+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Pető Iván
2019. október 28. hétfő, 07:13
Hogyan érezhette volna magáénak a rendszerváltás utáni 20 év berendezkedését a magyar társadalom, amikor alapvető működési zavarokkal szembesült, és az új rendszer nem azt hozta, amit remélt tőle? Mégis, a 2010-es rendszerváltoztatás sem nem szükségszerű korrekció, sem nem tervezett rendszerhiba. Leginkább alkotmányos puccsnak nevezném.

Az Azonnali az 1989/1990-es rendszerváltás harmincadik évfordulójára – nem mellékesen persze a 2010-es rendszerváltás tízéves évfordulójára is – több szerzőt is felkért arra, hogy saját emlékeik, élményeik, akkori céljaik és mai tudásuk alapján elemezzék az elmúlt harminc évet, és különösen a harminc évvel ezelőtti rendszerváltást. Most Pető Ivánnak, az SZDSZ egyik alapítójának és korábbi országgyűlési képviselőjének cikkét közöljük. A sorozat összes cikkét itt tudod elolvasni.

 

+++

 

I. Nyilvánvaló, hogy a szabadság jobb, mint bármilyen puha diktatúra

 

1988-1990, a rendszerváltás időszaka közéleti értelemben életem legboldogabb korszaka. Rögtön azt is hozzáteszem, az Azonnali felkérésében megfogalmazott feltételezéssel szemben nem úgymond akkori fiatalságom, reményeim, vágyaim miatt látom így, hanem mert a független, szabad, demokratikus Magyarország megteremtésével olyasminek lehettem a cselekvő részese, némileg formálója, amit feltétel nélkül helyesnek, jónak tartottam, aminek közeli eljövetelére, így az ebben való közreműködés lehetőségére még 1987-ben sem számítottam. Ma is úgy vélem, hogy

 

ez az időszak nem csak az én életemnek, de a magyar történelemnek is az egyik legnagyszerűbb pillanata volt.

 

Már itt, írásom elején reagálok a felkérésben feltett azon kérdésre, hogy mennyiben haladta meg a ’89 előtti rendszert az új, és jó-e, hogy meghaladta. A kommunista rendszer gyakorlatilag összeomlott, fenntarthatatlan volt, tehát ebből a szempontból, logikai értelemben értelmetlen a kérdés. Értve azonban a szándékot, válaszom az: attól függ, honnan nézzük.

 

Számomra és meggyőződésem szerint a magyar társadalom túlnyomó része számára szabadságban élni jobb, mint bármilyen puha diktatúrában. Az átlátható, ellenőrzött hatalom jobb, mint az ellenőrizhetetlen. Szuverén országban (amely a NATO-ba és az EU-ba belépve önként lemond szuverenitása néhány eleméről) jobb élni, mint egy birodalom fennhatósága alatt. A dominánsan magántulajdonra épülő, a közérdek (szociális és fenntarthatósági szempontok) alapján korlátozott piacgazdaság jobb, hatékonyabb és racionálisabb, mint a központosított, állami tulajdonra és újraelosztásra épülő.

 

Ugyanakkor élethelyzetük miatt Magyarországon túlságosan sokan vannak és voltak mindig az elmúlt 30 évben, akiket a fenti szempontok nem érdekelnek, akik érthető módon annak alapján ítélik meg, jobb-e vagy rosszabb számukra a világ, hogy elemi létfeltételeikről gondoskodik-e egy rendszer. Hiába tudom, hogy – Kornai János kifejezésével – a koraszülött, mert a rendelkezésre álló forrásoknál többet költő jóléti állam fenntarthatatlan,

 

meg kell értenem azokat, akik a mégoly alacsony színvonalú egzisztenciális biztonságukat is többre értékelik a társadalmi léptékben érvényesülő szabadságnál, a racionálisan működő gazdaságnál.

 

A kérdésre adott választ tovább bonyolítja a 2010-es rendszerváltoztatás. Ez részlegesen fenntartja az 1989-90-es rendszerváltás vívmányait, ugyanakkor alapvető elemeit elveti. Hogy mi jobb, a relatíve legkellemesebb kommunista ország, vagy egy csökevényes szabadságjogokkal rendelkező, oligarchikus kliensrendszert működtető autokrácia állampolgárának lenni, nem akarom eldönteni, ezek számomra nem elfogadható alternatívák.

 

Engem, akit a kommunista rendszerben leginkább a hazugságok késztettek ellenzéki tevékenységre, külön is felháborít, hogy

 

ez a rendszer őszintétlenségben, képmutatásban, a társadalom pofánhazudásában versenyképes a kommunista szisztémával.

 

A legfájóbb talán mégis az, hogy ma, szemben a kommunista berendezkedéssel, nem hivatkozhatunk arra: az ország a kívülről rákényszerített rendszer miatt olyan, amilyen.

 

II. A magyarok szocializmust akartak kommunisták nélkül

 

Bár a ’80-as években egyre nyilvánvalóbb volt számomra, hogy a „létező szocializmus” válságba került, egyre kevesebb tételben tudja fenntartani tabuit, tanait és mindazt, amit vívmányainak neveztek, váratlanul ért, hogy 1988-89-ben a rendszer hirtelen összeomlani látszott.

