+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Iványi György
2019. november 18. hétfő, 07:14
Nem azonnali „osztrák” jólétet vártunk. Hanem szabadságot, amely megteremti. Ilyen világban élünk most, 30 év múltán? Nem. A politikai verseny, a demokratikus állam önkorrekciós képességének biztosítéka, ha nem is halt el, de a perifériára szorult. A hűségért védelem viszonyendszere helyreállt, a „jó árut jó áron” ismét nem a siker biztosítéka.

Az Azonnali az 1989/1990-es rendszerváltás harmincadik évfordulójára – nem mellékesen persze a 2010-es rendszerváltás tízéves évfordulójára is – több szerzőt is felkért arra, hogy saját emlékeik, élményeik, akkori céljaik és mai tudásuk alapján elemezzék az elmúlt harminc évet, és különösen a harminc évvel ezelőtti rendszerváltást. Most Iványi György közgazdásznak, az Inter-Európa Bank egykori vezérigazgatójának a cikkét közöljük. A sorozat összes cikkét itt tudod elolvasni.

 

+++

 

Fényes napok

 

1989 egy felhős, de meleg tavaszi délutánján a gazdasági és a politikai rendszerváltás ígérete találkozott egymással a Vörösmarty tér és a Deák Ferenc utca sarkán.

 

Elfele igyekeztem a tőzsdetanács üléséről, amely épp úgy döntött, hogy elég a szerénykedő Értékpapírkereskedelmi Megállapodás eufémiából, mostantól Budapesti Értéktőzsde. Amely büszke megnevezés addig az első (mármint a Szabadság téri palota más népgazdasági célra történő hasznosítása óta első), kissé ideiglenes tőzsdeterem címtáblájának hátoldalán lapult, s csak a világ nagy piacairól érkező, a kelet-európai változásokra kíváncsi látogatók érkezésekor fordíttatott kifelé. Máskor tartottuk magunkat az alapító okiratot 21 bankkal és az MNB-vel 1987-ben aláíró Járai Zsigmond (akkor pénzügyminiszter-helyettes) intelméhez:

 

„A tőzsde kifejezést ne használjátok, az nagyon kapitalista. Ne rángassuk a tigris bajuszát.”

 

Tehát elhagyva a szabad kapitalizmus eme fellegvára – horribile dictu az Állami Fejlesztési Bank épületében ülésező – önszabályozó testületét (az csak a rendszerváltás első kormányának és parlamentjének jutott eszébe, hogy államival váltsa fel az önszabályozást) beleütköztem a Szabadság tér felől a Vörösmarty téren át a Váci utca felé nyomuló tüntetőkbe.

 

„Le a rendőrállammal!” – skandálta a tömeg. Mögötte a rendőrállam államrendőrsége kék-fehér csíkos, rohamrendőrös egyenruhákban, tányérsapka helyett sisakban, a régi rövid helyett (azzal is lehetett ütni, egy nevezetes Spencer Davis koncert után hetekig őriztem a nyomát) az újonnan beszerzett hosszú, tömegoszlatásra alkalmas gumibotokkal. Hallottam később, hogy a rend őrei korábban, a Batthyány örökmécsesnél még nem voltak ilyen óvatosak, ám itt a Vörösmarty téren, Váci utcában már vigyáztak, hogy első soruk két-három lépéssel kövesse a menet végét… legyen némi biztonsági távolság a lengő gumibotok és a tüntetők háta között.  

 

No – gondoltam – hol is készül az új világ?  Mögöttem, vagy előttem?

 

Akkor, 1989-ben – legalább is a bankszakma felől nézve – már sok minden készen volt. A piacgazdaságra szabott társasági- és adótörvény, banktörvény; kétszintű bankrendszer; a pénz- és tőkeallokáció nem a „tervet”, hanem saját üzleti céljaikat szolgáló intézményei, neves nemzetközi bankok magyarországi házai és új belföldi pénzintézetek; az emlegetett tőzsde; magán-, külföldi és vegyes tulajdonban lévő vállalkozások sora, mellettük az autonóm gazdálkodásra kényszerülő, abba beletanuló (vagy sem), túlélésükért küzdő államiak.

