Mi tényleg nem tudunk tanulni a történelemből?

Molnár Róbert

Szerző:
Molnár Róbert

2021.03.14. 10:35

Vajon mit tennének ma ’48 ifjai? Vajon ők is szájukat húzva finnyáskodnának, és azon tanakodnának, hogy milyen feltételek mellett szavaznának csak az összefogás listájára?

Mi tényleg nem tudunk tanulni a történelemből?

Ez itt a Majomsziget. A Majomsziget Molnár Róbert jogász, a dél-alföldi Kübekháza polgármesterének október óta rendszeres, hétvégenként jelentkező rovata az Azonnalin. Jó olvasást kívánunk!

„A magyar szó még nem magyar érzés.
Az ember mert magyar, még nem erényes ember
és a hazafiság köntösében járó még koránt sem hazafi!
Hány ilyen külmázos dolgozik a haza meggyilkolásán...”

(gróf Széchenyi István)

Anyukám fekete nadrágot, vasalt fehér inget és csillogó fekete cipőt adott rám. „Nagy nap ez a mai!” – mondta, majd feltűzte a maga készítette kokárdát, és kezével végig simogatott. Újra elmagyarázta, hogy mi is volt március 15-én.

– Anyu, nálunk sosincsenek tüntetések? – kérdeztem.

– Nincsenek, nálunk nem lehet tüntetni. Volt egy nagy 1956-ban, de sokan meghaltak, és ma már nem lehet tüntetni – válaszolta.

– Az, jó! – mondtam neki. Én nem akarom, hogy meghaljanak az emberek.

Én sem, kisfiam! – majd elmesélte, hogy kislány volt, amikor beteg lett az édesanyja. Nem maradhatott vele otthon, suliba kellett mennie. Az órák végeztével, mikor hazafelé bandukolt, az utcasarokról látta, hogy házuk ablaka előtt sokan tolonganak. „Meghalt anyu!” – hasított bele az érzés. Sírni kezdett, és mint az őrült szaladt a házig. Amikor lihegve betoppant, látta, hogy él. Megnyugodott. Átölelte édesanyját, és a karjaiban zokogva vigasztalódott.

A szobában sokan voltak. Akik nem fértek a házba, azok a nyitott ablak előtt álltak. Feszülten, némán hallgatták a rádióból a pesti forradalom híreit.

Ez a történet engem akkor mélyen megérintett. Azt hiszem, ahogy anyukám, én sem felejtem el soha.

Aztán anyu a nyakamba akasztotta a kis uzsonnás táskámat, benne egy szalvétába csomagolt vajas szalámis kenyérrel, és útnak indított az oviba.

Nagycsoportos voltam.

Az óvó- és dajka nénik kíséretében napközben átsétáltunk a Petőfi-szoborhoz. Saját készítésű zászlókat tűztünk köré. A szobrot egyébként Kübekháza népe közadakozásból, jótékonysági színielőadások bevételéből emeltette a századik évfordulóra. A szobor ma is ép, a falu egyetlen köztéri alkotása az után, hogy a másikat, a „szovjet hősit” polgármesterként még 2003-ban eltakaríttattam.

Emlékszem, hétágra sütött a nap. Elég volt csak az ing. A kismadarak daloltak, én pedig élvezve a tavaszi szabadságot, boldog voltam. Megkérdeztem, hogy elszavalhatom-e a Talpra magyart? Megengedték, én pedig felálltam a szobor talapzatára, és kispajtásaim előtt nekikezdtem. Az óvónénik és a dajkanénik látható csodálkozására olyan tűzzel, ahogy azt drága nagyapám tanította nekem. Könyv nélkül, kívülről, átélve minden egyes sorát, fejből fújta ő is.

Ma sem tudom megmondani, hogy mi, de valami különös dolog köt gyerekkorom óta március 15-höz. Eleven képként él ma is bennem, ahogy anyám öltöztet, ahogy a kokárdát tűzi az ingemre, ahogy utána megpuszil, és ahogy mondja:

„Nagy nap ez a mai!”