 

A kommunista berendezkedésről akkoriban már elég régen úgy vélekedtem, hogy az egy ideálisnak vélt állam utópikus víziójának megvalósítási kísérletével eleve bűnök és eltévelyedések lehetőségét rejtette magában. Ismerve az 1945 utáni magyar történelmet, ismertem a rendszer genezisét, hogy erőszakkal került hatalomra, hogy idegen hatalomnak, a Szovjetuniónak köszönhette születését és fennmaradását. Bűnben született, és mivel a társadalom nagyobb része mást kívánt, mint ami a rendszerrel járt, elnyomás, szabadságkorlátozás nélkül fenntarthatatlan volt.

 

Tudtam, hogy mi történt 1956-ban és közvetlenül utána, tudtam tehát, hogy

 

nem „csak” a rendszer, hanem a Kádár-rezsim maga is aljasságokban, vérben és mocsokban jött létre.

 

Azt is bizonyítottnak láttam, hogy a kommunista rendszer az eredeti ideái szerint gazdasági értelemben működésképtelen, módosítgatott, megreformált változatában is legkevesebb versenyképtelen, a fejlődés akadályozója.

 

Egyértelmű volt számomra, hogy bár a nyugati liberális demokrácia, a piacgazdaság sem tökéletes berendezkedés, de szemben a kommunista rendszerrel, biztosítja az alapvető szabadságjogokat, érdemi önkorrekciókra képes, természete más, mint korábban volt, a század első felének alapvető szociáldemokrata követelései megvalósulva beépültek a szisztémába.

 

Vidéken jártam középiskolába, igaz, a rendszerváltás időszakához képest elég régen, a ’60-as évek első felében, de a kollégiumban főként falusi gyerekekkel éltem együtt, így volt valami képem a vidéki Magyarország társadalmáról, gondolkodásmódjáról. Egyetem előtt, a ’60-as évek közepén egy évig katonáskodtam, ami társadalomismeret szempontjából szintén komoly kurzusnak volt mondható. 12 éves koromtól minden nyáron dolgoztam egy hónapot, fizikai munkát végeztem üzemekben, gyárakban, „szocialista munkaszervezetekben”, ahol találkozhattam a nem idealizált munkásosztállyal, életszemléletével. Magyarul, nem csak olvasmányokból voltak ismereteim a magyar társadalomról.

 

Kár lenne tagadni, a röviden jellemzett addigi rendszer felszámolásának és egy jobb új megteremtésének egyre nyilvánvalóbb lehetőségén túl 1988-90-es közérzetemnek személyesebb dimenziója is volt. A rendszerváltás előtt hozzávetőlegesen tíz évvel, ahogy egykor önmagam számára megfogalmaztam lelki higiéniai okokból, vagyis nem abban a reményben, hogy a közeli jövőben látványos változásokat lehet elérni, bekapcsolódtam a demokratikus ellenzék tevékenységébe. Ellenzéki aktivitásom visszafogott volt.

 

Tudtam ugyan, hogy a politikai rendőrség számon tart, hogy tevékenységemnek bármikor lehetnek rám nézve hátrányos következményei, de ha elkerülhető, már csak két kiskorú gyermekem miatt is, nem szerettem volna elveszíteni állásomat. Levéltárban dolgoztam, ami nem számított egykor sem irigyelt értelmiségi státusnak, de szerettem a munkámat, mert egybevágott érdeklődésemmel. A rendszerváltás előtt az 1945 és 1968 közötti időszak magyar gazdaságtörténetéről, szerzőtárssal írt és megjelent könyvünk folytatásán dolgoztam. Természetesen

 

fel sem merült bennem, hogy valaha is politikai pályára lépjek, hogy országosan ismert közszereplő legyek.

 

Ellenzéki tevékenységem, kapcsolataim alapján szinte evidensnek mutatkozott számomra, hogy a rendszerváltás kezdetén, az új viszonyok közt komolyabb politikai aktivitást vállaljak. Bár kamarai léptékben addig is szerepeltem közönség előtt, tartottam előadásokat, munkahelyemen éles konfliktusok, viták részese voltam, a nagy nyilvánosság előtti szereplésekben, politikai vitákban nem volt gyakorlatom.  

 

Amikor idegen közegben, illetve a szélesebb nyilvánosság előtt kezdtem szerepelni, önmagamat is meglepő módon jól „vizsgáztam”, így gyorsan a rendszerváltás első vonalában találtam magam. Ezzel az addigiakhoz képest merőben új pályára kerültem, ahol egy ideig legalább annyira jól éreztem magam, mint az addigi, kedvelt munkámban. Jó közérzetem abból is származott, hogy új tevékenységem folyamatos, újfajta, igen intenzív kreativitást igényelt: húsz éves, nagyobb részt individuális levéltári, kutatói munka után élveztem a csapatmunkát.

 

Természetesen a rendszerváltás időszakában voltak megalapozatlan reményeim, illúzióim, de akkor sem láttam felhőtlennek a jövőt. Tudtam, nincs tökéletes társadalmi berendezkedés, mondjuk, amelyik a szocializmus mindent kézben tartó államának „gondoskodását” tudja egyesíteni a nyugati liberális demokráciák szabadságával, a kapitalizmus gazdasági dinamikájával. Nem voltak illúzióim a közvetlen demokrácia lehetőségeit illetően sem, értve ezen, hogy országos méretben elképzelhetetlennek tartottam egy ilyen rendszert, ugyanakkor kisebb léptékben, akár lakóhelyi, akár munkahelyi alapon működőképesnek reméltem.

