Az én művemnek is – mint családfő, mint magyar állampolgár és mint polgármester –Istennek kell szólnia. Nem emberek kényére-kedvére, hanem a személyes megbízatásomnak legjobb tudásom szerint eleget téve, a meggyőződésemnek megfelelően, folyamatosan hozzáigazítva álláspontomat a megértett bibliai kijelentésekhez, nem pedig igéket keresve a magam „igazának” igazolására.

Mire tanít meg minket a jogi kar az életről? Na és Istenről?

Mi azoknak is vezetői vagyunk, akik nem szavaztak ránk, akik nem szeretnek bennünket, akikkel nem jutunk egyről a kettőre. Így fogadjuk el őket. Ha viszont keresztények vagyunk, akkor éljünk is úgy.

Nem vagyok Kína-ellenes, és természetesen senkit nem beszélek le a világhírű és gazdag kínai konyháról, viszont ez a történet annak kapcsán jutott eszembe, hogy mostanság igencsak felértékelődtek a ki tudja, miket, milyen összetevőket és adalékokat tartalmazó kínai-magyar kapcsolatok.

Csak egy hétre akartunk kitörni a fojtogató magyar propagandából, de Orbán Viktor már a nyaralásunk első napján is ömlött ránk. Megtapasztalhattuk, miként zajlik a társadalom leszedálása az állami médiában. Mint egykoron Goebbels idejében.

A miniszterelnök nem is olyan régen még azt üzente: ki kell tartani a nyugatos Magyarország mellett, mert a szabadság mindig nyugatról érkezik. Mi történhetett azóta?

Bözsi néni fényképei az albumból nem számítottak a kereszténydemokrata ügyvédnek, elvégre neki csak a vagyontárgyak kellettek. A mi kis falunk megőrzött múltja az enyészeté lett. De így jár manapság minden, ami nem tehető pénzzé.

Ez a rendszer hiába hirdeti fennen a kereszténységet, nincsen benne semmi empátia, semmi szociális érzékenység, helyette emberi életeken gázol át, és az érték fokmérője a még több pénz és a még több hatalom.

Amióta polgármesterként és szakvizsgázott anyakönyvvezetőként magam is esketek, van egy visszatérő félelmem: egyszer véletlenül elfelejtek elmenni egy esküvőre.

Ha egy rendszer elembertelenedik, vele érzéketlenedik el a társadalom is. Akiből már nincs haszon, azon állam, társadalom és egyén egyaránt átlép. Így járt Laci, Béla és egy idős néni is – csak a mi segítségünk maradt nekik végül.

Tudunk-e még valaha természetesek és az életet leegyszerűsítők lenni a hatalom és pénz körül forgó, mammonimádó és elembertelenedő világunkban?

Nagyon nagy a baj, ha a kormányfőt több érzelem fűzi egy megszűnő postai szolgáltatáshoz, mint saját népéhez. Mi meg utolsó üdvözletünkkel kísérve temetjük szeretteinket. Nekik már nem kell távirat.

A különleges jogrendet a mutánsok miatt meghosszabbítani akaró Semjén Zsolt éjnek idején való munkálkodásáról egy vezető emberről szóló régi történet jutott eszembe. Ő sem tudott aludni.

Választanunk kell a rezsim további büntetlen garázdálkodása, az ország barakká, Putyin, Erdoğan és a kínai kommunisták érdekkörébe való átjátszása, vagy egy ma még nem látható új formáció lehetősége között.

Szigorú, rezzenéstelen arcú savanyú uborkákat, vagy olyanokat, akik hús-vér emberek, akik sorsközösségben élnek a néppel, akik nem akarnak többnek, tökéletesebbnek látszani, mint amik valójában?

Bibó István szelleme a Fideszben már megkopott, de még van remény a visszahódítására.

Csupán vagyonra építeni jövőt, házasságot ingatag. Nem az a kérdés, összedől-e, hanem az, hogy mikor. Láthatjuk a fényűző celebvilág, de akár a magyar politikai elit tagjainak boldogtalanságát is.

Vajon mit tennének ma ’48 ifjai? Vajon ők is szájukat húzva finnyáskodnának, és azon tanakodnának, hogy milyen feltételek mellett szavaznának csak az összefogás listájára?

Tanulságosak számomra a héten történtek: a virágosoknak a Karmelitáig ért a hangjuk, a szerdán bejelentett „országzárás” péntekre egy lájtosabb kormányrendeletté változott. Hogy a vírussal mi lesz? Félő, hogy nem hátrál meg.

Olyan volt ez, mintha nem is egy vidéki kisváros élére választottak volna polgármestert, hanem Magyarország élére egy új miniszterelnököt.

