon lerabolták őket.

Most, hogy valamivel több, mint harminc éve omlott le a berlini fal, elemzések sokasága foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy miért nem sikerült tökéletesen a két Németország egyesítése. Hogy mennyire nem, azt jól mutatják az ország két, 1989-ig 41 éven keresztül külön országnak számító felének választási eredményei: az egykori kommunista NDK-ban egyre tör előre a populista szélsőjobb, az állampárt utódja, a szélsőbalos Linke pedig stabilan erős; és bár az egykori NSZK-ban sincs minden rendben (érdemes elolvasni például ezt a cikket Techet Pétertől), azért nem kérdés, melyik oldal érzi magát az egyesítés vesztesének (ennek a hátteréről nemrég a legnagyobb lipcsei napilap főszerkesztőjével beszélgettünk).

De ez a cikk nem a szélsőjobb megerősödéséről, de még csak nem is A Nagy Képről fog szólni, hanem a Németországban továbbra is vallásként szeretett fociról. Bár máshogy, mint mondjuk az olaszoknál, de a futballrajongás, és a hozzá tartozó lokálpatriotizmus az ország legkisebb falvaiig van jelen, és mivel ez a sport ennyire fontos Németországnak, ráadásul ennyire sikeres is benne, véletlenül pont tökéletesen bemutatja, miért is érezheti azt Kelet-Németország, hogy a nyugattal való egyesítés nem volt igazán igazságos.

Az NDK-ban ugyanúgy szerették (és szeretik a mai napig) ezt a sportot, mint az NSZK-ban, és épp ezért komoly hagyományokat is építettek fel maguknak. A rajongók az újraegyesítés idején persze nagy reményeket fűztek az új lehetőségekhez, hiszen

Németország válogatottja pedig persze végre közös erővel verheti meg a világot. Végül csak az utóbbi történt meg, de erről egy kicsit később.

Azt élő ember nem gondolta volna, hogy 30 évvel a fal leomlása után egyetlen keletnémet fociklub sem lesz a Bundesliga elitjének a tagja, ahol az egész DDR-Oberligát egyetlen csapat képviseli 2019-ben, az is a totális újonc Union Berlin. Hogy mennyire váratlan az összeomlás, azt jól mutatja, hogy a Dynamo Dresden 1989-ben még elődöntőt játszott az UEFA-kupában, a Dynamo Berlin pedig nagyon kicsin múlt, hogy nem verte meg a későbbi Arsenal-legenda Arséne Wenger Monacóját az a Kupagyőztesek Európai Kupájában, de nem vallott szégyent az FC Karl-Marx-Stadt (így hívták Chemnitzet a szocializmusban) sem Európában, miközben az Oberligára építő NDK-válogatott úgy tűnt, simán kijut az 1990-es világbajnokságra.

A felsorolt csapatok sorsa: a Dynamo Dresden Európa egyik legfanatikusabb táborával rendelkezik, de ezt a német másodosztály leggyengébb csapatai közt tudja csak megmutatni, a Dynamo Berlin a német negyedosztályt boldogítja, a Karl-Marx-Stadt pedig Chemnitzer FC néven harmadosztályú.

Hogy miért omlott be mégis az ígéretes és tudatosan nevelt fiatal focisták tömegét kitermelt keletnémet foci, az szinte rendszerkritika is: a két ország egyesítése után mindössze egy hónappal jelent meg a térségben a Bayer Leverkusennél akkoriban menedzseri státuszban dolgozó Reiner Calmund egy rakás pénzzel, és egyből leigazolta az előző szezon legjobb keletnémet focistájának választott Andreas Thomot Berlinből, és Ulf Kirstent Drezdából, nem sokkal később pedig a későbbi Aranylabda-győztes Matthias Sammer is úgy döntött, jobb lesz neki a sváb Stuttgartban, mint a szászországi Drezdánál.

„A Bundesliga-csapatok képviselői átjöttek, és szabályosan levadászták a keletnémet klubok tehetségeit. Viszont közel sem fizettek annyit nekik, mint amennyi indokolt lett volna, és elég lett volna ahhoz, hogy újraépítsék magukat” – mondta a Deutsche Wellének Uwe Rössler, aki alig 20 évesen már keletnémet válogatott volt, és bár az össznémet válogatottba soha nem került be, Drezdából egy nürnbergi kitérővel 150 meccsig jutott az angol Manchester Cityben.

Nyilván fel lehet tenni a kérdést, hogy a klubvezetők miért voltak olyan hülyék, hogy bagó pénzért elengedték a legjobb játékosaikat, de a kép kicsit árnyaltabb ennél: a keletnémet klubok vezetői a legkevésbé sem voltak tisztában a szabad játékospiac, vagy úgy általában a nyereséges klubüzemeltetés követelményeivel, hiszen

Nem igazán hallottak marketingről és hasonló boszorkányságokról, ráadásul a szponzori szerződések sem estek be hozzájuk: a nyugati cégeknek már megvoltak a kiválasztott klubjaik, ahova elszórhatják a pénzüket, a keleti cégek pedig épp sorra mentek tönkre, ezért kisebb gondjuk is nagyobb volt a térség focijának megmentésénél.