 

A rendszerváltás kezdetétől világos volt, hogy a gazdasági berendezkedés transzformációja nagy megrázkódtatásokkal, sok fájdalommal jár. Ha valaki megnézi az SZDSZ 1988 végén, 1989 elején készült programját (A rendszerváltás programja), amelynek egyik szerkesztője voltam, láthatja,

 

a program írói tisztában voltak vele, hogy ami szerencsés esetben megvalósítható, az – ahogy mondani szokták – nem éppen méznyalás.

 

Nem azt állítom, hogy mindent előre tudtunk és láttunk, ami 1990 után történt, de tény, a rendszerváltó pártok közül az SZDSZ-nek volt a várható nehézségeit illetően a legkevesebb illúziója.

 

 „Úgy érezzük, minden lehetőséget meg kell ragadni arra, hogy az elszegényedést megállítsuk, a következményeit enyhítsük” -– mondtam egyebek között 1989. június 21-én az ellenzék nevében a kerekasztal-tárgyalásokon, a gazdasági szekció megnyitásakor tartott „vezérszónoklatban”.

 

És ugyaninnen a zárómondatok: „Nincsenek és nem is lehetnek illúzióink. Míg a politika sarkalatos kérdéseiben, ha itt megállapodunk, akár már a közeljövőben is érzékelhetővé válnak az eredmények, a gazdasági tárgyalásokkal azonban a legjobb esetben is csak a zuhanás, a leszakadás megállításának intézményes feltételeit teremthetjük meg. A politikai megállapodások nyomán, a szabad választásokkal már jelenünket is megnyerhetjük, a gazdaságiakkal csak a jövőnket biztosíthatjuk.” (A teljes szöveg megjelent a másnapi Népszabadságban, és olvasható A rendszerváltás forgatókönyve c. forráskiadvány 2. kötetében a 154-155. oldalon.)

 

Többé-kevésbé tisztában voltam azzal is, hogy

 

az, amit a szabadság kivívásának váratlanul ránk köszöntött lehetőségeként elképzelünk, felülről irányított társadalomátalakítás, és minden demokratikus szándékkal együtt sem lehet evolutív társadalomfejlődésnek nevezni.

 

Bár akkor még nem ismertem a Karl Popper által bevezetett és Fridrich Hayek által is használt társadalommérnökség fogalmát, egykori meggyőződésem szerint mi egészen másként „mérnökösködtünk”, mint a kommunista rendszer társadalomtervezői. Szemben az utóbbiakkal, akik egy ideálisnak vélt állam utópikus víziójából kiindulva szabták át a társadalmat, mi egy összeomló rendszer helyébe „terveztünk” egy máshol bizonyítottan működőképest.

 

Bár biztos voltam abban, hogy a magyar társadalom többsége akarja, amit rendszerváltásnak gondol, de azt is láttam, hogy csak a megvalósítható berendezkedés egyes elemeit igényli, valamint azt is, nem lehet arra várni, hogy spontán folyamat eredményeként megjelenjen valamiféle alulról épülő rendszer. Többé-kevésbé felmérhető volt, hogy a transzformáció gazdasági előnyei, ha minden jól megy is, egyes rétegeken túl igazán csak a következő generációtól lesznek élvezhetők.

 

Sőt, bizonyosnak látszott, hogy a szükségesnek ítélt, elkerülhetetlen gazdasági változásokat és ennek várható szociális következményeit, demokratikus berendezkedés keretei között is – kicsit durván fogalmazva – le kell gyömöszölni a társadalom torkán. Amit nem lehetett sok-sok részletében felmérni, és amivel egykor én sem számoltam kellőképpen, az, amit Popper és Hayek úgy fogalmazott meg:

 

a társadalommérnöki szándékok és következmények többnyire eltérnek egymástól, sőt, a nem tervezhető társadalmi folyamatok következményeként sokszor éppen az eredeti szándék ellenkezője keveredik ki a beavatkozásokból.

 

A rendszerváltás idején igen sokat jártam az országot, kisebb és nagyobb településeken tartott úgynevezett lakossági fórumokon hirdettem – miként a többi új párt képviselői is – az igét. Az ilyen rendezvények érdeklődő közönsége később is a politikai aktivitásra hajlamos kisebbségből került ki. A megnyilvánulások alapján eléggé hamar nyilvánvalóvá vált számomra: még e fórumok feltehetően átlagnál tájékozottabb közönségének is – némi eufemizmussal – eklektikus a képe a világról, a közeljövő magyarországi lehetőségeiről.

 

Kornai János ezt később úgy jellemezte: az átlagember szupermarketnek tekinti a társadalmi, gazdasági berendezkedést, ahol találomra leveheti a polcról, ami megtetszik, amire igénye van, holott a rendszereknek szigorú belső logikájuk létezik, az elemek nem passzinthatók kívánság szerint.

 

A rendszerváltás időszakában, de még hosszabb ideig utána is, némileg leegyszerűsítve úgy összegeztem a magam számára a tapasztaltakat, hogy

 

a magyar nép tulajdonképpen szocializmust szeretne kommunisták nélkül.

 

Ez úgy értendő, hogy az 1956-ról addig folytatott hazudozás feladása és a Nagy Imre-temetés után nehéz volt Kádárt és pártját, rendszerét makulátlannak látni, ugyanakkor, egyebek közt a második és a szürke gazdaság pótlólagos jövedelemszerzési lehetőségei miatt a többség nem észlelte a rendszer csődjét.

