Nixon bukásából jó lenne mindenkinek tanulnia. Tudni, hogy a hatalmukkal visszaélők nem feltétlenül választások alkalmával bukhatnak. Bármikor lefújhatják a meccset!
„Az embereknek tudniuk kell,
hogy az elnökük csaló-e vagy sem.
Nos, én nem vagyok csaló.
Minden eredményemet kiérdemeltem.”
(Richard Nixon)
Richard Nixon állítólag nagyon szerette a marhahúspogácsát buggyantott tojással.
Még azon a bizonyos utolsó napon is ennek elkészítését kérte konyhafőnökétől. 1974. augusztus 9-én – miután Fehér Házbeli reggelijét elfogyasztotta –, szárnysegédje kopogtatott az ajtaján, és elétette lemondó nyilatkozatát: „Ezennel lemondok az Egyesült Államok elnökének hivataláról.” Nixon odakanyarította jellegzetes aláírását a lap aljára, amellyel befejeződött egy csodálatosan kezdődő, szépen ívelő, de csúfos véggel záródó karrier.
Karrier, amely egy szerény, Yorba Linda-i hajlékból a csillogó Fehér Házig vezetett.
Nixon szülei egyszerű, hétköznapi emberek voltak. Szívós apja sok mindenben kipróbálta magát. Volt villamosvezető, farmer és lett egy szegényes citromültetvénye is. Apjánál sokkal sikeresebb lett viszont a fia, aki hátat fordítva a vadregényes Kaliforniának, belevetette magát a nagybetűs amerikai életbe. Küzdött, tanult, jogi egyetemet végzett, ügyvéd lett. Szolgált a haditengerészetnél, 34 évesen kongresszusi képviselő, három évre rá szenátor, 40 évesen Eisenhower alelnöke két cikluson át, majd újra ügyvéd. 1969-ben, mindössze 56 évesen az Amerikai Egyesült Államok elnökeként költözhetett be a Fehér Házba, ott tartózkodását pedig 1973-ban újabb négy évvel hosszabbíthatta meg, illetve hosszabbíthatta volna meg.
A sikerkalauzok is taníthatnák Nixon életútját, amely bátorító lehet arra nézve – legalábbis a lehetőségek hazájában így volt/van ez –, hogy bárkiből bármi lehet az életben, ha megtanul tanulni, és céljaiért keményen, odaszántan dolgozni.
Azonban az a kép is kirajzolódik a Nixon-életrajzból, hogy az ígéretes karrier, a sikerek, a választási győzelmek önmagában még nem jelentenek győzedelmes életet, mert
nem a választási sikerek az igazi győzelmek, hanem az, ha az ember megbízatásához hűen, alázattal futja meg az előtte lévő pályát.
Focihasonlattal élve: tudja, hogy az első félidő gólelőnye nem jelent automatikus győzelmet a meccs végére. A meccs – tudjuk – Nixon, a csapatkapitány és pár játékostársa számára még a vége előtt kiállítással befejeződött.
Magyarország utóbbi harmincegynéhány éve is mutat néhány, Nixonéhoz hasonló, szép, ígéretes politikai karriert. Szabadságszerető, egyszerű vidéki srácok – amilyen Nixon is volt – a ’80-as évek közepén-végén egyre inkább látták az akkori rezsim valódi arcát és arcátlanságát, bátrak voltak és mertek, utat mutattak egy nemzetnek és bő egy évtizeddel később, győztek.
Azonban az utóbbi harmincegynéhány év valami miatt nem mutat hazánkban (túl sok) Nixonéhoz hasonló elrettentő példát a hatalommal való visszaélés következményeire nézve. Tudjuk jól, nem azért, mert itt nem voltak és nem lennének ilyenek.
Emlékszem, mintha csak tegnap lett volna, amikor az első, igazán nagy botrány kirobbant. Egy Tocsik Márta nevű ügyvéd 804 milliós sikerdíja borzolta 1996-ban a kedélyeket. Azóta viszont lassacskán hozzászoktunk a mindenkori hatalmon lévők gátlástalan és sokszoros „tocsikoskodásaihoz”.
Sokszor van olyan érzésem, mintha valamilyen mágikus szérummal szedálták volna le társadalmunkat, kiiktatva vele a reagálóképességünket a közélet visszásságai, a korrupció és a hatalommal való visszaélés eseteire.