Emlékszem arra is, hogy nagyapámmal március idusára színes papírlapokból hurkapálcákra magyar zászlókat készítettünk. Minden tele volt zászlókkal. A házunk ablakától a kerítésig, minden. Még a nagyszüleim góréját és a szenes színt – amiket játszóházul kaptunk meg mi gyerekek – is fellobogóztam, és a bicajom kormányára is ki volt tűzve kettő.

Ma a kertünkben egy árboc van, azon leng a magyar zászló, és van egy az íróasztalom mögött is.

EZ ITT A KERT

A szabadságnak mindig ára van

Péntek délután pár képviselőtársammal csendes főhajtás keretében helyeztük el a falu koszorúját. Polgármesterként pontosan ott álltam a Petőfi-szobor talapzatán, ahol 44 évvel korábban e napon, boldog óvodásként a Nemzeti dalt szavalva. A koszorúzás után, az ünnep kapcsán pár gondolatot kért tőlem a helyi hírszolgálatunk. Azt mondtam: „A szabadságot a népek számára sehol a világon nem adták ingyen, azt bátor hazafiaknak kellett mindig kivívniuk. Így volt ez a mi történelmünk vérzivataros és vészterhes időszakaiban, és így kell ennek lennie a jövőben is.”

Petőfi szobra mellett állva azon gondolkoztam, hogy miként veszíthettük el mi, magyarok ’48-at, ’56-ot, ’89-et, és a reményt?

A KÜBEKHÁZI PETŐFI-SZOBORNÁL

Miként váltunk ilyen fásultakká és közönyösekké? Hiába volt minden? Vörösmarty szavaival: „Hiába onta vért, S keservben annyi hű kebel. Szakadt meg a honért”?

A végén még tényleg igaza lesz Antall Józsefnek, aki azt mondta a lagymatagsága miatt őt kritizáló – mert őt még lehetett – párttársainak, hogy „Tetszettek volna forradalmat csinálni!”

Lehet, hogy valóban ez kellene? Egy új forradalom?

Mi tényleg nem tudunk tanulni a történelemből?

Elolvastam újra a márciusi ifjak 12 pontját. Aktualitása 173 év távlatából sem változott, akár az ’56-os egyetemisták követelései. Jól elszúrtuk a történelem számunkra felkínált kairoszait. Kapunk még valaha esélyt? Mire kell még várnunk? Talán arra, hogy jön majd egy angyal, amely leszállva, felkavarja a ránk poshadt vizet? Vagy arra, hogy lesznek végre valakik, bátrabbak, mint mi, akik elvégzik helyettünk a „nagytakarítást”, mi pedig majd utána látványosan melléjük állunk?

Látom a gőgös, korrupt, velejéig feslett, érzéketlen hatalmat, ahogy „néprádiójukból” ömlesztik ránk a propagandát: „Megmentünk mindenkit!”, „Minden ember fontos!”, „Senkit nem hagyunk az útszélén!”, „Keresztény kormány vagyunk”, „Isten, haza, család”, és nézem közben a napi korrupcióinfót, hallok az újabb erkölcsi botrányokról, és figyelem az operatív törzset is. A kedves, jóságos, a nemzet nagyanyjaként odahelyezett Müller Cecíliát, ahogy elmagyarázza nekünk, hülyegyerekeinek, hogy hogyan kell kezet mosni és orrot fújni, aztán hogy nem is fontos maszkot használni, majd azt, hogy mégis.

Van ott egy másik hölgy, az ötvenes évek frizuradivatjával és rezzenéstelen arccal – mint annak idején a Rákosi-rendszerben, vagy manapság Észak-Koreában – mondja az eléje tett napi szöveget és ismerteti a publikus statisztikát: „meghalt x számú ember, többnyire idős és krónikus betegségben szenvedő…” Mintha az idős és krónikus betegségben szenvedők már úgy sem érnének semmit, mintha az ő életükért már úgy sem lenne kár.