Azokról az üzletemberekről, akik megjelentek nyugatról, általában gyorsan kiderült, hogy egyszerű szerencsevadászok, rosszabb esetben bűnözők voltak: kiemelkedik közülük Rolf-Jürgen Otto, akit Drezdában ünnepeltek megmentőként, hogy aztán később sikkasztásért menjen börtönbe. 

Közben persze a ligák egyesítése sem volt olyan egyszerű, hiszen azt egyszerűen úgy oldották meg, hogy a 18 elsőosztályú nyugati csapat közül mindegyik maradhatott a Bundesligában, a 14 keletiből viszont összesen kettő kerülhetett be a legmagasabb szintre, hat még befért a másodosztályba, a többi csapat pedig azzal szembesült, hogy az egyik szezonban még elsőosztályúnak számítottak, a következőben pedig a német harmadosztályt gazdagíthatták. Úgy, hogy a Magdeburg például 1974-ben KEK-et nyert, de ezek a hagyományok nem hatották meg a Bundesligát.

Arról a már említett Rössler, illetve a Dortmundnál és az angol Tottenhamnél legendává vált Steffen Freund is beszéltek, hogy azért nem csak a menedzsment szintjén volt változás, és a mindig egymással versengő nyugatra kerülni a csapatszellemre és egységre építő keletről óriási kultúrsokk volt a legtöbbjüknek.

– foglalta össze a jelenleg szakkommentátorként dolgozó Freund.

Bár egyéni sikerek születtek, a futballklubok sorra mentek tönkre. Ami viszont még érdekesebb, hogy bár a csapatok tönkrementek, a keletnémet ifirendszerből sokat merített a teljes német tehetséggondozás. És persze mivel általában a nehezebb sorsú környékekről kerülnek ki a legnagyobb focisták, talán az sem véletlen, hogy a már említett drezdai Matthias Sammeren kívül például Michael Ballack az egykor Karl-Marx-Stadtnak hívott Chemnitzből, a jelenleg a Real Madridban játszó Toni Kroos pedig az északkeleti Rostockból hódította meg a világot. Ezért a válogatott szintjén tulajdonképpen sikeres volt az újraegyesítés, sőt, a német futball elmúlt harminc évének legnagyobb nevei közül többen is keletről érkeztek.

A sors iróniája viszont az, hogy

a tulajdonképpen minden német futballszurkoló megvetését élvező RB Leipzig mögött a Red Bull áll. Az osztrák energiaital-cég bevallottan főleg nyereséget akar a sikeres sportvállalkozásaiból, legyen az Forma-1, extrémsport, vagy a több kontinensre, országra és városre kiterjedő futballhálózatuk, ráadásul a Bundesliga szabályainak ügyes megkerülésével tudnak komoly pénzeket nyomni a lipcsei csapatba. Főleg a tehetséges fiatalok sokszoros áron történő eladásában gondolkoznak, de most például túljutott a BL-csoportkörön is a kapus Gulácsi Pétert is foglalkoztató klub, márpedig a nemzetközi futball is nagyon jó pénzeket hoz.

A német szurkolói közösség természetesen megvetendőnek tartja, hogy egy, az üzletet a futball és a hagyományok fölé helyező csapat ennyire sikeres lehet a bajnokságukban, a keletnémetek komoly része viszont okkal mondja, hogy az ő régi és sikeres klubcsapataikat pontosan ugyanez a típusú vadkapitalista gondolkodás ölte meg. 

Közben a magasabb szinteken maradt hagyományos keletnémet futballklubok bár nem sikeresek, de élnek: az Union Berlin elképesztő történetéről már írtam egy áttekintést, de azóta fejlemény, hogy történelmük első Bundesliga-szezonjában gyakorlatilag kinőtték a közösségi munkában felhúzott 22 ezres stadionjukat. Idén azért szerveznek hétközi barátságos meccseket, hogy a jegyhez nem jutó szurkolók is láthassák kedvenc csapatukat játszani, de nemrég azzal voltak tele az ezzel foglalkozó oldalak, hogy Drezdából 35 ezren utaztak egy kupameccsre a Hertha Berlin ellen.

A keletnémet foci története főleg magyar szemmel érdekes, hiszen kis túlzással

hiszen nem volt nagytestvér, akivel egyesülhetünk, de összességében jól látható, hogy a keletnémet focival együtt a magyar is a rendszerváltás legnagyobb vesztesei közé tartozik.

KIEMELT KÉP: Az NDK válogatottja Brüsszelben üdvözli a közönséget a válogatott történetének utolsó mérkőzésén. A Belgium elleni barátságos meccset 2-0-ra nyerték a keletnémetek. (forrás: Bundesarchiv Bild / Wikipedia)

FORRÁSOK: These Football Times, DW, ESPN, Guardian, Goal.com