Vasárnap zárul a Házasság hete: az elmúlt napokban jobbnál jobb előadások és beszélgetések hangzottak el a házasságról. Arról, hogy miként lehetne az másabb, jobb. Olyan jó lenne megérteni, hogy a megváltozott jó és őszinte hozzáállás tud csak kedvező folyamatokat elindítani, és tudja a körülményeket is kedvező irányba változtatni.

Egy sáfár nem élhet vissza a megbízatásával, a rábízott javakat nem kezelheti sajátjaként, nem vehet el belőle, és köteles azt mint „jó gazda” gyarapítani, hogy amikor eljön a számonkérés napja, makulátlan, tiszta legyen a könyvelés, és mindent rendben találjon a gazda.

Olyan szomorú látni, hogy a történelmi egyházak gyurmák lettek a hatalom kezében, és már nem lámpások. Hadsereges szóhasználattal élve, a nagyok szinte mind „dezertáltak”, letették a fegyvert.

A nagy embereknek nagy az árnyékuk – tartja a mondás, ám ez így van a nagy egóval rendelkező kis, vagy kisebb emberek esetében is. Az ilyen emberek az életükbe építik saját bukásukat. Soha nem az a kérdés, hogy bukni fognak-e, hanem az, mikor.

A „középkáderként” szerzett tapasztalásaimnak hála jöttem rá: minden nyomorúság, „nemszeretem” dolog is tud a javunkra válni, ha abból készek vagyunk, és akarunk tanulni.

A történelmet megváltoztatni nemcsak a nagyok tudják, hanem mi, kisemberek is, mert amíg van jogunk választani, addig van jogunk ellenállni is.

Míg Magyarország miniszterelnökének villogó rendőrautós felvezetés jár, addig a kübeki polgármesternek egy, a kerékpárja vagy az autója előtt 20-30 méterrel loholó kutya, amely hangosan ugatja végig a falut, tűzbehozva a többi kutyát is.

A krízisek mutatják meg az ember és a társadalom igazi arcát: a jellemet és a jellemtelenséget, az együttérzést vagy a képmutatást. Egy ország jövője nem a gazdasági prosperitástól, a nagy nemzeti eszményektől függ, hanem attól, hogy miként áll a jogállamisághoz és a szegényekhez.

„Nem álmodtam ilyen polgármesterségről, és nem ilyen évvégét terveztem” – értetlenkedtem magamban, hisz Pista bácsi már nem az első „ilyen” halottam volt. A szabadságunk nem természetes, hanem ajándék.

Akkor tudniuk kellene, hogy a „keresztény szabadság” nem felhatalmazás bármire, hanem intés arra, hogy van, ami még nekik is tilos, és nincsenek következmények nélküli tettek.

Ha nem veszítettem volna el képviselői mandátumomat 2002-ben, és ott ülnék most is, ahol ültem, azaz a patkó kormányoldali soraiban, ma nem hívő keresztény lennék, hanem tökéletesre kifejlesztett vallásos képmutató.

Orvosaink, ápolóink esnek ki a rendszerből, akik maradnak, egyre fáradtabbak. Elképesztő a nyomás már nemcsak az első vonalban lévőkön, hanem a járóbetegellátáson, a háziorvosokon és asszisztenseiken is. A társadalom pedig egyre feszültebb.

A körítéssel többet foglalkoznak, mint magával az étellel, amelyet – láthatjuk – egy éjszaka alatt is képesek összedobni, de a marketing, az más. Miért tudom, hogy így van? Húszévesen kerültem be „A Konyha” előkészítőjébe.

A hivatalos statisztikák szerint – ebben nincsenek benne a bábaasszonyok sötét üzelmei – közel 7 millió ember nem születhetett meg 1956 óta. Ha megszülethettek volna, ma talán egy stabilabb európai középnemzet lehetnénk.

Az egyik a lezüllött egyházat meg akarta reformálni, a másik az egyházat a hatalom szolgájává akarja zülleszteni. Több, mint félezer évvel a reformáció után a magyar keresztény egyházak egyre inkább egyetlen párt egyházává lettek.

Sokan gondolják, hogy a társadalmi kijózanodással felérő, október 23-hoz hasonló nagy robbanások előtt valami hatalmas, égbekiáltóan nagy „kémiai együttállásnak” vagy egy oltári nagy pofonnak kell bekövetkeznie. De nem feltétlenül van ez így.

Nixon bukásából jó lenne mindenkinek tanulnia. Tudni, hogy a hatalmukkal visszaélők nem feltétlenül választások alkalmával bukhatnak. Bármikor lefújhatják a meccset!

„Azért jöttem Robi, hogy tájékoztassalak: nagyra értékeljük a faludért végzett munkádat, és biztosítani szeretnélek arról: ha nem nyilatkozol, akkor támogatunk!”

Ha valamennyien látjuk a szemünk előtt darabjaira hulló országunkat, a mindent letipró hatalmi gátlástalanságot, akkor miért nem emeljük fel legalább saját helyünkön a szavunkat?