Eközben a rendőr-belügyminiszter irányítja az egészségügyet, az orvosprofesszor Kásler pedig a Dr. Csont. Ömlik a propaganda a magyar „oltakozás” európai sikereiről is, miközben lassan mi is épp olyan érzéketlenekké és embertelenekké válunk, mint amilyenek a hatalommal beoltottjaink. Nem tudunk kiállni az emberiesség, az igazság, a jog és a szétgyalázott „mai ifjaink” mellett, és azt is hagyjuk, hogy összeugrasszanak bennünket: népet a néppel.

Lehet, hogy a szívünk mélyén sokan és pontosan látjuk a folyamatokat, szeretnénk is valami újat, de nem szólunk, nem kockáztatunk. Tegye más, és felhozza mindenki a saját kis indokát, hogy ő miért nem. Így aztán minden marad a régiben.

A rezsim bevásárolta magát a lelkekbe: elvakított és leszedált. Eközben pártirányítás alá vonta a jogintézményeket, a médiát, az egyházat, a gazdaságot, a közigazgatást, az oktatást, a kultúrát, most az önkormányzatok beborításán és teljes kontroll alá vételén ügyködik. A szájukat jártató városi polgármesterek megnézhetik magukat, míg lakáj társaiknak osztják a „védelmi pénzt”, fizethetik belőle az „alkotmányos költségeket”. Aztán ott vannak a kisfalvak, amelyek polgármesterei betojva a párt öklétől, a választókerületi elnöktől, aki mindenféle közjogi státus nélkül, mint valami kufár ajánlja önmagát és árulja a kormány által ráosztott portékát: „Ha adod a lelked, nyered a pályázatot!”

Mit tennének ma?

Európa elé 1848-ra rengeteg szociális probléma tornyosult. Éppen úgy, mint manapság. Pozsonyban kitört a forradalom, aztán ütést mértek Bécsre, a birodalom fejére is.

Lehet, sokan azt gondolják, „persze, könnyű volt 1848-ban, mindenki egyként állt a polgári átalakulás mellé”. Korántsem. Akkor is voltak rendszerhű elemek, akik zavarkeltőknek nevezték az ifjakat, amolyan eszeféseknek, libernyákoknak és sorosistáknak. Akkor is voltak elvtelen végrehajtók, oligarchák, kegyeltek és kegyetlenek, akik magyarként sem örültek Bécs elestének, a jobbágyfelszabadításnak, és voltak a forradalom ügyének belső árulói is.

Vajon mit tennének ma ’48 ifjai?

Vajon ők is egymást csipkednék, egymással versengenének, vagy netán együtt siránkoznának azon, hogy az „Udvarnak” mekkora a túlhatalma, a médiagépezete, vagy, hogy központi cenzúra van?

Vajon legyintenének ők is egyet, mint most mi, a nép, „hogy itt úgy sem lehet semmit tenni?”

Ha látnák a nepotizmus mai korát, vajon ők is szájukat húzva finnyáskodnának, és azon tanakodnának, hogy milyen feltételek mellett szavaznának csak az összefogás listájára?

Vajon lesz-e még Magyarországnak egy olyan napja, amire édesanyám újra azt mondhatná nekem: „nagy nap ez a mai!”?

Molnár Róbert jogász, Kübekháza polgármestere jó ideje minden hétvégén az Azonnalin jelentkezik rovatával, a Majomszigettel. Hozzászólnál, vitáznál vele? Írj!

FOTÓK: Molnár Róbert

Molnár Róbert
Molnár Róbert állandó szerző

Jogász, Kübekháza polgármestere. Minden hétvégén az Azonnalin jelentkezik rovatával, a Majomszigettel.

olvass még a szerzőtől
Molnár Róbert
Molnár Róbert állandó szerző

Jogász, Kübekháza polgármestere. Minden hétvégén az Azonnalin jelentkezik rovatával, a Majomszigettel.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek