+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Széky János
2019. november 13. szerda, 07:06
Roppantul fel tud idegesíteni, ha a „rendszerváltás” „kudarcát” azzal magyarázzák, hogy „azt hittük”, hamar el fogjuk érni az osztrák életszínvonalat, és ez nem történt meg. A fő baj az volt, hogy az alku résztvevői nem egyszerűen demokráciát akartak, hanem meg akarták határozni, hogy a váltás után milyen legyen a demokrácia. Így 2010 nem elkerülhetetlenül, de logikusan következett 1989-ből.

Az Azonnali az 1989/1990-es rendszerváltás harmincadik évfordulójára – nem mellékesen persze a 2010-es rendszerváltás tízéves évfordulójára is – több szerzőt is felkért arra, hogy saját emlékeik, élményeik, akkori céljaik és mai tudásuk alapján elemezzék az elmúlt harminc évet, és különösen a harminc évvel ezelőtti rendszerváltást. Most Széky Jánosnak, az Élet és Irodalom rovatvezetőjének írását közöljük. A sorozat összes cikkét itt tudod elolvasni.

 

+ + +

 

A belpolitikai felszabaduláshoz legközelebbi élményemet nem június 16-án, a Hősök terén éltem át, hanem május 13-án, baráti társaságban, amikor bemondták, hogy a kormány felfüggeszti a vízlépcső építését.

 

Volt ott egy angol újságíró is, megkérdezte: „most akkor győztetek?”, mondtuk: igen, tulajdonképpen.

 

Életemben először azt éreztem, hogy normális kormányom van – pár nappal azelőtt alakult meg a második Németh-kormány, most már Medgyessy Péter, Várkonyi Péter és Czibere Tibor nélkül –, egy olyan „minisztertanács”, ami azt akarja, amit én.

 

Az, amit nem akartam, nemcsak abban fejeződött ki, hogy lelkiismeretesen elmentem minden vízlépcső-ellenes tüntetésre, szavaltam a yamahás rigmust, és gyanakodva néztem a vízágyúkat – tudtommal ugyanezek a Lengyelországból behozott alkalmatosságok mondtak csődöt aztán a tévéostromkor –, hanem attól is tisztábbá vált, hogy újságíróként volt szerencsém meghallgatni kormányemberek bizalmas, ámde nyakatekert magyarázatait arról, hogy miért nem érdemes felmondani a szerződést, főleg hogy már osztrák hitel is van. Még csak nem is azt mondták, hogy nem lehet, hanem azt sejtették, hogy épeszű embernek eszébe sem juthat visszalépni, ha már megvan a pénz. Ezek szerint én nem voltam normális; hát nem esett jól. És ez fordult meg május 13-án.

 

Akkori felszabadulás-élményemtől független volt, hogy milyen jövőt szerettem volna Magyarországnak, ha úgy alakulnak a körülmények. Itt meg kell jegyezni, hogy még előtte voltunk a nagy közép- és kelet-európai fordulatnak. Gorbacsov pozíciója bizonytalannak látszott, és még a lengyel választást sem tartották meg, Zaglagyin még nem közölte, hogy az ottani kormányalakítás lengyel belügy; egyáltalán nem volt biztos, hogy első kívánságom, a többpártrendszerű parlamenti demokrácia a közeljövőben megvalósulhat.

 

Második – nem is kívánságom, inkább várakozásom, a kapitalista átalakulás mint a gazdasági felzárkózás egyik feltétele ekkor már folyamatban volt, bár avatatlanok nem tudták megkülönböztetni egy újabb szocialista gazdasági reformhullámtól, mivelhogy a pártállami elit egyik színt nem valló frakciója indította el. Sárközy Tamás meséli el, hogy Kádár egyszer szomorúan nézett rá: „Tudom ám, hogy maguk mit akarnak. Kapitalizmust.” Ő legalább tudta, mert ismerte a nomenklatúrát, mint a tenyerét – de kívülről csak sejteni lehetett a vezető rétegen belüli irányzatokat és erőmegoszlást.

 

Harmadik kívánságom az volt, hogy szabaduljunk meg a szovjet uralomtól, mert addig itt nem lesz sem demokrácia, sem felzárkózás.

 

Akkor még nem tudtam, hogy a tranzitológia ezt a hármas átmenetet fogja használni 1989 jellemzésére, csak annyit érzékeltem, hogy ezek a dolgok honfitársaimnak nem egyformán fontosak és rokonszenvesek. És ha magamba nézek,

 

roppantul fel tud idegesíteni, ha a „rendszerváltás” „kudarcát” azzal magyarázzák, hogy „azt hittük” (kik?) – kidolgozottabb változatban: „azt hazudták nekünk” (a tetszés szerint megjelölt gonoszok) –, hogy hamar el fogjuk érni az osztrák életszínvonalat, és ez nem történt meg.

