+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Petróczi Rafael
2019. július 23. kedd, 07:40
A legtöbben ma irodalmi munkásságáról ismerik Nyáry Krisztiánt, de 2010 előtt komolyan nyomult a politikában is: kommunikációs szakemberként segítette a fővárost húsz évig irányító Demszky Gábort. Na de hogyan került ő a művészvilágból a politikába, és visszatérne-e oda, ha Demszky is visszaszállna a nyeregbe? Mi volt pontosan a feladata, és milyen az, amikor a kommunikációs stáb csinálja a politikát a politikus helyett? Nagyinterjú!

1996-tól volt ön a budapesti Főpolgármesteri Hivatalban sajtóreferens, 1997-től sajtófőnök, végül pedig 2006 és 2010 között kommunikációs igazgató. Sőt, a 2002-es és 2006-os főpolgármester-választáson ön lett Demszky Gábor kampányfőnöke is. Ön volt tehát Demszky Gábor Habony Árpádja?

 

Nem. Sajtófőnökként választási kampányokban csak szőrmentén vettem részt. Klasszikus politikai tanácsadással és stratégiaalkotással csak kampányfőnökként foglalkoztam, valamint ezt követően kommunikációs igazgatóként. A párhuzam már azért sem áll meg, mert egy kampány felépítése klasszikusan csapatmunka, én legalábbis annak tekintettem. Egyébként mindig törekedtem arra, hogy a munkám ne terjedjen túl a tanácsadáson: nem a tanácsadónak, hanem a politikusnak kell legyen egy világos stratégiája, programja, amit a tanácsadónak segítenie kell megvalósítania, nem pedig megcsinálnia helyette.

 

Hogyan került a magyar irodalomtól, a művészetektől a kommunikációs tanácsadói szerepbe?

 

Ez egy rendszerváltás utáni jellegzetes történet volt. Mindig is izgatott a politika, ahogy akkoriban csaknem mindenkit.

 

Adódtak ebből problémái?

 

Egyáltalán nem. Az első választási kampány, amiben részt vettem, a volt gimnáziumi történelemtanáromhoz, Keserű Imréhez fűződik: ő indult független jelöltként az 1990-es parlamenti választáson Szentesen, én pedig 18 éves aktivistaként ragasztottam neki a plakátokat. Utána a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemre kerültem, ahol egyetemistaként szintén egy politizáló tanáromnak, Bretter Zoltán SZDSZ-es országgyűlési képviselőnek lettem a titkára.

 

Akkoriban zárták be a Pécs környéki bányákat, és egyszer csak ott találtam magam dühös bányászok között egy képviselői fórumon. Nem volt mese: szót kellett értenem velük.

 

Ez jó iskola volt. Közben végig volt egy egyetemi karrierem is, irodalomtörténetet tanítottam előbb demonstrátorként, később tanársegédként. A Főpolgármesteri Hivatalhoz úgy kerültem sajtóreferensnek, hogy egy másik egyetemi kollégám, Keszthelyi András lett ott kalandos úton sajtófőnök, és ő hívott meg a csapatába 1995-ben. Először azt mondtam neki, ehhez én nem értek. Azt felelte, sebaj, mert ő sem. Ez persze nem volt igaz.

 

Ez olyan dolog, amit gyakorlatban tanul meg az ember?

 

Akkor még nemhogy politikai kommunikációt, semmilyen kommunikációt nem tanítottak Magyarországon, miközben a szakemberekre már igény mutatkozott. Autodidakta módon azért lehetett tanulni. András például követte az amerikai szakmai fejleményeket, járatta az erről szóló szakirodalmat. És ott volt Bruck Gábor, aki külső tanácsadóként éppen Amerikából települt haza, szóval volt kitől tanulni.

 

Azt élveztem ebben a munkában, hogy a fővárosnál a hadügy és a mezőgazdaság kivételével minden volt, amivel egy kormány is foglalkozik. Egyik nap színházakkal kellett foglalkozni, másnap csatornázással, harmadnap városdiplomáciával, negyednap költségvetéssel. Ennek csak egy pici része volt a direkt politikai kommunikáció, leginkább lakossági tájékoztató kampányokat csináltunk.

 

Mi honosítottunk meg olyan kommunikációs hagyományokat, amik azóta gyakorlatilag kötelezőek: például ha fölásnak egy főútvonalat, akkor legyen kitéve egy tábla az önkormányzat nevében, ami elmagyarázza, hogy mi történik, és mikor lesz vége a munkálatoknak.

 

Ez korábban azért nem volt jellemző gyakorlat, inkább szerették ezt megúszni a politikusok. Úgy gondolták, ha nem tudják az emberek, hogy a kellemetlenségért ők a felelősek, akkor nem is fogják őket szidni érte.

 

Aztán kiderült, hogy a mi őszinte kommunikációnk tetszik az embereknek.

 

Ez azért fura, mert teljesen más képet fest le a politikai, kommunikációs tanácsadókról, mint amikre ma asszociálunk. Ma inkább a Habony Árpádok és Ron Werberek jutnak eszünkbe, akik a füstös szobákban kiagyalják a politikusokkal, hogy mivel etessék a népet.

 

Ön az úgynevezett spin doktorokról beszél, de ott sem ilyen sötét a kép. Van, aki valóban azt találja ki, mivel etessék a népet, és van, aki azt, hogy egy politikai célt miként lehet megértetni és elfogadtatni a választókkal. A jó stratéga reális döntési lehetőségekre épít győztes kampányt. Ebben is változott a politika.

 

Én korábban szentül hittem, hogy ha nem a valóságra építed a politikád, ha nem az emberek valós problémáira kínálsz megoldást, ha éveken át hazudsz a választóidnak, és nem a reális lehetőségekkel, még csak nem is a reményeikkel, hanem kizárólag a félelmeikkel foglalkozol, az a biztos bukás receptje. Ma meg azt látjuk, hogy ez működik. Kampányfőnökként az én tevékenységemnek is volt spin doktori része, de a munkám 90 százalékban a városháza mindennapi működéséhez kapcsolódott.

 

Akkor nem is találkozott Demszkyvel?

 

Dehogynem, minden nap.

 

Milyen főnök volt ő?

 

Többnyire könnyű volt vele dolgozni. Jó érzékkel válogatott maga mellé munkatársakat, akikben meg is bízott, és tudott hozzájuk feladatokat delegálni. Az például, hogy Budapest stabil gazdasági lábakon állt ciklusokon keresztül, többek között annak volt köszönhető, hogy a bölcsész-újságíró Atkári Jánosba belelátta, hogy alkalmas pénzügyi főpolgármester-helyettesnek. Vagy a filozófus Keszthelyi Andrást tette meg sajtófőnöknek. Kommunikációs ügyekben mindig hallgatott ránk, szakmának tekintette, amit csinálunk, és megbízott a szakemberekben. Ez a jó politikusi tulajdonság nem mindig magától értetődő.

 

Mi volt Demszky legnagyobb hibája?

 

Talán az, hogy nem ismerte föl: jobban járhatott volna ő és az akkori kormánypártok is, ha időben lemond.

 

Ha 2008-2009 környékén lett volna Budapesten egy előrehozott főpolgármester-választás, akkor még az sem biztos, hogy fideszes politikus lett volna főpolgármester. Másrészt magának Demszkynek is jobb lett volna: számára már nem volt tétje a dolognak, nem akart ötödször is újraindulni. Megúszhatta volna az utolsó egy-két évet, ami enyhén szólva nem volt dicsőséges, és méltóbban búcsúzhatott volna a politikától.

 

 

Mennyire kommunikáltak máshogy a húsz-harminc évvel ezelőtti politikusok, mint a mostaniak?

 

Még 15 éve is sokkal nagyobb szerepe volt a médiának a politikusok kommunikációjában, mint most.

 

Az számított, hogy a sajtó számára legyenek hitelesek, a független újságírókat győzzék meg, és az emberek majd ezeknek az újságíróknak fognak hinni.

 

Régen így lehetett választókat szerezni, és a kommunikációs tanácsadó ebben segített a politikusnak. A politikának volt egy racionális magva, ezt kellett elfogadtatni a sajtón keresztül a választókkal. Most már nem kell az újságírók hitelesítő pecsétje, hogy sikeres legyél, lásd Donald Trumpot. Ami nagyobb baj, hogy alapvető racionalitásra sincs szükség. Többek között ezért is nem dolgozom már ezen a területen: egyszerűen nem értek ahhoz a valóságtól független politikai kommunikációhoz, ami a mát jellemzi.

 

Akkor sem lenne újra tanácsadó, ha Demszky visszatérne a politikába?

 

Nem. Egyrészt mert ő sem térne vissza, másrészt mert tényleg nem értek már ehhez a politikához. És nem is akarok érteni.

 

Tényleg beszélhettünk régebben független médiáról?

 

Igen. Nem volt tökéletes világ, de a nyilvánosság szempontjából meghatározó volt a független, kritikus újságíró munkája. Még ha volt is valakinek politikai elkötelezettsége, ez nem törölte el a valóságot, a lojalitást felülírta a kritikai nézőpont. A városháza ehhez ideális terep volt: végképp nem volt szokás pártpolitikai alapon megközelíteni, hogy mikor jöjjön a busz, mit fejlesszünk, hol legyen parkoló vagy legyenek-e plázák.

 

Azt tartották rólunk akkoriban, hogy mi vagyunk a legjobb kommunikációs csapat az országban, pedig csak annyi volt a titkunk, hogy képesek voltunk meggyőzni az újságírókat várospolitikai kérdésekről, így egy kritikus, de alapvetően támogató médiakörnyezetben mozoghattunk. Ennek mikéntje ma már felesleges tudás lenne.

 

Hogyan tudta átvinni az elgondolásait Demszkyn?

 

Ez nem volt nehéz feladat. Szakmai kérdésekben meggyőzhető volt, politikai ügyekben viszont volt egy világos víziója. Ha a kommunikációs tanács ennek nem mondott ellent, akkor megfogadta.

 

Van amúgy hasonlóság aközött a kommunikáció között, amit az irodalomban és amit a politikában kell alkalmazni?

 

Mindkettő valahol egy fordítói munka: magyarról magyarra fordítok. Rengeteg hivatali nyelven íródott szakmai anyagot fordítottunk le közérthető nyelvre. Nemcsak a tartalmát, hanem a célját is el kellett magyarázni a budapestieknek, hogy egy intézkedés miért van a hasznukra. Ma már ez triviális, de régen nem volt az. A városházán nekünk kellett rávezetnünk a Fővárosi Tanácsban szocializálódott szakembereket, hogy ez nekik is érdekükben áll.

 

Nem volt egyszerű feladat elmagyarázni egy közlekedési mérnöknek, hogy nem csak a szakmabelieknek fontos tudniuk, hogy miért zárnak le egy utat vagy miért pont arra megy a troli.

 

Mi azt képviseltük, hogy ezekről minél nyitottabban kommunikáljunk.

 

 

Említette, hogy nem szerencsés, ha a tanácsadó csinálja a politikát a politikus helyett. Volt olyan eset, amikor ez önnel mégis megtörtént?

 

A 2004-es EP-választási kampány utolsó napjaiban történt, hogy Demszky, aki az SZDSZ listavezetője is volt, vidéken kampányolt, mi azonban, a stáb nem találtunk semmi jelentős ügyet, amivel foglalkozhattunk volna. Márpedig a kampány utolsó napjaiban kellenek a jó hírek. Volt viszont egy hír a Magyar Hírlapban arról, hogy tornádó erejű szél várható. És erre találtuk ki, hogy adjunk ki egy közleményt, amiben a gondoskodó főpolgármester felhívja a budapestiek figyelmét, hogy vigyázzanak magukra, ne parkoljanak a fák alá, satöbbi. Így is lett.

 

Aztán egyszer csak felrobbantak a telefonok, és kiderült, hogy pánik lett úrrá a városon, mert jön a tornádó. A nap közben sütött, még csak szellő sem volt, de ez akkor már senkit sem érdekelt. Elkezdte a farok magától csóválni a kutyát: a közleményünkre hivatkozva újságírók felhívták a fővárosi katasztrófavédelmet, akik megerősítették, hogy lesz vihar, hiszen ők is ezt olvasták a mi közleményünkben; de telefonált a francia nagykövet is, hogy akkor bedeszkázzák-e a követség ablakát.

 

És minderről szegény Demszky semmit nem tudott: az első telefonhívásnál nem is értette, mi történik; mondta, hogy ő ugyan nem adott ki semmilyen sajtóközleményt.

 

Az esti listavezetői vitának is ez lett az egyik témája, hogy Demszky azért riogatott-e ezzel, hogy senki ne menjen el az MSZP kampányrendezvényére. Még szerencse, hogy jött a kampánycsend.

 

Ez egy picike ügy volt, de jól megmutatta, hogy mekkora lehet a hatása annak, ha a kommunikáció uralja a politikát. Ma már, amikor mindent a kommunikációnak rendelnek alá, elképzelhető, hogy nincs is tornádó, de mindenki azt hiszi, hogy van.

 

Az nem veszélye a tanácsadói munkának, hogy elveszíti az ember a realitásérzékét, és csak azt figyeli, hogy a politikusa minél jobban szerepeljen, bármi legyen is az ára?

 

De, főleg kampány idején, amikor a stáb amúgy is közelebb van a politikai döntésekhez. Ilyenkor a támadások kereszttüzében álló politikus stábja ostromlott erődben érzi magát, és a kérdésében leírt szemüvegen keresztül kezdheti el nézni a világot. Szerintem mi ebbe nem csúsztunk bele túl sokszor.

 

Sokszor? Akkor mégis volt rá példa.

 

2006-ban sokszor szemléltük mi is fekete-fehéren a világot.

 

A zavargásokat úgy értelmeztük, hogy az utcára vonuló emberek tönkreteszik a várost, kukákat és autókat gyújtogatnak. Holott persze valójában ez ennél sokkal bonyolultabb kérdés volt.

 

Mi az a politikai kommunikációs tanácsa, amire a leginkább büszke?

 

Egy konkrét tanács nincs. Inkább arra vagyok büszke, hogy mindig tudtuk, kihez kell beszélnünk, ki a célcsoportunk, amin keresztül elérhetjük a céljainkat. Például

 

az MSZP tulajdonképpen soha nem szerette volna, hogy Demszky egy következő ciklusra is főpolgármester legyen. És nekünk kellett a választókon keresztül akkora nyomás alá helyeznünk a szocialistákat, hogy egyszerűen ne legyen más választásuk, mint beállni Demszky mögé.

 

Ezt szem előtt tartva építettük föl a kampányt is. Azt kellett elérnünk, hogy az MSZP-re és az SZDSZ-re is szavazni hajlandó emberek számára evidens legyen, hogy Demszkynek kell újra főpolgármesternek lennie, és nem másnak. Csináltunk egy menetrendet tíz hónapra előre, hogy ennek érdekében mikor nevezze meg az SZDSZ jelöltjének Demszkyt, mikorra kell elérni, hogy az MSZP is megtegye ugyanezt, hogy amire a Fidesz is megnevezi a jelöltjét, csak Demszky legyen a pályán. Végig tudtuk ezt a menetrendet tartani.

 

Nem érezte gáznak felvállalni, hogy igen, én Demszky csapatában vagyok tanácsadó?

 

Nem, én ezt mindig nyíltan vállaltam, és sose próbáltam magam függetlennek eladni. Nevetségesnek is tartottam, amikor kollégák, akikről pontosan tudtam, hogy kinek dolgoznak, független elemzőként jártak ki-be a tévéstúdiókba. Ezzel szemben Amerikában a tanácsadók büszkék rá, hogy igen, én ennek a politikusnak dolgozom. Régen amúgy Magyarországon sem származott nagy kára az embernek abból, ha felvállalta ezt. Ma már lehet, hogy igen. Főleg úgy, hogy ha nem a kormánynak dolgozol tanácsadóként, és ez kiderül, annak lehetnek egzisztenciális következményei is.

 

 

Említette, hogy a mai politika sokkal inkább az emberek félelmeire apellál, mintsem a vágyaira. Igaz ez a magyar ellenzékre is?

 

Inkább az a baj, hogy az ellenzéki politika mögött nincsenek nagy víziók. Vagy nagyokat ígérnek, hogy elsöprik ezt a rendszert, vagy kicsiket, hogy megreformálják a parkolást, amit már amúgy is mindenki megígért. De átfogó, a választókat lelkesítő dolgokat nem.

 

Mit tanácsolna a mai ellenzéknek, mit csináljon konkrétan?

 

Hogy a politikájukhoz igazítsák a kommunikációt, ne pedig fordítva. Egy balodali párt fogalmazzon meg világos baloldali víziót, és ha ezért elveszíti az olyan liberális szavazókat, mint amilyen én vagyok, cserébe a balodaliak észre fogják venni. És akkor talán lesz, aki meg mer fogalmazni tisztán liberális, piaci és emberi jogi szabadságra épülő víziót is, amiért meg én lelkesedhetek.

 

A langyosakat nemcsak az Úristen köpi ki, hanem a választók is.

 

De még egyszer mondom: én ehhez a post truth politikához, aminek semmi tartalma nincs, nem értek.

 

A kommunikációs tanácsadói múltját tudta valamilyen formában kamatoztatni az irodalomban?

 

Igen. Mindig úgy írok, hogy elképzelem a célcsoportot, az olvasót. Az is a kommunikációs szakemberi múltamból jön, hogy tudok tömören fogalmazni, és tudok határidőt tartani. Illetve, amit már említettem, hogy képes vagyok magyarról magyarra fordítani. Elvégre az irodalomtörténet vagy a kultúrtörténet által feltárt dolgokat mesélem el érthetően egy nem szakmai közönségnek.

 

Ön most a Magvető Kiadót is magába foglaló Líra Csoport kreatív igazgatója. Nem érez a Fidesz részéről szándékot arra, hogy elnyomják?

 

A szándékokat nem ismerem, de nem tartok ilyesmitől. A kultúrharc csak kommunikáció, nem pedig a valóság. Azért is szeretek a könyvkiadásban dolgozni, mert itt klasszikus piaci verseny érvényesül, és a politika lényegében nem tud beleszólni a dolgokba. A megpályázható állami források annyira csekélyek, és

 

a könyvkiadóknak is annyira kicsi a jelentőségük politikai szempontból, annyira kevéssé jövedelmezőek, hogy a politikának egyszerűen nem éri meg beavatkozni. Több erőforrást igényelne, mint amennyi hasznot hozna.

 

Kivéve a tankönyvkiadói piacot.

 

Ez igaz, azt el is vették. De a könyvkiadás más szegmenseinél nem találkozni ilyesmivel. Időről időre vannak persze próbálkozások, hogy legyen államilag vezérelt könyvterjesztés, vagy hogy megmondja a politika, ki a jó meg a rossz író. De a magyar irodalomnál ez sosem működött, a politika nem tudta átvinni az irodalmi közegen a maga íróit, és eddig a könyvpiacba se tudott belenyúlni. Az olvasó dönti el, hogy ő mit szeretne olvasni, nem a politika.

 

Ha mégis mutatkozna ilyen szándék a politika részéről, harcos védelmezője lenne a független könyvkiadásnak, vagy inkább próbálna konstruktívan dűlőre jutni a politikai szereplőkkel?

 

A függetlenség kérdésében mindenképpen az előbbit képviselem. Kisebb ügyekben viszont most is konstruktivitásra törekszem, a könyvszakmai szervezet, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése elnökségi tagjaként többször is leültem már állami tisztségviselőkkel. Egyedi ügyekben pedig fel szoktam emelni a szavamat.

 

Mert a politika ugyan irodalmi kánont nem tud teremteni, de egyéni egzisztenciákat el tud lehetetleníteni.

 

Ha egy írót a napi kommunikációs blöff kedvéért kiszerkesztenek, hogy ő migránssimogató Soros-ügynök, azt lehet, nem fogja meghívni egy vidéki művelődési ház vagy könyvtár. Ilyenekre sajnos volt már példa.

 

 

Igaz az a pletyka, hogy a Momentum korábban felkérte önt budapesti főpolgármester-jelöltjének?

 

Pártot nem mondanék, de valóban felmerült ilyen ötlet egyesek fejében. Én meg mondtam, hogy erre nem vagyok alkalmas.

 

Nem is tud elképzelni olyan feltételeket, amik mellett vállalta volna?

 

Nem igazán. Gyarló módon én jobban vigyázok annál a magánéletemre, mint hogy kitegyem magam és a családom egy olyan lejárató, karaktergyilkos kampánynak, ami a jelöltséggel járna. És nem is választást nyerni lenne nehéz – a budapesti közhangulat inkább ellenzéki –, hanem az utána következő öt év. Azért a jelenlegi főpolgármesternek sem diadal az elmúlt kilenc év.

 

Miért?

 

Feleakkora a főváros költségvetése, mint volt 2010-ben, jelentős területeket, köztük az oktatást, az egészségügyet elvették Budapesttől, szó szerint elcsatolták a Városligetet is. Ha ezt kapja a kormánytól egy szövetséges főpolgármester, akkor mit kapna egy ellenzéki?

 

Hát de Tarlós is azért indul újra, mert Orbán megdobta ezermilliárd forinttal, hogy hozza rendbe a várost.

 

Én inkább azt látom, hogy a budapesti adófizetők – cégek és magánemberek – évről évre több pénzt fizetnek be az államkasszába, a főváros pedig évről évre kevesebbet kap vissza belőle. Ráadásul a kormány dönti el, mire menjen a pénz. A Liget-projekt vagy a Karmelita kolostor felújítása is budapesti fejlesztés, de kétlem, hogy akár a jelenlegi főpolgármester ezekre költötte volna a milliárdokat, ha rajta múlt volna. De már csak azért sem lennék főpolgármester, mert az egy szakma, akárhogy is nézzük. Érteni kell az üzemeltetéshez és a menedzsmenthez.

 

Ezzel szemben állítja azt Puzsér Róbert, hogy a főpolgármesternek elég, ha van egy víziója, és majd az okosok, a szakemberek megmondják, hogyan is váltsák azt valóra.

 

Vízió nélkül valóban nem megy, de én azért eltöltöttem a fővárosi önkormányzatban annyi időt, hogy tudjam, milyen nehéz szakmai kihívás főpolgármesternek lenni. Az egyes szakterületeken rengeteg döntést kell hoznia, ezért azokat ismernie is kell, viszonylag mélyen. Demszkynek is minden reggel volt egy hatalmas köteg aláírnivaló papír az asztalán, napi ötven-száz érdemi döntést kellett hoznia. Komoly ügyekben és részletkérdésekben is. Ez nagy felelősség.

 

A piszlicsáré ügyekben is a főpolgármesternek kell döntést hoznia, mint hogy hova helyezzenek el közlekedési táblát?

 

Adott esetben igen. Kap ugyan javaslatot, de a döntés felelőssége az övé. Egy felújítás miatti forgalmirend-változást is végig kell gondolnia, hogy biztosan jó lesz-e az, ami az előterjesztésben szerepel, nem fog-e az máshol túl nagy dugót okozni. Vagy neki kell igazságot tennie egy fakivágás ügyében: a Főkert vezetőjének van igaza, aki kivágná a fát, mert balesetveszélyes, vagy a környezetvédőnek, aki odaláncolta magát a fához?

 

Az ilyen döntések meghozatalában nem lennék jó: túl sokat filóznék. De szerencsére a főpolgármesterség csak gondolatkísérletként merült fel velem kapcsolatban.

 

Egy vagy több ember gondolatkísérlete volt ez?

 

Fura módon több emberé.

 

Több emberé különböző vagy egyazon pártból?

 

Nem húzza ki belőlem. Amikor az emberek gondolkodnak, hogy ki is lehetne a jó jelölt, mindenki megfordul a fejükben, akivel szimpatizálnak. De miután párszor elmondtam, hogy nem vállalnám, abba is maradt ez a történet.

 

Szakmai szempontból kit tart tehetségesebb politikai kommunikátornak, Tarlós Istvánt vagy Karácsony Gergelyt?

 

Nem lehet őket összehasonlítani, teljesen különböző politikai karakterekről beszélünk. Az biztosan nem véletlen, hogy Tarlóst a rendszerváltás óta mindig minden pozíciójába megválasztják. Mert tud a választói nyelvén beszélni, és ebből adódóan a legitimációja részben független is az őt támogató politikai párttól.

 

Az ő ösztönösen jó kommunikációs képessége abból is adódik, hogy Tarlós önazonos. Éppen attól sikeres, ami miatt az ellenzéki értelmiségiek lenézik. Nemcsak eljátszik egy szerepet, hanem olyan, amilyennek látjuk. És ezt a választói is érzik.

 

Karácsonynak lenne mit tanulnia Tarlóstól?

 

Nem, neki nem Tarlós Istvánnak, hanem Karácsony Gergelynek kell lennie. Ő egy szerethető karakter, ami Tarlósról nem mondható el, legalábbis nem ez a legerősebb tulajdonsága. Valószínűleg azt is látják benne, hogy empatikus és kompromisszumkész. Ezzel együtt én azt se gondoltam volna, hogy megnyeri az előválasztást.

 

Kire fogadott volna?

 

Azt hittem – függetlenül attól, hogy kivel szimpatizálok és kit tartok alkalmasnak –, hogy Kálmán Olga sokkal jobban fog szerepelni.

 

Az biztos, hogy most mind Karácsony, mind Tarlós sokat kockáztat ezzel a választással: akármelyikük veszít, vége a politikai karrierjének.

 

Tarlósénak a kora miatt végleg, Karácsonyénak pedig legalábbis hosszú időre, hiszen ha bukik, nem lesz kerületi polgármester sem.

 

Sose merült fel önben, hogy politikus legyen, akár az SZDSZ színeiben? Elvégre adná magát a lehetőség, hogy ha egyszer tanácsadóként olyan sok szakpolitikai területre volt rálátása, akkor szakpolitikusként folytassa a pályafutását.

 

Nem, sosem voltak ilyen vágyaim. Ma pedig végképp csak egy politika iránt érdeklődő értelmiségi vagyok.

 

INTERJÚFOTÓK: Petróczi Rafael / Azonnali

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Szívinfarktusa után először állt megint kampányszínpadon Bernie Sanders New Yorkban. Bernie visszatért – zengte a több, mint húszezres tömeg. Helyszíni képriport!

Egyelőre az élettani hatásait tesztelték az eddigi leghosszabb repülőútnak, ráadásul rakomány és csomagok nélkül indult a gép.

A KDNP-s Aradszki András szerint ha az új ellenzéki polgármester, Csőzik László bocsánatot kér, akkor azzal bizonyítja jó szándékát.

Kína hivatalosan még csak nem is jelezte, miért halasztják el a Volt egyszer egy Hollywood című film premierjét.

Ha jogerős lesz az illetékes területi választási bizottság döntése, november 10-én kell ismét szavazniuk a jászberényieknek.

Nagyobb baja is van Győrnek a polgármester szexbotrányánál: csúcsidőben folyamatosan maradnak ki a buszok, megoldás egyelőre nem látszik.

A hatóságok nem örültek neki különösebben, hogy elkezdene rendesen bánni felhasználói adataival a közösségi oldal, de Zuckerbergék őket is megpróbálják segíteni.

A hét kérdése

Egy kormányközeli lap népszavazást akar arról, hogy a konzervatív Debrecen legyen Magyarország új fővárosa a liberális Budapest helyett. Mit szólsz hozzá? Ez a kérdés!

Azért ide elnéznénk

Pest felől csúnyán néz ki a Vác fölötti, leharapott hegy, de most egy túrán megmutatják a másik, szebbik oldalát. Október 20.

Bécsben, október 28-án!

Áldokumentumok, fiktív bizonyítékok, emlékkollázsok, időutazó tárgyak december 1-ig!

Ezt is szerettétek

Minek folyton inspirálódni? – kérdez vissza Tarlós István, mikor arról kérdezzük, melyik kelet-európai város példájából inspirálódhatna Budapest. Nagyinterjű a főpolgival!

Elfogadna-e Tarlóstól tanácsot, és lesz-e Kálmán Olga az alpolgármestere? Azonnali-nagyinterjú Karácsony Gergellyel, az ellenzék főpolgármester-jelöltjével!

A főpolgármester-jelölt elmondja, miért foglalkozik ennyit Berki Krisztiánnal, és mit szól a Fidelitas cirkuszos plakátjaihoz, vagy Tarlós megafonozásához. Nagyinterjú!

Bécsben a lakások csaknem egyharmada önkormányzati tulajdonban van, és a város a magáncégek bérházépítési programjait is támogatja, hogy kordában tartsa az albérletárakat. Videó!

Twitter megosztás Google+ megosztás