 

Azt tapasztaltam, hogy a változásoktól az emberek számottevő része valami olyasmit remélt, hogy hamarosan osztrák életszínvonalon élhetünk. Ezt nagyjából úgy képzelték, a szocializmus úgynevezett vívmányainak (a többé-kevésbé biztos lassú gyarapodás, a szociális biztonság, a mindenki számára elérhető egészségügyi ellátás, a garantált munkahely, az ingyenes oktatás, az olcsó nyaralás a vállalati és SZOT-üdülőben stb.) alacsony színvonala emelkedik osztrák magasságokba, természetesen a piacgazdaság hátrányai, bizonytalanságai nélkül. Mások viszont eleve szorongtak: ők aggodalmaskodva figyelték, hogy abból az állapotából, ahol már jól eligazodnak, hova változik a világ. Míg az előbbiek 1990 után, a rendszerváltás megrázkódtatásait észlelve gyorsan és tartósan csalódottá váltak, az utóbbiak igazolva látták szorongásukat.

 

Nem véletlen, hogy a rendszerváltás kettős feladatát, a liberális demokrácia megteremtését és a piacgazdaságra való átállást a társadalomtudósok egy része, igaz, kisebbsége, együtt, egy időben megvalósíthatatlannak vélte, mondván: ami a gazdaság szükséges átalakításával jár, azt nehezen viseli el a társadalom, a liberális demokrácia biztosította jogok révén viszont akaratnyilvánítása szükségszerűen konfliktusba kerül a gazdasági transzformációval.

 

Mindezt többé-kevésbé felfogva is egyértelmű volt az Ellenzéki Kerekasztalnál képviselt pártok számára, hogy a leváltott rendszer 40 éves diktatórikus berendezkedése, központosított társadalomvezérlése után nem engedhető meg a szabadságjogok, a demokrácia korlátozása, hogy így könnyebben valósuljon meg a gazdasági berendezkedés, a társadalom átépítése.

 

III. Hat dolog, ami miatt Magyarországon úgy sikerült a rendszerváltás, ahogy

 

Sok-sok részletkérdésben jogosan vethető fel, hogy a rendszerváltók rossz döntéseket is hoztak. Nyilvánvaló, hogy ismereteink és fantáziánk korlátozottak voltak, sokszor nem láttunk tovább a döntések közvetlen következményeinél.

 

Egyértelmű,

 

+ hogy a választási törvénybe például időzített aknák is kerültek;

 

+ hogy az úgynevezett spontán privatizáció (amely egyébként már a rendszerváltás előtt zajlott) – és ez áll a későbbi, szabályozottabbra is – számos visszássága elkerülhető lett volna;

 

+ hogy a kárpótlás adott módja rossz politikai kényszerből született;

 

+ hogy a tsz-ek dühödt szétverése nem volt szükségszerű;

 

+ hogy az úgynevezett igazságtétel ügye, ideértve az ügynökügyeket, az egykori politikai rendőrség tevékenységét tükröző iratok nyilvánosságát is, elvarratlan maradt;

 

+ hogy az MSZMP nem számolt el a vagyonával;

 

+ hogy az úgynevezett médiaháború talán elkerülhető, megelőzhető lett volna, ha még a kerekasztal működése idején sikerül kidolgozni és elfogadni a megfelelő szabályokat, és nem lett volna szabad, hogy még a demokratikusan megválasztott parlament összeülése előtt az MSZMP/MSZP maga értékesíthesse a tulajdonában lévő sajtót;

 

+ hogy a párt- és kampányfinanszírozás szabályozása felületesnek mutatkozott stb., stb.

 

Felkészületlenek voltak a pártok, az első hivatalba lépő kormány a tömeges munkanélküliséghez és annak járulékos hatásahoz – amilyen például a bűnözés új formáinak gyors megjelenése – hasonlóan eléggé tehetetlenül nézték az „eredeti tőkefelhalmozás” irritáló következményeit, valamint alvilági lehetőségeit is, és a sort hosszan lehetne folytatni.

 

Vizsgálható a kérdés úgy is, ahogy a felkérő levél veti fel: a szlovénok példája nem azt mutatja-e, hogy nem kellett volna mindent kiönteni a fürdővízzel; esetleg inkább a baltiak példája lett volna jobb, ahol a miénknél is radikálisabban szakítottak a régi rendszerrel?

 

E konkrét kérdésekre reflektálva röviden azt válaszolhatom, hogy

 

a rendszerváltáskor sok idő kísérletezésre, a változtatások patikamérlegen adagolására nem volt, miként egyébként a többi volt szocialista országban sem.

 

A kommunista rendszer sok tekintetben egyenfazonja mellett is minden országnak mások voltak az adottságai, kondíciói, hagyományai, döntően az ilyesmi határozta meg, hogy hol mi történt. Más országok példájának emlegetése adott esetben azért problematikus, mert nem nehéz megtalálni azokat a hivatkozási lehetőségeket, amelyek miatt az összehasonlítás elvethető.

 

Szlovénia és a balti országok nagyságrenddel kisebbek például Magyarországnál, a lakosság számát tekintve Szlovénia és Észtország Budapest méretű, de a legnagyobb Lettországban is alig több mint 3 millióan élnek. A fordulat mind a négy ország számára elsősorban a függetlenséget jelentette, a baltiaknál ez szinte evidensen járt együtt azzal, hogy mindennel szakítsanak, ami a szovjet uralommal járt. Szlovénia a legtöbb mutató alapján a legjobb állapotban lévő ország volt a rendszerváltók között, részben ezért, részben gazdaságának szerkezete, mérete miatt megengedhette magának az óvatosabb átalakulást.

