Ez a választás Orbánról szólt, a következő időszak Gyurcsányról fog

Akik megúszásra játszottak, nem úszták meg, akik beleálltak, hogy Orbán vagy Európa, azok nagyot nyertek. De mégis kiket képviselne egy DK és Momentum fémjelezte ellenzék?

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Az ember hajlamos minden választás után nagy szavakat használni, de azt hiszem, nyugodtan elmondhatjuk, hogy a vasárnapi EP-forduló után új időszámítás kezdődött az ellenzéki térfélen. Egy késleltetett új időszámítás, amelynek már tavaly áprilisban meg kellett volna kezdődnie, de ez nem történt meg a befagyott ellenzéki erőviszonyok miatt. Persze ez is nézőpont kérdése, hiszen sokan vannak, akik úgy érzik: egy régi időszámítás kezdődött újra.

Ha van tanulsága magának a választásnak, az az, hogy

Nem tudom, van-e bárki, aki meg tudja mondani, mi volt a középre tartó, de a véghajrában régi radikalizmusának nyomait némi ukránozással felmutatni igyekvő Jobbik fő üzenete, de ez voltaképpen mindegy is – tény, hogy ezúttal végképp nem feléjük lejtett a pálya. Az MSZP-Párbeszédnek pedig sikerült a legsemmitmondóbb üzenettel előrukkolnia („van közös lista”), amivel annyit értek el, hogy a jobb sorsra érdemes Jávor Benedeket végképp kivonták a brüsszeli-strasbourgi forgalomból, miközben (két) kispárttá zsugorodtak.

A LMP esete egy fokkal összetettebb, hiszen itt volt – Európa-szerte egyébiránt egész sikeres – üzenet, eredmény viszont annál kevesebb. S bár biztosan sokan lesznek a pártban, akik azt mondják majd, az irány jó volt, csak nem sikerült ledolgozni a tavaly április óta felhalmozott súlyos politikai deficitet, ez valószínűleg részben önáltatás. Érdemes kimondani: legyen bármekkora arányú is az európai zöldpártok előretörése, a magyar EP-választás alapkérdése nem a klímaváltozás vagy a környezet ügye volt. Hanem az, hogyan is állunk Orbán Viktorral.

Ezt az is jól mutatja, hogy

és köteleződött el a maga eszmei-fogalmi eszköztárára támaszkova Európa mellett. Ráadásul esetükben az ellenzéki szavazó még választhatott is, hogy a korábbi politikai mainstream (sajátos) figuráit tömörítő alakulatra adja-e a voksát, vagy az újakra, a tiszta kezűekre, a „XXI. századiakra”, a fiatalokra.

Persze ez az értelmezés is elnagyolt, és szintén önáltatás lenne nem hozzátenni, hogy ez a két formáció volt az, amely egyértelműen elvégezte a szükséges politikai munkát. A DK kihasználta helyzeti előnyét (a törzsbázisát jól mozgósító pártnak mindig is kedvezett az alacsonyabb részvételt hozó EP-választás), jó személyi döntéseket hozott és egész egyszerűen jól érzékelhetően jelen volt a kampány során. A Momentum pedig – részben kényszerből is – innovatívabb politikát vitt, mint a sokszor látszólag rutinból politizáló parlamenti pártok.

Sokan most úgy érzik, ezzel végképp eldőltek az ellenzéki erőviszonyok, és a kormányellenes oldal jövőjét az – eleve sajátos viszonyban lévő – DK és Momentum határozza meg. Hogy ezt a viszonyt miként írjuk le, az további fontos értelmezési kérdés. Hiszen vannak, akik máris a megszokott MSZP-SZDSZ-tandem újraéledését látják, míg mások az új erőt fedezik fel a Momentumban, amely akár a DK ellenére is megújíthatja az (össz)ellenzéki politikát. Miközben ami a szemünk előtt kibontakozik, az nem más, mint a magyar politikát jó ideje jellemző képviseleti válság kiteljesedése.

Az újbaloldali szavazókat biztosan nem, akik mindkét formációt egyformán „neoliberálisnak” tartják; a kezdeti „se Orbán, se Gyurcsány” alapállásukat megőrző LMP- és  Jobbik-szavazókat biztosan nem, hiába derül ki esetleg hamarosan, hogy párt nélkül maradtak; a Fideszből kiábrándult konzervatívokat biztosan nem, akik Gyurcsánnyal szemben szocializálódtak, s bár a Momentum gazdasági alapállásával sok tekintetben egyetértenek, annak „kulturális liberalizmusa” idegen tőlük. 

A DK-Momentum fémjelezte ellenzék – e két párt természetes szavazóbázisán túl – leginkább azoknak felel meg, akik abból indulnak ki, hogy „bárki, csak ne Orbán Viktor”. Ha viszont ez lenne a kormányellenes szavazók túlnyomó többségének alapállása, már rég egységesülhetett volna az egész ellenzék. Lehet, hogy

Az ellenzék belső vitáinak továbbra sincs vége, csak eddig nagyjából tudtuk, kik mondják, hogy se Orbán, se Gyurcsány. (A Mi Hazánkat most tegyük félre – ne vicceljünk, ez mégis csak a mi hazánk).

Bármit hozott is az EP-választás, a törmelékekből előbb-utóbb óhatatlanul újjáépül majd az az új formáció, amely ugyanezt mondja. Ha pedig így lesz, egy lassú és keserves folyamat árán jutunk majd el újra oda, ahol eddig voltunk. Vagyis abba a helyzetbe, amikor a mindent leuraló Fidesszel szemben az ellenzék gyakorlatilag még fel sem állt a startvonalra.

Olvass még több cikket Pápay Györgytől az Azonnalin!