 

Gazdasági intézményrendszerére nézvést Magyarország hosszú évekkel járt a változások rögös útján még el sem indult kelet-európai versenytársai előtt. A demokrácia csatáira készülő politikai vállalkozások egyre határozottabb hangja, a regnáló hatalmat a tárgyalóasztalhoz kényszerítő növekvő ereje és a napról-napra színesebb „plurális” sajtó pedig azt a benyomást (vagy illúziót) keltette, hogy felállófélben az új világ társadalmi-politikai intézményrendszere is.

 

Hogyan sikerült K-Európa „mintagyerekének” – amely a ‘90-es évek végéig több közvetlen befektetést vonzott, mint posztszocialista versenytársai együttvéve, s ennek hála szolgáltató infrastruktúrája és gazdaságának versenykörnyezetben is életképes ágazatai (s csak azok!) évtizedeket ugrottak a jövőbe – a sor végére csúsznia? Erről majd később.

 

Sokan hízelegnek maguknak (hízelgünk magunknak) azzal, hogy tettek (tettünk) valamit az új világért.

 

Lázadók és kockázatvállalók, akik megélhetésüket, maguk és családjuk biztonságát, akár épségüket és egészségüket veszélyeztetve szamizdatoztak, szervezték a demokratikus ellenzéket és politikai vállalkozásait. Okosak és előrelátók, akik többé-kevésbé tudatosan készültek, személyes (és akár hard cash) tőkét gyűjtöttek a formálódó jövőre, önmaguk, egzisztenciájuk „átmentésére”.

 

Meg hétköznapi emberek, akik egyszerűen tették a dolgukat. Problémákat oldottak meg, jogszabályokat fogalmaztak és vitattak, versenyképesnek szánt vállalkozásokat állítottak fel, arra alkalmas technológiát és embereket válogattak és képeztek ki. Hősök, megalkuvók, a kettő között, ebből is egy kicsi-abból is egy kicsi, többnyire maguk se tudták (magunk se tudtuk). Válogassák szét Hamupipőke madarai, mi mozgatja az embereket.

 

Előttem a neves tévés műsorvezető arca. A képernyőn is látszott, hogy izzad a félelemtől. De mondta, aminek eljött az ideje.

 

Hősök, megalkuvók, hétköznapi emberek; ismert, vagy épp ismertté váló közszereplők és ismertelenek; nagy hatásúak és észrevétlenek…  

 

nem a történelem mesterei, hanem a szolgái voltunk. Mindannyian. A rendszert ugyanis nem kellett, nem is lehetett „váltani”. A rendszer végelgyengülésben kimúlt.

 

Negyven éven át csak roppant ritkán – a háború utáni újjáépítés lendületében, aztán az „új gazdasági mechanizmus” néhány rövid, gyorsan visszarendezett éve alatt – volt képes több értéket létrehozni, mint amennyit felélt. Először elfogyott, elkopott a háború sújtotta államosított vagyon. Aztán elmúlt a Szovjetunió készsége és képessége, hogy olcsó energiahordozó- és nyersanyagszállításokkal, cserébe az egyre elavultabb, viszont túlárazott feldolgozóipari termékek átvételével tartsa a víz felett a „béketábor” orrát. Végül a fejlődés látszata és a mérsékelt jólét (mérsékelt) növekedése fenntartásának egyetlen megmaradt eszköze, a nagyobb teljesítményű népek hitelei dugultak be, fenyegettek megállíthatatlan adósságspirál beindulásával. Elfogytak a tartalékok, nem volt tovább.

 

1988-89 csodálatos napjai: napról-napra új kihívások, bővülő lehetőségek… a régi rend már, az új még nem volt elég erős, hogy akadályozza őket.

 

A kicsiny fejlesztési társaság (a piac vezérelte pénz- és tőkeallokáció egyik korai csírája) amelynek vezetése („te már láttál bankot”) 1985-ben a nyakamba szakadt, akkor nőtt országos kereskedelmi bankká. 1988-ról 89-re, hála vagy negyven embernek, akik hónapokon át nappal végezték a dolgukat, éjszaka meg ők voltak az implementation team, hét hónap alatt léptünk át – a rendszer bevezetésére vonatkozó döntéstől az első, napi mérlegzárásig – a manuális környezetből (amelyben a modern technológiát két Ascota könyvelőgép és néhány Commodore 64-es képviselte) a banki információs rendszerek kortárs világába.

