1989 nyarán a kerekasztal-tárgyalásokon az MSZMP, valamint az SZDSZ és a Fidesz álláspontjai a privatizáció kérdésében szinte teljesen fedték egymást. Magyarországon a Kádár-korszak nem volt más, mint a magyar harmadik út, a demokratikus ellenzék pedig akár tudattanul is eme út kiteljesítésén fáradozott. Egy kicsit még mindig haragszom rájuk – miközben minden fontos dolgot tőlük tanultam.

Roppantul fel tud idegesíteni, ha a „rendszerváltás” „kudarcát” azzal magyarázzák, hogy „azt hittük”, hamar el fogjuk érni az osztrák életszínvonalat, és ez nem történt meg. A fő baj az volt, hogy az alku résztvevői nem egyszerűen demokráciát akartak, hanem meg akarták határozni, hogy a váltás után milyen legyen a demokrácia. Így 2010 nem elkerülhetetlenül, de logikusan következett 1989-ből.

Hogyan érezhette volna magáénak a rendszerváltás utáni 20 év berendezkedését a magyar társadalom, amikor alapvető működési zavarokkal szembesült, és az új rendszer nem azt hozta, amit remélt tőle? Mégis, a 2010-es rendszerváltoztatás sem nem szükségszerű korrekció, sem nem tervezett rendszerhiba. Leginkább alkotmányos puccsnak nevezném.

A legtöbben ma irodalmi munkásságáról ismerik Nyáry Krisztiánt, de 2010 előtt komolyan nyomult a politikában is: kommunikációs szakemberként segítette a fővárost húsz évig irányító Demszky Gábort. Na de hogyan került ő a művészvilágból a politikába, és visszatérne-e oda, ha Demszky is visszaszállna a nyeregbe? Mi volt pontosan a feladata, és milyen az, amikor a kommunikációs stáb csinálja a politikát a politikus helyett? Nagyinterjú!

Hiába fogadott el a bécsi parlament szocdem, szélsőjobbos és pilzista többsége egy szigorúbb pártfinanszírozási szabályozást, a Néppárt és főleg a Momentum osztrák testvérpártja, a Neos kikerüli a rendelkezést. A Neos egyik legnagyobb szponzora a Strabag-tulajdonos Hans Peter Haselsteiner.