 

Az említett és nem említett érintett országok történelmi, kulturális, vallási hagyományai másként és másként, de nagyon eltértek Magyarországétól, így a lakosságuk mentalitása is különbözött, hogy csak egy példát említsek, még a döntően katolikus Szlovéniában és Litvániában, miként Lengyelországban vagy Horvátországban is, más volt az egyház szerepe, mint nálunk.

 

Magyarországról hat olyan sajátosságot említek, amelyek 1988-90-ben többé-kevésbé nyilvánvalók voltak, eltértek a többi rendszerváltótól és meghatározó szerepet játszottak a változásokban.

 

1. Az állampárt Kádár utáni vezetése erősen megosztott volt, inkább hatalmuk megőrzésének igénye, mintsem az ideológiai doktrínák tartották össze őket. Részben ennek következményeként az MSZMP a „testvérpártoknál” nyitottabb volt a változtatásokra, bár – ezt fontos hozzátenni – jó ideig nem tudta és akarta elképzelni, hogy elveszíti a hatalmát, és ennek megfelelően is viselkedett.

 

2. Az 1968-as reformok, minden későbbi visszalépés ellenére is, kiegészülve a ‘80-as években bevezetett változásokkal a piacgazdaság szimulálásának sok elemét meghonosították, ebben Magyarország élen járt a régióban.

 

3. Magyarországon Lengyelországhoz képest rendkívül gyenge volt ugyan a kommunista rendszer politikai ellenzéke, de a különböző irányultságú csoportosulások 1989-ben képesek voltak közösen fellépni a rendszerrel szemben. Pozíciójukat jelentősen erősítette, hogy a szisztéma radikális reformálásán már régebben gondolkodó, számottevő értelmiségi közeg elképzelései ebben az időszakban már alig-alig különböztek az ellenzékiek nézeteitől. A félreértések elkerülése érdekében jegyzem meg, hogy nem mindenkit tartok reformernek, aki önmagát szerette annak tekinteni, vagy akit egykor, esetleg utólag annak neveztek. Sokan akartak változást, mert felismerték, hogy ami addig volt, nem folytatható, de nem akartak rendszerváltást, nem rendelkeztek átfogó, koherens elképzeléssel, nemegyszer csak személyes pozíciójuk átmentése határozta meg lépéseiket.

 

4. Az ország – Lengyelországot nem számítva – a többi szatellitországhoz képest rendkívüli mértékű eladósodottsága gyors kezelést igényelt.

 

5. Bár a magyar társadalom túlnyomó többsége akarta a rendszerváltást, de – mint fentebb már jeleztem – messze nem látta annak minden fontos következményét, valamint, egyebek közt a „legvidámabb barakk” státusz következményeként, a változás akarásának vehemenciája más kommunista országokéhoz képest igen-igen visszafogott volt, a lakosság túlnyomó többsége passzívan figyelte, ha egyáltalán követte a történéseket.

 

6. Nem függetlenül az előző pontban említett tényezőtől, általánosnak nevezhető igény volt, hogy „csak balhé ne legyen”, amivel 1989-ben a hatalom és az ellenzék is azonosult. Ez kb. azt jelentette, hogy a rendszerváltás ne járjon kontrollálhatatlan, esetleg utcai atrocitásokig fajuló megnyilvánulásokkal. Ebben az igényben feltehetően szerepet játszott 1956 és az azt követő brutális megtorlás emléke is.

 

A felsorolt elemek többsége szerepet játszott abban, hogy 1989-ben a rendszerváltás közjogi része az ellenzék és a hatalmat birtokló állampárt képviselői között tárgyalásokon, békés úton teremtődött meg. Lengyelország a tárgyalásos rendszerváltásban megelőzte Magyarországot és ott, éppen az ellenzék ereje miatt, több kompromisszum is belefért a megállapodásba, mint nálunk, ahol kezdetben az ellenzék gyenge volt, hiányzott az egyértelmű társadalmi legitimációja. Végül is Magyarország a megállapodásos rendszerváltással jelentősen megelőzte a többi volt szocialista országot – persze Lengyelország kivételével.

 

A többé-kevésbé látható, így racionálisan kalkulálható tényezők mellett a rendszerváltók csak impressziókkal rendelkeztek a magyar társadalom 1990 után fokozatosan felszínre kerülő mentális állapotáról, attitűdjéről, holott ez a faktor a következő évtizedekben meghatározó szerepet kapott.

 

A magyar rendszerváltás utáni időszak legsúlyosabb gondjait nem az egyes hibák, tévedések, bűnök vagy a felkészületlenség okozták, hanem az az említett körülmény, hogy a gazdasági, szociális rendszer elkerülhetetlen átalakításával a társadalom vágyai, reményei, ugyanakkor félelmei és az utóbbiakat „igazoló” későbbi sérelmei, csalódásai, az évszázados előzmények során kialakult mentalitása a demokratikus rendszerben szükségszerűen politikaformáló tényezővé váltak.

 

Lapos, publicisztikai közhely, hogy minden társadalomnak olyan politikusai vannak, amilyeneket megérdemel, kicsit differenciáltabban fogalmazva, amilyeneket „kitermel” és elfogad, vagyis az 1990 utáni magyar politikai osztály természetesen a magyar társadalom „terméke”. A politikusok, a politikai szervezetek működésének logikája a demokráciákban hasonló: léteznek és érvényesülnek is ugyan személyes és önző érdekek, de egészében a politikusok a társadalmi igényeknek, elfogadásnak igyekeznek megfelelni. Természetesen jobb esetben ez nem csak napi, rövidtávú szempontok érvényesítését jelenti, és igaz az is, hogy a politika nem pusztán szolgálja, hanem formálja is az elvárásokat.