Lehet, tévedek, de mindenesetre eljutottunk a közömbösségnek arra a szintjére, amikor időnként – egy-egy ügy kapcsán – mélyreható és változatos káromkodás, Facebook-komment erejéig fel is szisszenünk, utána legyintve hagyjuk, hogy minden ugyanúgy folytatódjon tovább.
Így aztán nagyra nőhettek ígéretes vidéki „srácaink”. Hatalmuk teljében mára pedig tökélyre fejlesztették adófizetői pénzekből létrehozott saját „zártkörű részvénytársaságuk” működését, ahol a vezérigazgatóság – élén a vezérrel – üzemeltet törvény- és hírgyárat, saját ügyészséget és rendőrséget. Van saját repülőjük, helikopterük és kisvasútjuk. Van saját Balatonjuk, vannak saját kastélyaik és váraik, sok-sok lakájjal. Sőt, még saját egyházuk is van. No persze, nem lelki éhségük csillapítására, csak amolyan megfontolásból: logónak és palástnak.
Ezek a „srácok” ma gyakorlatilag ellenállás és következmények nélkül, bármit megtehetnek. Ha kell, dacolhatnak olyan értékekkel, mint jogállamiság, emberi jogok. Szembemehetnek társadalmi igazságokkal és törvényszerűségekkel, saját képükre formálhatják a keresztény hit örök érvényű igazságait, amiért egy pap sincs, aki tiltakozna mostanság, ha meg merne is – lásd Hodász András plébánost –, azonnali „audiencián” találná magát, mert a „vezérigazgatóság” kedveli a zenét. Mindenben a saját uniszónóját, amelyhez jó, ha van kéznél egy prímás.
A „srácok” magabiztosakká váltak a maguknak teremtett saját biztonságukban. Az uniszónóba nem fér már bele nekik a régen áhította több szólam és a szabadság. Se Bibó, se más. Már a látszatra sem adnak.
Adni a látszatra?
Tudják, hogy mi, a nép, kellőképpen immunizálódtunk; nemcsak hogy a nagy társadalmi kérdésekkel nem foglalkozunk, már olyan húsbavágó hétköznapiakkal sem, mint például a brutális élelmiszer-áremelkedés. A halálgyárakká amortizálódott kórházaink se zavarnak mindaddig, amíg nem lesz fájdalmasan személyessé a helyzet. Egyetemi és oktatói szabadság? Ugyan, kit érdekelnek? Nyamvadt „libernyákok”! Hidegen hagy ez is bennünket, mint az önkormányzatok vírusra hivatkozós, tudatos kivéreztetése.
Nem éri el ingerküszöbünket az sem, hogy azok írják a minisztériumi pályázatokat, akik meg is nyerik…
Abban sem vagyok biztos, hogy nincs-e nekünk is egy kis magyar Watergate-ünk… de ha ki is derülne, valószínű, hogy annak se lenne mélyre ható politikai és társadalmi következménye.
Pedig Nixon bukásából jó lenne mindenkinek tanulnia. Tudni, hogy a hatalmukkal visszaélők nem feltétlenül választások alkalmával bukhatnak. Bármikor lefújhatják a meccset!
Az sem biztos, hogy választók mondanak fel nekik, hanem – mivel „keresztény kormányról” van szó – engedtessék meg, hogy azt mondjam: maga az Isten. Aki a hatalmat sáfárság: lélekmentés és jószolgálat céljából adja, és neki joga van azt bármikor vissza is venni. Őt ugyanis senki nem tudja átverni kegyes szólamaival, solideogloriázgatással és keresztvetéssel.
Ő, egyik napról a másikra is belenyúlhat a folyamatokba, és ha akarja, jól össze is kuszálhatja a dolgokat. Mint annak idején, a nagyra nőtt, büszkévé és rendkívül gonosszá vált Babilonban is tette. Ott a „rendszer”, a nagy „nemzeti összefogásában” nem stadionokat akart építeni, hanem égig érő „felhőkarcolókat”, hogy még nagyobbak, még büszkébbek lehessenek. Olyan nagyok, mint maga az Isten. Nem jött össze nekik, mert a hosszútűrő és kegyes Isten egyszer csak azt mondta: ebből elég!
