Tudunk-e még valaha természetesek és az életet leegyszerűsítők lenni a hatalom és pénz körül forgó, mammonimádó és elembertelenedő világunkban?

Nagyon nagy a baj, ha a kormányfőt több érzelem fűzi egy megszűnő postai szolgáltatáshoz, mint saját népéhez. Mi meg utolsó üdvözletünkkel kísérve temetjük szeretteinket. Nekik már nem kell távirat.

A különleges jogrendet a mutánsok miatt meghosszabbítani akaró Semjén Zsolt éjnek idején való munkálkodásáról egy vezető emberről szóló régi történet jutott eszembe. Ő sem tudott aludni.

Választanunk kell a rezsim további büntetlen garázdálkodása, az ország barakká, Putyin, Erdoğan és a kínai kommunisták érdekkörébe való átjátszása, vagy egy ma még nem látható új formáció lehetősége között.

Szigorú, rezzenéstelen arcú savanyú uborkákat, vagy olyanokat, akik hús-vér emberek, akik sorsközösségben élnek a néppel, akik nem akarnak többnek, tökéletesebbnek látszani, mint amik valójában?

Bibó István szelleme a Fideszben már megkopott, de még van remény a visszahódítására.

Csupán vagyonra építeni jövőt, házasságot ingatag. Nem az a kérdés, összedől-e, hanem az, hogy mikor. Láthatjuk a fényűző celebvilág, de akár a magyar politikai elit tagjainak boldogtalanságát is.

Vajon mit tennének ma ’48 ifjai? Vajon ők is szájukat húzva finnyáskodnának, és azon tanakodnának, hogy milyen feltételek mellett szavaznának csak az összefogás listájára?

Tanulságosak számomra a héten történtek: a virágosoknak a Karmelitáig ért a hangjuk, a szerdán bejelentett „országzárás” péntekre egy lájtosabb kormányrendeletté változott. Hogy a vírussal mi lesz? Félő, hogy nem hátrál meg.

Olyan volt ez, mintha nem is egy vidéki kisváros élére választottak volna polgármestert, hanem Magyarország élére egy új miniszterelnököt.