 

Először is nem tudom, hogy ezt kik és milyen fórumon mondták, vagy milyen módszerekkel és mi célból ültették volna el az közvéleményben. (Retorikai „nem tudom” volt.)

 

Másodszor, ebből az utólagos magyarázatból a nép mélységes lenézését hallom ki – mintha négy évtized diktatúra, hiánygazdaság és orosz függés után nem érdekelték volna olyan értékek, mint az egyéni, csoport- és nemzeti szabadság, hanem csakis vagy legfőképpen a több pénz és az érte megvehető termékek és szolgáltatások minősége.

 

Harmadszor, a következő két évtized során a térségben sehol sem érték el az osztrák életszínvonalat, a Pew 2009-es felmérése szerint mégis Magyarországon volt a legkevésbé népszerű a többpártrendszer és a piacgazdaság. A csalódást más magyarázza.

 

Visszatérve 1989 májusához: miután nyugtáztam, hogy végre normális kormányunk van, nem dolgozott bennem forradalmi düh, hogy ezt a kormányt – csak mert „kommunisták” – valamilyen más párti kormánnyal kellene fölváltani. Öt nappal korábban megszüntették a káderhatásköri listát – tehát hogy bizonyos szinten felül az állami funkciók betöltéséhez párthozzájárulás kellett. Azaz hivatalosan megszűnt a pártállam, de ténylegesen is: szó szerint kiürült a pártközpont, a kormány kezében voltak a kormányzási döntések.

 

A másik fele az, hogy az alternatíva nem volt vonzóbb. Az akkor még harmadikutas MDF egyelőre azt se tudta eldönteni, hogy párt legyen vagy Hazafias Népfront-szerű mozgalom új kiadásban. Antall Józsefről, ha jól emlékszem, akkor még nem is hallottam, és végképp nem tudtam, hogy ifjúkorom bálványa, Németh G. Béla professzor a szűkebb baráti körébe tartozik. Az SZDSZ-ben voltak olyan emberek, akiket ismertem és szerettem, voltak, akiket ismertem és nem szerettem, de az egésztől a kívülről is látható, megzavarhatatlan tekintélyhierarchia tartott távol – az nem nekem való.

 

A Fideszről szintén nem lehetett tudni, hogy szabályszerű párt-e; nagyon szimpatikus volt, de leginkább az SZDSZ vagány ifjúsági tagozatának látszott.

 

Akkori politikai nézetemnek egy nyugatnémet típusú szociáldemokrata párt felelt volna meg a legjobban – az MSZDP-től viszont elrémített a bácsik sötétsége.

 

Egy barátom a Kisgazdapártban volt aktív, és rá akart beszélni, hogy lépjek be – „ha belegondolsz, te is kisgazda vagy” –, és valóban volt egy falusi házam és száznyolcvan négyszögölem, amiről időnként lekaszáltam a gazt. Gondolkodási időt kértem, de mire letelt volna, a barátomat is kirúgták mint értelmiségi elhajlót. Végül a Magyar Liberális Párt nevű törpepárthoz csatlakoztam – nem összetévesztendő Fodor Gábor későbbi szervezetével –, kiélve centrista hajlamomat, de nem jutottunk ötről hatra. 1990 tavaszán felhagytam a politikai kísérletezéssel, és visszatértem a civil létbe.

 

Mint látható, amit 1989 májusában gondoltam, nem felel meg annak a „rendszerváltás”-felfogásnak, ami 2010 után hivatalossá lett: „elkergettük a komcsikat (de aztán, sajnos, visszapofátlankodtak)”. Másfelől a Németh-kormány értékelésével sem „a komcsikat” akarom tisztára mosni. Egy, pontosabban két csoportról van szó a nomenklatúrán belül:

 

a profi külpolitikusokról, akik a kellő információk birtokában az átlagnál jobban átlátták Magyarország geopolitikai helyzetét, és a gazdaságpolitikusok egy részéről, akik tisztában voltak vele, hogy az állami tulajdonon alapuló és rubel-elszámolású külkereskedelemre támaszkodó gazdasági modellnek nincs jövője.

 

Természetesen azoknak is érdekében állt valamiféle korlátozott – őket előnyben részesítő – kapitalista átalakulás, akik a magyar gazdaság speciális helyzetének köszönhetően halmozhatták fel kapcsolati és/vagy anyagi tőkéjüket a nyolcvanas években, a szigorúan vett COCOM-lista korában. De abban a pillanatban még nem lehetett érzékelni a fontosságukat, és valamiért később is megkímélte őket – lényegében – a két oldalról jövő antikommunista nyílzápor. Az első delegitimáló leleplezés után a Fidesz nem a ‘89 előtti szerepe miatt támadta főként D209-et, az SZDSZ pedig kitartott mellette a koalícióban.

