Fiúk, ne büntessétek saját népeteket!

„Azért jöttem Robi, hogy tájékoztassalak: nagyra értékeljük a faludért végzett munkádat, és biztosítani szeretnélek arról: ha nem nyilatkozol, akkor támogatunk!”

Ez itt a Majomsziget. A Majomsziget Molnár Róbert jogász, a dél-alföldi Kübekháza polgármesterének október óta rendszeres, szombatonként jelentkező rovata az Azonnalin. Jó olvasást kívánunk hozzá!

„Tenger a pénz, melyben elsüllyed
Sok hajó: elv, jellem, becsület.”
(Petőfi Sándor)

Kisfalusi polgármestertársam hív telefonon. „Tudunk beszélni, elmehetnék hozzád?” – kérdezi zaklatottan. Nemsokára ott ül a dolgozószobámban az ember. Arcát a kezébe temeti, székén idegesen hol előre, hol hátradőlve hintázik. Választékosan szidja a rendszert, megállás nélkül ömlik belőle a panasz. Közmunkás gárdája pár asszony kivételével egy alkoholista férfiből áll, akivel túl sokra nem megy. A fűnyírást is kiadták gebinbe vállalkozónak, mert arra sincs embere.

„Ott rohadjon meg, nem megyek sehová! Elegem van ebből a sok mocsokból!” – mondja ezt már nekem. Elege lett, hogy a WC-szereléstől a lóti-futi munkáig mindent neki kell csinálnia, mert egy négyórás karbantartóra való szabad forrása sincs az önkormányzatnak. Az alkesz közmunkására pedig nem mer semmit bízni, nehogy valami baj érje. Inkább ő maga csinál mindent, de tetőre nem hajlandó mászni. Kesereg a havi állami finanszírozásuk miatt. Retteg, nehogy meghaljon valaki a faluban, mert még egy ötvenezres segélyt se tudna most adni.

„Torkig vagyok, nem érdekel! Csinálja, aki akarja, elegem van ebből az aljas rendszerből! Beveszem a letojom tablettát, oszt’ kész!” – mondja.

Polgármestertársamat igyekeztem együttérzésemről biztosítani. Én is „keccsölök”: nyírom a faluban a füvet, öntözöm a közparkot, ápolom a virágokat, megcsináltam még egy OKJ-s kertépítő tanfolyamot is, hogy legyen valami fogalmam a növényekről, a parkfenntartásról. Nálunk is én vagyok az önkormányzat anyagbeszerzője.

Igyekeztem megnyugtatni, hogy mi is rendszermostohák vagyunk, azzal az apró különbséggel talán, hogy nálunk azért valamivel nagyobb és attraktívabb a közfoglalkoztatotti állomány, de jóval nagyobb a falu is. „A finanszírozásunk nekünk se sokkal jobb” – mondom neki, és elmeséltem azt a nem sokkal korábbi történetet, amikor egymást követő két hónapban 0 Ft állami támogatást kaptunk a kincstártól, a harmadik hónapban pedig volt képük – írd és mondd – 3678 forintot utalni.

Nagy híre ment ennek az akkor még szabadabb magyar sajtóban. Az egyik falusi néni olvasva a Délmagyarban, megállított az utcán: „Polgármester úr, az a 3678 fejenként értendő?”

Viharfélét akkor kavart az ügy, amikor ezt a pénzt – képviselő-testületi döntés után – elbattyogva a postára, rózsaszín csekken visszaküldtem „Magyarország kormányának”.

A két hónapon keresztüli nulla forint állami támogatás miatt egy szót se szóltam, de a harmadik hónapban a számlánkra utalt 3678 Ft miatt már kinyílt a bicska a zsebemben. Olyan feldúlt lehettem, mint Jézus, amikor felborogatta a pénzváltók asztalait és kiverte a kufárokat a templomból.

Még jó, hogy önkormányzatunk évek alatt összekuporgatott tízegynéhány milliót arra, hogy egy új kultúrház terveit elkészíttethesse. Aláírás előtt állt már a tervezői szerződés. Szerencsére még nem írtuk alá. Így a kübeki kultúr terveire szánt pénz oda lett. Ezt kellett beáldoznunk, hogy a kormányunk sarca miatt ne legyen fizetésképtelen a falu. Mondanom se kell, azóta sincs kultúrházunk…

Szóval, átérezve polgármestertársam és barátom vívódását, igyekeztem őt bátorítani: „Ne add fel, a falud bízik benned!”, „Mi nem lehetünk a meghátrálás emberei!”, „Kitartás, majd csak rájön a kormány, hogy ezt nem teheti meg velünk, kicsikkel!” Tévedtem.