 

Joggal vethető fel, hogy

 

hogyan érezhette volna magáénak a rendszerváltás utáni 20 év berendezkedését a magyar társadalom többsége, amikor alapvető működési zavarokkal szembesült, az új rendszer nem azt hozta, amit remélt tőle.

 

Ismert, hogy az első három szabad választás időszakában milyen szélsőségesen változott a lakosság politikai szimpátiája (1992-ben a felmérések alapján a Fidesz talán abszolút többséggel nyert volna, ugyanígy 1996-ban a Kisgazdapárt.) 1994-re például részben elmúlt a ’89-es kommunistaellenesség, kiderült, hogy mások másként nem makulátlanok, maradt viszont az emlék, hogy Kádár és rendszere a nép barátja volt, amit erősített a vélekedés, hogy a szovjet befolyási övezetben a maximumot hozták ki a kommunista rendszerből, hiszen a szatellitállamok közül nálunk volt a legjobb élni.

 

Ebben a széles körben élő közérzületben a kommunista rendszer gazdasági összeomlásának következményeit egyszerűen a rendszerváltás számlájára írták, amit az új rendszer útkeresései, ügyetlenségei látszólag meg is alapoztak. Ugyanakkor a politikusok és a pártok egészében az elképzelt és valóságos választó igényeihez igyekeztek igazodni, legtöbbször a rövidtávú elismerés reményében. Ok és okozat itt nehezen kettéválasztható.

 

A hatalmi visszaélések, a korrupció, az új politikai osztály tagjai egy részének gőgje, a nyilvánvaló ügyetlenkedések, rossz döntések összekeveredtek a változások aligha elkerülhető következményeivel, a társadalom számottevő részének átmeneti, sőt igen jelentős arányban véglegesnek látszó lesüllyedésével, a megszokott értékrend felbomlásával.

 

A pártok és az egymást követő kormányok, de a médiumok többsége is sokszor reagált rosszul mindarra, amit tapasztaltak. A sajtó nem jelentéktelen hányada szívesen erősítette a politikaellenes „népi” vélekedést, miszerint például a párthoz nem tartozás egyenlő a nem-politizálással, nem politizálni becsület és dicsőség dolga; a képviselők az Országgyűlésben csak veszekednek, ráadásul olyan felesleges dolgokról mint például, hogy milyen címere legyen az országnak, ahelyett, hogy kéz a kézben tennék a néppel a jót.

 

A pártok választási ígérgetésekkel, olykor kimondottan populista gazdaságpolitikával, ellenzékből a pénzügyek konszolidálására irányuló törekvések felelőtlen, szimpla népnyúzó intézkedésként támadásával operáltak – utóbbiban a nem túl szofisztikált kisgazdák mellett 1994-től az egyre profibb Fidesz vitte a prímet (vö. az ún. szociális népszavazás kezdeményezése, a Bokros-csomag vagy a Bajnai-kormány lépéseinek minősítése).

 

A 2010-es rendszerváltoztatás közvetlen előzményihez tartozik, hogy

 

Orbán Viktor politikai stratégiája már igen korán, de legkésőbb a 2002-es a választások elvesztése után alapjaiban állt szemben a liberális demokrácia elveivel, amit nyíltan csak 2010 után vállalt.

 

Elképzelése ellenségnek tekintette a Fidesz riválisait, céljának azt tartotta, hogy a politikai tér döntő részét a Fidesz töltse ki, birtokolja. Nem véletlenül hasonlít a stratégia arra, amit Karl Clausewitz klasszikusnak tekintett, A háborúról című munkájában úgy fogalmazott meg: míg ellenségeimet tönkre nem tettem, attól kell tartanom, hogy ő ver le engem, mert amíg ellenségem szab nekem törvényt, nem vagyok a magam ura.

 

A másik oldalon, a 2002 és 2006 közötti nagyvonalúan költekező időszak után, a 2006-os választásokat követően, az őszödi beszéddel kompromittált, kapkodó, bizonytalankodó kormány tevékenysége, az addig ismeretlen utcai demonstrációk összeolvadtak a nemzetközi pénzügyi piacok 2008-as összeomlásának következményeivel, ami ráadásul akkor érte el a magyar gazdaságot, amikor a 2000-es évek növekvő eladósodásának konszolidálása éppen csak elindult.

 

A felsorolt és nem említett tényezők folyamatosan rombolták, zilálták az 1989-ben főbb vonalaiban kialakított rendszert, amelynek társadalmi elfogadottsága a maga teljességében eleve kétséges volt, így 

 

2008-ra, 2009-re valódi válsághangulat alakult ki.

 

IV. Az az ország nem szabad, ahol a kormány demokratikusan leválthatatlan

 

Ami a 2010 utáni rendszerváltoztatást illeti, először egy kevésbé fontos megjegyzés: az önmegnevezést én nem használom, sem a NER rövidítéssel jelzett halandzsát, sem az illiberális demokráciát. Ami az utóbbit illeti, míg az illiberális szándék többé-kevésbé világos, kétségtelen, bizonyos demokratikus elemek csökevényként megmaradtak, igaz, jórészt üresen vagy torzan működnek. Így bár tartalmilag nem sokat mond, nem véletlen, hogy sokan hibridnek nevezik a hasonló berendezkedéseket. A viszonyokat legpontosabban azonban az autokratikus jelzővel lehet jellemezni, amely ugyebár nem kimondottan a demokrácia ismérve.

