Ha nem veszítettem volna el képviselői mandátumomat 2002-ben, és ott ülnék most is, ahol ültem, azaz a patkó kormányoldali soraiban, ma nem hívő keresztény lennék, hanem tökéletesre kifejlesztett vallásos képmutató.

Orvosaink, ápolóink esnek ki a rendszerből, akik maradnak, egyre fáradtabbak. Elképesztő a nyomás már nemcsak az első vonalban lévőkön, hanem a járóbetegellátáson, a háziorvosokon és asszisztenseiken is. A társadalom pedig egyre feszültebb.

A körítéssel többet foglalkoznak, mint magával az étellel, amelyet – láthatjuk – egy éjszaka alatt is képesek összedobni, de a marketing, az más. Miért tudom, hogy így van? Húszévesen kerültem be „A Konyha” előkészítőjébe.

A hivatalos statisztikák szerint – ebben nincsenek benne a bábaasszonyok sötét üzelmei – közel 7 millió ember nem születhetett meg 1956 óta. Ha megszülethettek volna, ma talán egy stabilabb európai középnemzet lehetnénk.

Az egyik a lezüllött egyházat meg akarta reformálni, a másik az egyházat a hatalom szolgájává akarja zülleszteni. Több, mint félezer évvel a reformáció után a magyar keresztény egyházak egyre inkább egyetlen párt egyházává lettek.

Sokan gondolják, hogy a társadalmi kijózanodással felérő, október 23-hoz hasonló nagy robbanások előtt valami hatalmas, égbekiáltóan nagy „kémiai együttállásnak” vagy egy oltári nagy pofonnak kell bekövetkeznie. De nem feltétlenül van ez így.

Nixon bukásából jó lenne mindenkinek tanulnia. Tudni, hogy a hatalmukkal visszaélők nem feltétlenül választások alkalmával bukhatnak. Bármikor lefújhatják a meccset!

„Azért jöttem Robi, hogy tájékoztassalak: nagyra értékeljük a faludért végzett munkádat, és biztosítani szeretnélek arról: ha nem nyilatkozol, akkor támogatunk!”

Ha valamennyien látjuk a szemünk előtt darabjaira hulló országunkat, a mindent letipró hatalmi gátlástalanságot, akkor miért nem emeljük fel legalább saját helyünkön a szavunkat?