 

‘89 tavaszán egy nagy olasz bank 25 millió dollárért vásárolta meg a bank 22,5 százalékát, ez volt a legelső bankprivatizáció a posztszocialista világban… no, gondoltam, immáron mérhető mennyit is ér, amit csináltunk.

 

Elnézést, T. Olvasó, ez nem (ön)reklám. Példa, milyen teljesítményeket szül a pozitív várakozás.  Amely nélkül kancsukával se vettem volna rá azt a negyven embert a hónapokig tartó, éjjel-nappali munkára. „Honnan kerültek elő ezek az emberek?” – csodálkozott rájuk az információs rendszer indítása után néhány héttel a Financial Times riportere. Példálózhattam volna a ‘80-as években indult más, még sikeresebb vállalkozásokkal. Bojár Gábor Graphisoftjával, Fischer Iván Fesztiválzenekarával, a neszmélyi Hilltop borászattal, sok mással… ezt belülről ismerem.

 

Ígéret és csalódás

 

Ez volt az ígéret. Olyan világ közeledése, amelyben nem a hűségért védelem, hanem a versenyben elért eredmény a mérce. Amelyben az sikeres, aki jobb árut, szolgáltatást, gondolatot, munkát, tudást, értéket kínál embertársainak, jobb áron. A siker döntnöke pedig nem valamiféle felsőbbség, hanem azok, akiknek áruját, munkáját, tudását kínálja. Elfogadják vagy sem, s mit adnak érte csererébe. Szabad emberek szabad alkujában.

 

Nem azonnali „osztrák” jólétet vártunk. Hanem szabadságot, amely megteremti.

 

Ilyen világban élünk most, 30 év múltán?

 

Az egyszavas válasz az, hogy NEM. Lesz majd pár szóval hosszabb is.

 

Nálam értőbbek elemzik ebben a sorozatban azokat a belföldi és nemzetközi hatásokat, társadalmi és politikai folyamatokat, örökségeket, amelyek eredményeként sikerült előállítani egy rezsimet, amely relatív többséggel szerezhet parlamenti kétharmadot, azzal pedig módosíthatja akár az alkotmányt is. Amelyben végrehajtás és jogalkotás egybeolvadt, a fékek és ellensúlyok pedig elpárologtak. Amelyben tehát nincs korlátja a központi akarat érvényesítésének, viszont semmiféle biztosítéka az azzal vagy egymással konfliktusos, ámde legitim érdekek és értékek arányos képviseletének és érvényesülésének.

 

A politikai verseny, a demokratikus állam önkorrekciós képességének biztosítéka, ha nem is halt el, de a perifériára szorult.

 

A demokráciákban példátlan túlhatalommal rendelkező rezsim – jogosítványait felhasználva – mélyen behatol a gazdaságba. Parciális érdekeket szolgáló törvényeket alkot, újraállamosít, értékes vállalkozásokat játszik át klienseinek. Virágzik a korrupció és – különösen, de nem csak a közbeszerzések, az állammal folytatott ügyletek és az EU-s támogatások területén – a politikai előjogokkal és közpénzzel folytatott, kockázatmentes üzletelés. Virágzik a hatalomból pénz kovácsolásának mestersége. A gyakorta nepotizmusig fajuló politikai preferencializmus oligarchák sorát szülte, és döbbenetes ütemű gazdagodásukhoz vezetett.

 

A hűségért védelem viszonyendszere helyreállt, a „jó árut jó áron” ismét nem a siker biztosítéka.

 

Felbecsülhetetlen tömegű, lehetőségeit másutt kereső tőke, tudás, innováció és alkalmas munkaerő vész el ezért.

 

Eddig az egyszavas NEM válasz. Van azonban kicsivel árnyaltabb válasz is.

 

A Magyarországon megtermelt érték kétharmadát olyan szereplők állítják elő, akik – hála a mégiscsak bekövetkezett történelmi változásoknak (a régi rend megszűnt, ha az új nem is tűnik késznek) – folyamatosan ki vannak téve a globális piac versenyének. Egy a nemzetközi, vagy akár a hazai versenypiacon sikeres termékgyártót nem lehet „kinevezni”. Versenyképességi deficitjei, ha vannak, belföldi jövedelem-átcsoportosítással a többi adófizető terhére csak ideig-óráig egyenlíthetőek ki. A piac mindenre és mindenkire kiterjedő manipulációjához – hál’ istennek – nincs és nem is lehet elegendő pénz. Ezek a versenynek kitett szereplők hordozzák a jövő ígéretét.

 

Nem az a ‛89-es, fényes márciusi volt a rendszerváltás pillanata. Nem volt az a köztársaság kikiáltása, vagy az első demokratikus kormány és parlament hivatalba lépése sem.

 

A rendszerváltás korábban kezdődött, és ma sincs vége.

 

Olvasd el a Rendszerváltás 30 sorozat többi cikkét is az Azonnalin!

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

A Windows File Recovery évtizedes szenvedésnek vethet véget: nem kell attól tartanunk, hogy véletlenül töröljük az értékes dokumentumainkat!

Hét év után taszította le a trónról a kancellárt az a Rudolf Anschober, akit a járvány alatt szinte minden nap látott egész Ausztria válságot menedzselni.

A kormány elveszi a várostól a Samsung-gyár által fizetett iparűzésiadó-bevételt. Megkérdeztünk néhány gödit, mit szólnak ehhez. Videó!

Zoran Zaev egy beszélgetésrészlet alapján úgy tűnik, többre tartja magát, mint nyolcmillió euró, ráadásul a saját pártját is ő finanszírozza.

Andrzej Dudának nagyon nem tetszett egy lengyel bulvárlap róla szóló cikke, most a német nagykövettől követelik a kiadóvállalat megregulázását.

Legalábbis miután az ügyből felháborodás lett, állítják: a bizottsági elnök csak személyes minőségében akarta megtolni a HDZ kampányát.

Továbbra sem kell létező e-mail cím a kitöltéshez.

A hét kérdése

Szeptemberig pihenőre megy a parlament, kell is, mert sok minden történt: összegyűjtöttünk 10+1 emlékezetes pillanatot, te pedig szavazhatsz a kedvencedről!

Azért ide elnéznénk

Ivan Krastev bolgár filozófus beszélget a járvány utáni Európáról a bécsi Kreisky Forum online-rendezvényén július 6-án.

Miért menekülnek el melegek még ma is Kelet-Európából? A berlini ZOiS online-rendezvényén erről lesz szó július 9-én.

Hogyan kéne támogatni a válság és az automatizáció miatt munkájukat veszített embereket? A Friedrich Ebert Stiftung és az Új Egyenlőség online rendezvénye. Július 9.

Mi köti össze Kozma Lajost, a fényképész házát és Nagy Imrét? Mi volt Karády Katalin Amerikából való hazatérésének titokban tartott feltétele és mi köze ennek a Rózsadombhoz? Kultúrtörténeti séta július 11-én.

Július 30-án újra vitáznak az újságírók: most Pető Péter, a 24.hu, és Békés Márton, a Kommentár főszerkesztője fog „összecsapni” a MagNet Közösségi Házban.

Ezt is szerettétek

A sugárzástól nem kell félnünk, nem úgy a környezeti károktól és a privátszféránk szűkülésétől.

Milyen lehet elindulni egy olyan ország választásán, ahol az egyik ellenzéki vezető szerint „minden kibaszott rossz”?

Donald Trump annyira rosszul kezelte a koronavírus-járványt, hogy azt már a Fox News sem hagyja szó nélkül. Hatással lehetett ez a George Floyd halálát követő tüntetésekre és az elszabaduló indulatokra?

Járvány utáni munkaerőpiaci körkép a Helyzetben.

Sepsiszentgyörgy polgármestere, Antal Árpád szerint nem igaz, hogy a székelyek még nem értek meg az önállóságra. Podcast!

Mi áll Klaus Johannis román államelnök magyarellenes kirohanása mögött? Podcast.

Akár az egészségügynek, akár a gazdaságnak akarnak kedvezni a politikusok, katasztrofális következményekbe futnak bele.

Twitter megosztás Google+ megosztás