Ezért érte meg megbuknom

Ha nem veszítettem volna el képviselői mandátumomat 2002-ben, és ott ülnék most is, ahol ültem, azaz a patkó kormányoldali soraiban, ma nem hívő keresztény lennék, hanem tökéletesre kifejlesztett vallásos képmutató.

Ez itt a Majomsziget. A Majomsziget Molnár Róbert jogász, a dél-alföldi Kübekháza polgármesterének október óta rendszeres, főleg szombatonként jelentkező rovata az Azonnalin. Jó olvasást kívánunk!

„Ahhoz hogy az ember győzni tudjon,
hozzátartozik, hogy tudjon veszíteni is.”

(Erich Wolf Segal)

„Megnyertük a választást!” – jelentette ki Donald Trump, amikor éppen csakhogy csordogálni kezdtek a részeredmények.

A hatalmon lévők szeretnek gyorsan reagálni, csípőből lőni, örömittasan csápolni és tündökölni, győzni mindenki és mindenek felett, a legfelső dobogóra állni és félretolni, akit csak lehet, vagy ahogy a „jövőbe látó” George Orwell írja:

Trump elhamarkodottan tett „győzelmi” kijelentését azóta számtalanszor, újra és újra megismételte. Mintha ő maga is elhinné a nagypolitika népre alkalmazandó terminus technicusát: a hazugságot sokszor és sokat kell ismételgetni, mert akkor (egy idő után) valóságként elhiszik.

Nos, ez a választás – a sokat ismételgetett kijelentései ellenére is – hivatalvesztéssel jár Trump elnök számára, még akkor is, ha a nagy ego miatt láthatóan nem tud veszíteni.

Kérdés: vajon Joe Bidennek az elnöki ciklusa is győzedelmes lesz, vagy csak ő is választást nyert? Mert választást nyerni és győzedelmesnek lenni, nem egy és ugyanaz.

Sem Trump elnök, sem azok, akik valaha is veszítettek el közmegbízatást, nem megsemmisítő vereséget álmodtak önmaguk számára. Ám tudomásul kell venniük az állami vezetőknek – és persze minden embernek –, hogy vannak, lesznek olyan élethelyzetek, amikor a hatalom, a pénz, az emberi értelem, az álmok, a tervek, de akár még a jó motivációk is kevesek.

Harmincegy éves fiatalként, életemnek ugyan nem a legelső, de igazából az első jó nagy bukását kellett elszenvednem, amely sarkából forgatta ki az életemet.

szerteágazó kapcsolatokkal, rengeteg baráttal, harcostárssal és minden bizonnyal sok-sok ellenséggel is – akkor még így gondolkodtam politikai ellenfeleimről.

Annak ellenére lett vége honatyai feladataimnak, hogy megbízatásomat az első perctől kezdve – és ebben nincs bűntudatom – komolyan vettem. Interpelláltam, felszólaltam, törvény- és határozati javaslatok előkészítésében szorgoskodtam, tárcaközi egyeztetésekre jártam, parlamenti jegyzőként rengeteget „házvezettem”, többek között közvetlen főnökömmel, Áder Jánossal.

Hivatali feladataim ellátása mellett igyekeztem „karitatívkodni” és segítségére lenni mindazoknak, akik képviselői irodám ajtaján kopogtattak, otthonomban kerestek fel, vagy az utcán állítottak meg. A tőlem telhető maximális segítségnyújtásra törekedtem. Az esetek nagy részében csak a telefont kellett felemelnem, de volt, amikor magam is falakba ütköztem. Korán rá kellett jönnöm: jó-jó a kormánypárti képviselőség, de a hatalom legfőbb csúcsain sok esetben nem a jogosság, az igazság a vezérlő elv, hanem az „erősebbkutya effektus”.

A fentiekből is látszik valamelyest talán, hogy az egyik legfiatalabb honatyaként igen aktív politikai pályát futottam be. Ám ahogy egyre járatosabban mozogtam az államigazgatás felsőbb berkeiben, annál inkább állandósult bennem a feszültség. A depressziószerű tüneteken túl egy sor egészségügyi problémám is adódott, amelyek teljesen deformálták az életemet. A sok szerzett seb ellenére, mégis fájdalommal telve bámultam hálószobánk plafonját mandátumom elvesztése miatt, képviselőségem utolsó napján.