Nixon elnöknek nem sokkal azután, hogy megkezdte második ciklusát, szembe kellett néznie a lehallgatási botránnyal és annak eltusolására irányuló tettének következményeivel…
Ott állt ez az egykor oly energikus ember kimerülten a Fehér Ház keleti termében, családja, tisztviselői körében. A rászegeződő kamerák előtt remegő hangon Roosevelt elnök sorait idézte. Utoljára szólt e napon nemzetéhez: „A nagyság akkor jő el, amikor valóban próbatétel elé állítanak, amikor belénk rúgnak, csalódások érnek, amikor eljő a szomorúság, mert csak ha voltál legmélyebb völgyben, tudhatod meg, milyen remek dolog eljutni a legmagasabb hegyre.”
Kétségtelenül megindítóan szép szavak. Tudtak ilyeneket kitalálni már az akkori spindoctorok és beszédírók, csak egy valamit hagytak ki belőle: az őszinte bocsánatkérést a nemzettől és a politikai ellenfelektől.
Egyet jól jegyezzünk meg: soha nem a büszkeség, a képmutató hazugság, az álságos vallásosság tesz egy embert államférfivé, vagy emel naggyá, hanem csak az alázat, az igazságszeretet és a kicsikkel való szolidaritás. És persze az önmagával és tetteivel való őszinte szembenézés, a folyamatos önvizsgálat, a bűnvallás, a bocsánatkérés és az újrakezdés készsége, a megbocsátani tudás, a hűség, a becsületesség és az önmagáról lemondani kész önzetlenség.
Mert nem hibátlan vezetőkre van szüksége a nemzetnek – mert olyan nincs –, hanem jellemesekre.
Most biztosan sokan gondolják: ekkora hülyeségeket írni! Nem létezik a politikában olyan, hogy gerinc! Igen, talán igazuk is van azoknak, akik ezt így gondolják, hiszen nincs előttünk (túl sok) jó példa ennek cáfolatára. Illetve még nem látni jó példákat, ami bizony a legfőbb társadalmi bajunk. Van egy erkölcstelen, kontrollját vesztett, érzéketlen kormányunk és vele szemben áll egy zsák bolha ellenzék, amely egymást csípi. Miközben tényleg nincsenek előttünk jellemes, karakteres, példamutató, kipróbált emberek, nincsenek vezetők, akikre egy ország, egy nemzet újjáépítését lehetne bízni.
A másik pedig az – és ez a szomorúbb –, hogy valójában nincs is igényünk jellemes, becsületes emberekre. Ma azok, akik próbálnának értéket felmutatni, gyanúsak. Csípőből lőjük, gyalázzuk őket – és nemcsak a hatalmon lévők, hanem mi, nép is – anélkül, hogy utánanéznénk: kik is ők valójában, mit csinálnak, hogyan élnek? S mivel mi ügyet sem vetünk rájuk, csak nyomjuk a saját „mantráinkat”, maradnak a kétségtelenül szépen, és jól hazudozók.
Nixon élete intő! A bukása akkor vette kezdetét, amikor a jó célokról levette tekintetét, és ezzel elveszítette önkontrollját. Amikor céllá vált a hatalom, és nem eszköz maradt a jóra.
Ekkor szokta megpecsételi az ember a maga sorsát. Aki a fékjeit és ellensúlyait kikapcsolja, önmaga kódolja bele életébe a bukást. Kicsiben és nagyban is így működik. Ha elveszítette már józan ítélőképességét – ez a korlátlan hatalom és hatalmaskodás gyakori mellékhatása -, akár észrevétlenül is válhat önmaga ellenségévé és egyben áldozatává. Nixont sem feltétlenül a politikai ellenfelei, nem a rászállt újságírók buktatták meg, hanem ő saját magát…
Búcsúbeszédét követően Nixon odavezette családját Ford alelnökhöz, és sok szerencsét kívánt elnöki feladataihoz. A piros szőnyegen, amelyen korábban mint elnök büszkén lépdelhetett, most lassan bandukolva haladt a déli kapu felé, ahol már várta a katonai helikoptere. Fellépett a lépcsőjére, majd szembe fordult a Fehér Házzal.
Gerald Ford kissé feszülten lépett hozzá: „Írjon majd pár sort, ha van rá módja! Hadd tudjuk, hogy megy sora.”
Molnár Róbert jogász, Kübekháza polgármestere minden szombaton az Azonnalin jelentkezik rovatával, a Majomszigettel. Hozzászólnál, vitáznál vele? Írj!
Tetszett a cikk?
Az Azonnali hírlevele
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.