 

A felkérés alternatívákat vet fel, miszerint a rendszerváltáskor elkövetett hibák miatt volt szükség a 2010-es fordulatra, esetleg az 1989-ben megszületett rendszer „csak” lehetővé tette a 2010-ben bekövetkezett rendszerváltoztatást. Ami az utóbbit illeti, nem megalapozatlan a vélekedés, hogy az 1989-90-es rendszerváltás választási törvényének következményeként lehetett 2010-ben a szavazatok alig több mint 50 százalékával kétharmados parlamenti többséget szerezni. (A később módosított választási törvény szándékosan tovább növelte az aránytalanságot.) Az 1994-es választások óta ráadásul nyilvánvaló volt, hogy a törvény az indokoltnál jobban kedvezményezi a győztest, mégis változatlan maradt a szabály.

 

Az is áll, hogy az Alkotmány, a rendszerváltáskor elfogadott alkotmányos szabályok stabilitása nem kaptak kellő védelmet, holott más országokban jócskán lehet erre technikát találni.

 

A kormányváltás hol indokolt, alkalmatlanság, hibák vagy a rosszul kezelt problémák miatt, hol kevéssé kiérdemelt, mert a gondok kívánnak kellemetlen, népszerűtlen döntéseket. Az, hogy egy kormány nagyon meg tud bukni egy választáson, ilyenkor nagy többséget kap az addigi ellenzék, nem rendszerhiba, szokványos történet. A brit és a többi hasonló választási rendszer például eleve a kompenzáció nélküli, aránytalan megoldásra épül, és sok példa hozható fel arra, hogy úgymond túlgyőzi magát egy párt. A jogrendszeren kívül ilyen esetekben a hagyományok és normák is útját állják az egyoldalú, rendszert átrajzoló döntéseknek, ilyeneket nem szokás demokráciákban hozni.

 

Nem a vesztesek felelőssége, és nem is a rendszer működési rendellenessége, ha a győztes visszaél hatalmával.

 

Ebbe beletartozik az is, hogy a demokratikus rend meglehetősen védtelen, ha céljait titkolva egy politikai erő demokratikus úton hatalomra kerülve arra törekszik, hogy kiiktassa a demokrácia intézményeit.

 

A felkérés nem nevezi meg pontosan, mire gondol, amikor felveti: esetleg a rendszerváltáskor elkövetett hibák miatt volt szükség a 2010-es fordulatra? A Fidesz interpretációja szerint 1989-90-ben a rendszerváltás túlságosan liberálisra sikeredett és nem fejeződött be, ezért az azt követő két évtized tévelygése után a befejezés a Fideszre maradt. Felvethető, hogy esetleg a 2010 előtti korrupció, a politikusi hazudozás (őszödi beszéd), a 2006-os zavargások alatti emberi jogi sérelmek, a határon túl élő magyarok, a gazdasági válság áldozatainak, a devizahiteleseknek „cserbenhagyása” indokolta a Fidesz rendszerváltoztatást? Most nem beszélve a hazudozás, a korrupció 2010 utáni üzemszerűvé váló működtetéséről, a devizahitelesek ügyének továbbhúzódó és részleges rendezéséről stb., számomra egyértelmű:

 

a 2010 utáni változások nem a rendszerváltás úgymond hibáit, befejezetlenségét vagy az 1990 és 2010 közötti rendszer működési zavarait kívánták korrigálni. A Fideszt egészen más célok vezérelték.

 

Az elmúlt 30 évben a magyar társadalom elégedetlenségét a rendszerváltással vagy a regnáló kormányok működésével szinte kizárólag csak választásokon jelezte, érdemi sztrájkokra szinte soha, utcai demonstrációkra is csak igen ritkán került sor, vagyis a liberális demokrácia és a piacgazdaság egy idejű megteremtése viszonylag kis nyílt társadalmi ellenállásba ütközött. A társadalmi konfliktusok megelőzése, az 1989 és 2010 között kiépült rendszer problémái, működési zavarai, ha csak a kijavításuk, elhárításuk lett volna a cél, a 2010 utáni rendszerváltoztatás nélkül is kezelhetők lettek volna.

 

Lehet ugyan hinni, hogy a Fidesz társadalompolitikai céljai (mondjuk a családtámogatás rendszere, a közmunkaprogram, a rezsicsökkentés, új középosztály megteremtési szándéka stb.) magasabb rendűek minden más elképzelésnél, de ezek megvalósításához is elegendő lett volna a választásokon megszerzett parlamenti többség, nem volt szükség még a liberális demokrácia, a fékek és ellensúlyok felszámolására vagy mondjuk a kiépített médiarendszerre.

 

A Fidesz változtatási szándéka a berendezkedés 2010 utáni megváltoztatásával egyértelműen azt célozta, hogy hatalomra kerülve leválthatatlanok legyenek.

 

Ez nem a rendszerváltás tökéletlenségeinek korrekciója, hanem éppen az ellentéte az egykori fő célkitűzéseknek. Ráadásul az is egyértelmű, hogy a leválthatatlanság biztosítása nem szimpla hatalomszeretet vagy küldetéstudat eszköze, hanem jelentős részben egy oligarchikus kliensrendszer vagyonszerzésének, illetve büntethetetlenségének biztosítéka.

 

Igaz, ahogy a felkérő levél írja, ma nagyobb a szabadság, mint a 30 évvel ezelőtt megbukott rendszerben bármikor is volt. Hogy aktualitással példálózzak, 1989 előtt már az is elképzelhetetlen lett volna, hogy a helyhatósági választáson a hivatalos jelöltekkel szembenállókra lehessen szavazni, nem hogy akkorát bukjanak a hatalom jelöltjei, mint a minap a Fideszéi.

 

De talán mégsem ez a mérce! Putyin Oroszországa is szabadabb, mint a Szovjetunió volt bármikor, mégsem tekinti senki szabadnak az orosz berendezkedést. Kádár Magyarországa is szabadabb volt a ’80-as években, mint az NDK, mégsem tekintettük szabadnak.

 

Nem lehet szabadnak nevezni azt az országot, ahol a kormányhatalom demokratikus mechanizmusokkal leválthatatlan, lényegében ellenőrizhetetlen, ahol az adófizetők pénzéből működő, eredetileg közszolgálati célú, valamint a legtöbbször zavaros, áttekinthetetlen tulajdonú, formálisan nem állami médiarendszer döntő része a hatalom silány és brutális propagandaeszköze, ahol felszámolták a kormány hatalmát korlátozó fékeket és ellensúlyokat, ahol egzisztenciális veszély fenyegeti a hatalom bírálóit, ahol közpénzekből oligarchikus kliensbirodalmak épülhetnek stb.

 

Aligha vitatható, hogy

 

ma Magyarországon az összes érdemi döntés egyetlen ember, Orbán Viktor kezében összpontosul. Egy ilyen berendezkedés akkor sem tekinthető demokratikusnak, ha ilyen-olyan okok miatt létezik a szabadság néhány csökevénye.

 

Nem kétséges, az Európai Unió normái bizonyos korlátot jelentenek, így némileg adni kell a demokrácia látszatára, a rendszernek legfeljebb kellemetlenek a megmaradt szabadság egyes következményei. Ezen a helyzeten addig, amíg a hatalom nem forog veszélyben, nem áll érdekében változtatni. De azért nap mint nap érzékeltetik: csak elhatározáson múlik, hogy mikor csapnak oda a rendszert zavaró, tőle független intézményeknek-személyeknek, mikor húzzák meg még jobban a gyeplőt.

 

A 2010-es rendszerváltoztatás sem nem szükségszerű korrekció, sem nem tervezett rendszerhiba. Leginkább alkotmányos puccsnak nevezném, amennyiben egy alkotmányos eszközökkel hatalomra került csoportosulás, anélkül, hogy valódi szándékát előzetesen felfedte volna, önös céljai érdekében szinte kizárólagos, mert lényegében ellenőrizhetetlen, demokratikus úton leválthatatlan hatalmi rendszert teremtett magának.

 

MONTÁZS: Pintér Bence / Azonnali

 

Olvasd el a Rendszerváltás 30 sorozat többi cikkét is!
 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

A DK még azután is meghívott a taggyűlésére, hogy már négy hónapja jeleztem, kilépnék a pártból, írja Petróczi Rafael.

Strache alkancellárként rendszeresen találkozott azon cégek vezetőivel, amelyeket az ibizai videóban az FPÖ titkos adományozóiként nevezett meg. De sámánokra is maradt ideje.

A ménfőcsanaki vőféllyel együtt immár öten szállnak ringbe Borkai megüresedő székéért.

Ha elfogadják a kultúratámogatás átalakítását célzó törvényt, tüntetéssorozat kezdődik, mondta az Azonnalinak Novkov Máté a hétfői tüntetésen.

A Mikulás vagy a Télapó a helyes? A Munkáspárt elnöke elárulta, mi az újévi fogadalma: hogy olvasni fogja az Azonnalit.

A tettes még szökésben van, négyen haltak meg.

Nem volt elég ágy, a kórház padlóján kellett aludnia egy kisfiúnak. A miniszterelnök nem akarta megnézni a képet.

A hét kérdése

Miközben Matolcsy György, a Párbeszéd, az LMP és a Momentum azon vitázik, jó vagy rossz lenne-e Magyarországnak az euró minél előbbi bevezetése, az Azonnali az olvasókhoz fordul: kell-e nektek magyar euró?

Azért ide elnéznénk

Hogyan amerikanizálódtak a hazai ideológiai viták, a kampánytechnikák, a politikai intézményrendszer? Dec. 10.

Van-e esélyük a törököknek az EU-tagságra, vagy végleg keleten ragadnak? Vitaest december 10-én.

December 11-én az NKE-n lehet honvédelemről trécselni a kormány bevándorlásellenes kabinetjének vezetőjével.

Kifejezetten érdekesnek tűnő konferencia a budapesti Goethe Intézetben december 12-én.

November 22-től egészen december 15-ig a PIM-ben!

Ezt is szerettétek

Szerintünk az újságírókat korlátozó új szabályok nem felelnek meg az alkotmány követelményeinek, úgyhogy bepereltük az Országgyűlés Hivatalát és magát Kövért is.

Mikor lesz tárgyalás és ítélet? Mi lesz, ha nyerünk? Hogy néz ki egyáltalán egy kereset a házelnök ellen? Elmondjuk a perünk kulisszatitkait!

Eddig is csak egy-két helyen szabadott videózni a parlamentben, de mostantól még kevesebb helyen lehet, és még hangfelvételt készíteni se szabad szinte sehol a Házban.

Twitter megosztás Google+ megosztás