Sokáig nem tudtam megfogalmazni magamnak sem, hogy mi fájt jobban: a képviselőség vagy a biztos egzisztencia elvesztése.

Ági, a feleségem tíz évvel később, a Lydia keresztény női magazinnak adott interjújában beszélt akkori vergődéseinkről:

„Aztán ahogy telt-múlt az idő, Robi is egyre feszültebb lett a rárakodó terhek, a rákényszerített elvtelen kompromisszumok miatt. Ez mindkettőnket mérgezett. Egyre többet ütköztünk. Sokan azt gondolják, hogy politikusnak lenni fényes karrier – én inkább nagy nyomorúságként éltem meg. (…)

Igen, az ámokfutás 2002-ben véget ért. Ma már tisztán látjuk, hogy Isten nyúlt bele az életünkbe. Drasztikus volt, de így kellett történnie. (…) Ekkor kerültünk Kübekházára, férjem szülőfalujába. Ő elveszítette képviselőségét, és úgy éreztem – bár ezt nem vallotta be nekem –, hogy az álmait is. Munkanélküli lett, és én is elveszítettem állásomat.”

Azt hiszem, feleségem fogalmazta meg jól azt, ami a legjobban fájt. Elveszítettem álmaimat, nem láttam a jövőmet. Besötétült fölöttem az ég, az ezt követő öthónapos munkanélküliség pedig újabb ütéseket mért az önbecsülésemre. Hiába hívtam az egykori politikuscimborákat, minisztereket, államtitkárokat, a velem egy térfélen küzdő harcostársaimat, senki nem segített.

Mivel tudatosan távol tartottam magamat oligarcháktól és üzleti köröktől, nem számíthattam semmiféle ajánlatra, és mivel nem ilyen jövőt terveztünk feleségemmel, félretett pénzünk nem volt. Az egóm nem engedte – le is égett volna arcomról a bőr –, ha a mandátumom végén be kellett volna mennem a munkaügyi központba, hogy: „Jó napot kívánok, Molnár Róbert, volt országgyűlési képviselő vagyok, tessék engem munkanélküli segélyben részesíteni!” Mivel ez nem történt meg, feleségem felvett tandíjhiteléből (25 ezer forint) és rövid ideig folyósított munkanélküli segélyéből éldegéltünk.

Egy sor kudarc. Munkanélküliség, pénztelenség, bezárult ajtók, elfordult barátok, teljes kilátástalanság. A bukott ember „ars poeticája” ez. Tud az élet ilyen „művészit” produkálni, ugye?

Amikor ezekkel a negatívumokkal sorra szembesültem, igazából akkor éltem meg valóságként azt, amit valakitől évekkel korábban hallottam: „a borban van barátság, bajban nincs”. Így utólag jöttem rá, hogy a győzteseknek sok barátjuk van, a veszteseknek egy sincs. Akik többnyire a barátaim voltak, valójában nem magamért voltak azok, hanem betöltött státuszomért és a kapcsolataimért.

Hiába adtam be álláspályázatokat, még csak vissza sem hívtak. Ha nincs más – jött a gondolat –, akkor polgármesternek jelöltetem magamat szülőfalumban, az ősszel esedékes választásokon. Kübekházát mindig nagyon szerettem, külön hely van számára a szívemben, de akkor még nem akartam hazajönni.

Úgy éreztem, többre vagyok képes és hivatott, mint egy falut vezetni. Arról nem is beszélve, hogy itt 1990-ben és gyakorlatilag a rákövetkező két ciklusban is elmaradt a rendszerváltás. Siralmas, gazdátlan, sötét és lepusztult volt minden. És nem voltak reflektorok, kamerák, és nemhogy egy bársonyszék nem volt, de minden úgy nézett ki, mintha nem sokkal azelőtt érte volna bombatalálat a falut. Hát nem egy álomhely a volt országgyűlési képviselőnek.

Bárhogy is küzdöttem ellene, nem lett számomra más út. Mintha egy kötött sínpályára került volna az életem úgy, hogy abba még csak bele se szólhattam. Sem jobbra, sem balra nem volt kitérő, nem volt egy nyamvadt mellékvágány, csak egy előre vivő sínpár. Kellett jó pár hét, míg ezt a helyzetet megemésztettem.

Nekem volt elkészítve, vagy ahogy azt mostanság mondják, nekem „lejtett” a pálya – ezt akkor még nem hívőként is egyértelműen láttam.

Ez most lehet, hogy hihetetlenül fog hangzani,

Ezekből értettem meg ugyanis, hogy a „győzelmek” nem garanciák a győzedelmes életre, a „bukások” pedig nem feltétlenül azok, hanem új kezdetek is lehetnek. Nekem ez volt. Megértettem azt is, hogy az életet nem feltétlenül az iskolapadokban, az auditorium maximumok kakasülőin tanuljuk. Többnyire nem is önmagunkat „kócsingoltatva”, és nem „12 önfejlesztő lépésben”, hanem személyes átélések folytán. Bukásokkal, pofonokkal, kudarcokkal, a „halál árnyékának völgyében”, hálára indító apró részsikerek: napsütötte hegyek, dombok bebarangolása során.

Hogy konkrétan mire tanítottak ezek? Többet tanultam például az államigazgatásból, a vezetésből, a jogosság, az igazság tiszteletéből és az emberiességből polgármesterként az elmúlt tizennyolc évben, mint a jogi karon és az egyéb, elvégzett vezetői kurzusokon.

Amikor polgármester lettem, nyolcvan körüli – munkáját vesztett – lakótársam volt közfoglalkoztatott, megtépázott önbecsüléssel, sokuk jövőkép nélkül, önmagukról lemondott élettel. Volt, akit szeretettel bátorítanom, mellé ülve lelkigondoznom kellett, és volt, akit határozottan intenem, de egyikőjükhöz sem tudtam volna helyesen közelíteni, ha magam nem mentem volna át ugyanezeken az élethelyzeteken.

Ha nem lettünk volna feleségemmel öt hónapon át csórók, és olyan szegények, mint a templom egere, nem tudtam volna, hogy mit is jelent szegénynek lenni, napról napra élni, mit jelent az üres pénztárca és hűtő. Ha nem halt volna meg jó pár ember a kezeim között az elmúlt másfél évtizedben és nem járhatnék kórházakba, el sem tudnám képzelni micsoda különbség felkészületlenül és felkészülten várni a halált, és igazi részvéttel átérezni mások gyászát.

Valószínűleg engem sem zavarna egy csöppet sem a hazugság, a korrupció és a jogtiprás; vélhetően – két keresztvetés között – magam is istentelenül köpködnék jobbról át balra, mint a megvett lelkű, ott maradt egykori képviselőtársaim és az új titánok.

Szomorú kép ez 2020 Magyarországáról és kormányunkról, amelynek „kereszténységébe” láthatóan lelkiismeretfurdalás nélkül beleférnek a fentiek, csak egy valaki nem fér bele: maga az Isten.

„Jézusmária, győztünk!” – kiáltott fel Beke Kata, a Magyar Demokrata Fórum választási győzelmének estéjén 1990-ben. Az akkori felkiáltás a feladat nagysága miatt szólt a magyar rendszerváltás legelső napján. A feladat ma is – így harminc év távlatából – emberfeletti és (sajnos) ugyanaz lenne. Ha lennének valakik: jellemesek, bátrak, őszinték és tisztességesek, valahol 1990-nél kellene mindent újrakezdeniük. Beke Kata után pedig mi mást kiálthatnék ma, a rendszerváltás előttinél is reménytelenebb, mélyebb morális állapotban lévő ország láttán: Isten, óvj minket minden képmutatótól!

Molnár Róbert jogász, Kübekháza polgármestere minden héten az Azonnalin jelentkezik rovatával, a Majomszigettel. Hozzászólnál, vitáznál vele? Írj!