 

Akárhogy is, a kapitalista átalakulást mindkét oldalon egy-egy hozzáértő kisebbség akarta, de ez a két kisebbség nagyon jól megértette egymást – a Nemzeti Kerekasztal gazdasági megbeszélései rövid időn belül elhaltak, nem volt miről vitatkozni. A külpolitika – Kelet vagy Nyugat? – hozzáértői szinten ugyancsak nem volt vitatéma. A teljes szovjet csapatkivonásról szóló tárgyalásokat a Németh-kormány külügyminisztere kezdte, és ő írta alá a megállapodást úgy, ahogy azt Orbán Viktor a Hősök terén csak egy szabad választások nyomán megalakuló kormányról feltételezte. A hármas átmenetből csak egy maradt eldöntetlen kérdésnek: hogyan lesz a diktatúrából demokrácia?

 

Ennek az eldöntése megint csak nem forradalmi úton történt, nem az „elkergetjük a kommunistákat” mitikus forgatókönyve szerint, hanem rendkívül bonyolult, nem is csak kétoldalú, ráadásul esetleges alkuval. Nem először írom:

 

az alku eredménye, a harmadik köztársaság magában hordozta önnön romlásának csíráját.

 

A fő baj az volt, hogy a résztvevők nem egyszerűen demokráciát akartak, ahol a nézetek, érdekek, pártok és politikusok szabad versengéséből emelkednek ki a legsikeresebbek s lesz kormánypolitika, hanem meg akarták határozni, hogy a váltás után milyen legyen a demokrácia. Dehát ember tervez.

 

Az alapító atyák szemei előtt Nyugat-Európa legsikeresebb – és hozzánk kulturálisan közel álló – országának, az NSZK-nak a politikai rendszere lebegett, ahol akkor nagyjából egyensúlyban volt a két legnagyobb, jobbközép és balközép párt. Nem tűnt fel, hogy ez nem előre eldöntött kezdőállapot, hanem két évtizedes (1949–1969) fejlődés, hogy azt ne mondjam, küszködés eredménye. Nem vették észre azt sem, hogy a nyugatnémet demokrácia egyik legfőbb önszabályozó tényezője az amerikai hatásra bevezetett szövetségi rendszer.

 

Így elég sok szó esett kancellári rendszerről, váltógazdaságról és jogállamról, de még évtizedekig szinte semmi a fékekről és ellensúlyokról, arról, hogy hatalmat hatalommal lehet ellensúlyozni. A végletekig központosított politikai intézményrendszerben a négyévenkénti parlamenti választás egyszerű elnökválasztássá fajult, még ha az elnököt miniszterelnöknek hívták is; a választókban meggyökeresedett a képzet, hogy a Duna-parti Házban ágáló „egyéni” képviselők egy járásnyi terület sajátos érdekeit kell, hogy képviseljék az ország előtt ahelyett, hogy a térségek döntenének magukról; és az összeforrott kormány-parlamenti többség egyetlen közjogi ellensúlya az Alkotmánybíróság volt, aminek a tagjait nem választották, ellenben bizalmas háttéralkukban egyezett meg a személyükről a kormány és az ellenzék, amíg nem lett a kormánynak kétharmada.

 

A kétharmados – azaz csak a viszonylagos egyensúlyban lévő kormány és ellenzék konszenzusával meghozható vagy akár módosítható – törvények páratlanul kiterjedt rendszere 1989 késő nyarának kölcsönös félelméből született: az MSZMP félt az elszámoltatástól, az ellenzék pedig attól, hogy ha visszajönnek a kommunisták, minden eredményt vissza lehet vonni. Engem 1990 után legközelebb 2006 őszén kezdett el foglalkoztatni a politika, közelebbről a gyülekezési törvény bénasága és alkalmatlansága – demokráciák általános gyakorlatával szemben – a törvényhozás zavartalan munkájának védelmére. Akkor ütköztem bele a kétharmados kérdésbe.

 

S rögtön egy másikba is, ami szintén az 1989-es nyár végének pillanatnyi állapotából eredt. Ez pedig egy másik hungarikum: az aránytalan és példátlanul bonyolult választási rendszer. (2013-ra egyszerűsítették, viszont még aránytalanabbá tették.) Ennek két értelmezhető célja volt:

 

1. legyőzni az MSZMP-t, ami akkor az ország legnépszerűbb pártja volt, bár az ellenzék egészénél gyöngébb,

 

2. de azért nem annyira legyőzni, hogy ne maradhasson meg váltópárti szerepben, részint mert a demokrácia fő tartalma – gondolták – a de facto kétpártrendszer, részint mert – akkor úgy látszott, az MSZMP teljes összezsugorodása, ami a tisztán „egyéni”, first-past-the-post rendszer eredménye lett volna, zúgolódáshoz vezetett volna a politizáló népesség 30-40 százaléka körében.

 

Az őszi közép-európai forradalmak okafogyottá tették a nyár végi célokat, a választási szisztéma azonban megmaradt, és magától kitermelte, majd tartósította a kétpártrendszert. Azonkívül az egész folyamat annak kedvezett, amit később populizmusnak neveztek: a szociális és nacionalista demagógiának.

 

Szinte lehetetlenné vált olyan politikusok, illetve pártok fellépése és talpon maradása, akik vagy amik nem ígérgettek, és nem a primer szenvedélyekre hatottak (nem, ez nem politikai alapszabály, a térség összes országában voltak ilyenek).

 

A konszenzuskényszer együtt járt a polarizációval, a légkör egyre neurotikusabbá vált. Maradt a 2000-res évek végére két, egyre rosszabb színvonalon politizáló ketrecharcos, de kettejük közül a Fidesz helyzeti előnybe jutott, mert nem volt rajt a posztkomcsi bélyeg, és mert a szociális és a nacionalista demagógiát is bevethette, míg a bal- és liberális oldalnak nem volt érzéke a nemzeti kérdéshez, az osztogatásnak pedig objektív – néha, de nem mindig és nem jellemzően lelkiismereti – akadályai voltak. A kétharmados rendszer pedig azzal kecsegtette a Fideszt, hogy ha egyharmad alá nyomja a másik oldalt, emberöltőre megszilárdíthatja hatalmát – bolond lett volna nem kihasználni az előnyét.

 

Nem volt bolond.

 

2010 nem elkerülhetetlenül, de logikusan következett 1989-ből. A liberális demokrácia híveinek előbb kellett volna gondolkozni.

 

MONTÁZS: Pintér Bence / Azonnali

 

Olvasd el a Rendszerváltás 30 sorozat többi cikkét is!

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Marjan Šarec miniszterelnök új választást akar, nem véletlenül: ezzel megduplázná pártja támogatottságát a legutóbbi, 2018-as voksoláshoz képest.

Nem szerezte meg a mélyvörös Emilia-Romagna tartományt Matteo Salvini Legája. Az eredmény újabb lendületet adhat a római kormánynak és az olasz baloldal újraszerveződésének.

A British Heart Foundation szerint ebben az előttünk álló évtizedben 160 ezer embert veszt csak Nagy-Britannia a mérgező levegő miatt. Közben Szegeden hivatalosan is egészségtelen a levegő.

Az Orbán budapesti meghívását sem elutasító tartományfőnök a kampányban eleve finoman elhatárolódott a pártvezetés progresszív irányvonalától.

Egy sokác népdallal mutatjuk meg, mennyire örülünk nektek!

Mind a hat alelnöki helyre
Jakab Péter emberei kerültek.

Tisztújítást tartanak 2020 első felében a legtöbb ellenzéki pártban. Tör-e babérokra a DK-ban Dobrev Klára? Várható-e verseny a Momentumban?
Az Azonnali utánajárt.

A hét kérdése

Nagyon sima győzelmet aratott az összellenzék jelöltje ellen Dézsi Csaba András. Sok elemzés született már róla, de mi megkérdezünk téged is.

Azért ide elnéznénk

Beszélgetés, britpop DJ, pezsgő. Január 31-én, mikor máskor?

Kiállítás Jankovics Marcell ismert és kevésbé ismert műveiből: animációktól Trianon-rajzokig. Február 2-ig a Műcsarnokban.

Az ijesztő maszkos metálosok a We Are Not Your Kind című új lemezükkel térnek vissza Magyarországra február 4-én.

Erről a Fidesz is gyakran beszél, de ez most más lesz. Jakab András jogász és Gyurgyák János történész adnak elő február 12-én.

Politikai aspektusok a cseh és a szlovák művészetben 1989 után. Izgi kiállítás Pozsonyban egészen február 23-ig.

Ezt is szerettétek

Szerintünk az újságírókat korlátozó új szabályok nem felelnek meg az alkotmány követelményeinek, úgyhogy bepereltük az Országgyűlés Hivatalát és magát Kövért is.

Mikor lesz tárgyalás és ítélet? Mi lesz, ha nyerünk? Hogy néz ki egyáltalán egy kereset a házelnök ellen? Elmondjuk a perünk kulisszatitkait!

Eddig is csak egy-két helyen szabadott videózni a parlamentben, de mostantól még kevesebb helyen lehet, és még hangfelvételt készíteni se szabad szinte sehol a Házban.

Digital Health Summit, a digitális egészségügyi megoldásokon dolgozó szakemberek, fejlesztők, befektetők és az egészségügyi intézményvezetők fóruma.

Twitter megosztás Google+ megosztás