Nem akadt egy bátor ember sem.

2015 nyarára a migrációtól lett hangos a közélet. A Jobbik verte az asztalt, azonnali határvédelmet követelve, mire a kormány lenyúlva majd felüllicitálva a Jobbik „ötletét”, egyik napról a másikra bejelentette: kerítést épít a szerb-magyar határszakaszra. Kübekházán kezdték építeni a gyodát. A rendszer buldózer módjára, engedély nélkül gázolt át tökön-paszulyon gazdáink, önkormányzatunk földjein.

Emlékszem, egyik nap felhívott a kínai állami tévé. Szeretnének a kerítésnél forgatni, és interjút kérni. Tőlem? A kínai tévé? Jót mosolyogtam magamban. Álmomban sem gondoltam, hogy ez csupán a kezdet. Az elkövetkező négy-öt hónapban a CNN-től az Al Jazeera-ig, több száz nemzetközi és hazai tévétársaság, ismert külföldi és hazai sajtóorgánum jött hozzánk.

Keresztény meggyőződésemből fakadóan nem tehettem mást; el kellett mondanom, hogy a magyar kormánynak kötelessége ugyan megvédeni saját államát, szuverenitását, de eközben nem követhet el emberiességellenes tetteket, nem használhat alantas politikai eszközöket és statisztaként kiszolgáltatott emberéleteket, nem uszíthatja népét mások ellen, nem hergelheti, és nem tarthatja rettegésben a saját országát sem. Elmondtam azt is, hogy

A kormánynak nem tetszett, hogy itt a déli végeken van egy falusi polgármester, aki nem hallgatva, rendre szembe megy a leuraló propagandájukkal. A rám küldött trolljaik mellett, egyik nap elküldték hozzám Cs. Zs-t.

A helyettes államtitkárral folytatott kedélyes beszélgetésünk – amelyen a részünkről jelen volt még a jegyző – akkor kezdett feszültté válni, amikor keresztényként felvázoltam erkölcsi, jogi, emberi jogi aggályaimat azzal kapcsolatban, amit nem feltétlenül csak a migrációval kapcsolatban művelnek, hanem azt is, amit a magyar társadalom ellen követnek el. Megemlítve többek között az államilag szervezett korrupciót, a szociális érzéketlenséget, és az önkormányzatok kivéreztetését. A szemmel láthatóan idegessé vált államtitkár-helyettes elmondta küldetése valódi célját:

Puff neki! Azt hittem, leesek a székről. Nagyon illedelmesen, de elmondtam a helyettes államtitkárnak: a kormányzati felhatalmazással szabad, kell élnetek, de nem élhettek vele vissza! A feladatotok nem az anarchia- és a félelemkeltés, hanem a valódi kormányzás, s ebben a valós krízisben pedig a legfontosabb a béketeremtés lenne! Aztán közöltem: a lelkem nem eladó, még 30 ezüstért sem…

Telt-múlt az idő. A beadott pályázataink látványosan nem nyertek, a forráshiányunk pótlására benyújtott pályázataink sem remekeltek. Kimaradunk a Modern Falvak programjából is. A tucatnyi pályázatunkból csupán egy nyert eddig.

A feldúltan felkereső polgármester társam azóta lenyugodott.

Miután elment tőlem, nem sokkal később a megyei lapban láttam lefotózva. Kezében egy „tacepaot” tartott, valami olyasmi szöveggel, hogy kiáll a kormány migrációs politikája mellett. Aztán látom közös fotókon a NER tótumfaktumaival, hallom, vannak nyertes pályázataik, és azt is beszélik a falujában, hogy tán’ belépett a Fideszbe. Nem tudni. A polgármester társam ma már nem keres, nem hív telefonon. Egy biztos: megbékélt a rendszerrel, és az óvoda teteje se ázik már be.

A szerző utószava

A történet szereplője kitalált alak is lehetne, mindennemű egyezés a valósággal a véletlen műve is lehetne. Ez az írás pedig nem azért született, hogy megbélyegezzen bárki is egy polgármestert, ezért kérem a személyét elítélő kommentek mellőzését! Polgármestertársamat a mai napig szeretem, tisztelem mindazért, amit hátrányos helyzetű faluja felemeléséért tett.

„Ha jóban vagy velünk…”, „Ha segítesz nekünk…”, „Ha csendben maradsz…, lesz pénz!” – valahogy így fest a jelen magyar módi. Akiknek pedig fontos maradt az „elv, jellem becsület”? Hát, azok vessenek magukra.

Molnár Róbert jogász, Kübekháza polgármestere minden szombaton az Azonnalin jelentkezik rovatával, a Majomszigettel. Hozzászólnál, vitáznál vele? Írj!