A kormánynak kutya kötelessége, hogy kihozza Afganisztánból az ott rekedt diákokat

2021.09.03. 08:12

Főleg, mivel életük azért van veszélyben, és azért is kényszerülnek bujkálni, mert hazánkban tanultak, hogy hazájukon segítsenek.

Szerdán robbantottuk a hírt (bár lehet, hogy egy másik bréking kicsit kitakarta), hogy  az azonnali újságírója, Rédl Boglárka megtudta, több mint egy tucat, a múltban Magyarországon egyetemre járó afgán diák került végzetesen veszélyes helyzetbe az országban, miután a tálibok napok alatt megszállták annak minden sarkát.

A cikkből kiderül, hogy a diákok azért félthetik az életüket, mert ugyan az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) és más magyar intézmények jóvoltából sokáig hazánkban tanultak agronómiát – olyan szakterületet tehát, ami hazájuk számára már csak a heroinkereskedelem alapját képező mákföldek felszámolása és a szárazságok mérséklése miatt is fontos saját hazájuknak. Azonban magyar vízumot a külügytől mégsem kaptak a monstre, kabuli mentési akcióban.

Viszont mivel mindezt nyugaton tanulták egy világi egyetemen, így elmondásuk szerint a magát most éppen „toleránsnak” hirdető radikális iszlamista rezsim szemében könnyedén célpontokká, árulókká válhatnak.

Egyikük éppen a Magyarországon töltött ideje miatt az amerikaiak kivonulása alatt már meg is kapta, hogy ő „a keresztények kémje”.

A dolog azért is sokkszerű, mert éppen Magyarországnak amúgy létezik a keresztény üldözöttekért felállított hivatala is, és még ha csupán a tálibok szimpatizánsai és a nekik besúgó afganisztániak is állítják egy volt diákunkról midezt, azért erre a helyzetre is állhat az újszövetségi intelem, mely szerint

„aki meg akarja menteni életét, elveszíti. Aki elveszíti értem és az evangéliumért, az megmenti életét.” (Mk 8:35)

Ebben pedig nincs expliciten leírva, hogy csupán keresztény lehet ilyen, az is elég ha valaki Krisztusért hal meg.

Persze még ez sem kellene a belátáshoz. A spiritualitáson túl elhangzottak itt egészen konkrét, földhözragadt ígéretek is. Például egyenesen magától Orbán Viktor miniszterelnöktől, aki még cikkünk megjelenése előtt azt találta mondani az ügyben:

„Magyarország azokat az afgánokat is kihozza [Afganisztánból], akik életveszélyben lehetnek, mert együttműködtek Magyarországgal az elmúlt tizenöt-húsz évben.”

Nos, éppen ez a helyzet. Most lehet tehát felvenni az amúgy a kormány által brüsszeli vitákban vagy a kormánymédia által liberális osztrák újságírók ellen is előszeretettel lóbált külügyi fokost, és megmutatni, nem olyasféle fából faragtak minket, mint akikkel szórakozni lehet: kiállítunk annyi vízumot például, amennyi szükséges, addig veri Szijjártó Péter két szabadság között az asztalt – például a tálib rezsihez különösképpen bejáratos török barátainkon keresztül, amíg ki nem hozzák azokat a diákokat, akik tényleg csak tanulni és fejlődni látogattak hozzánk, majd visszatértek hazájukba és ott keményen dolgoztak is, míg egy nap minden össze nem omlott.

Most pedig félni és bujkálni kényszerülnek miattunk. Nem gerillák, nem martalócok, hanem agronómusok. Nem pusztítani, csupán az élettel törődni tudnak.

Ez már csak azért is a legalapvetőbb kötelességünk, mert ha hideg fejjel és realisztikusan falra hányt borsónak is tekintjük az fentebb idézett orbáni maximát (és miért ne tekintenénk annak? Mindannyian jól tudjuk, hogy minden szóbeli ígéret elszáll biztosítékok nélkül), még akkor is ott van mindaz, amiről Kardos Gábor szerzőnk nem rég olyan plasztikusan írt.

Az Afganisztánt megszálló, kihasználó, mérhetetlen korrupcióval és nyugati kegyetlenkedéssel, drónozással tönkretevő, majd végül kényszerből azt mégis az ellenség martalékává tevő, húszéves afganisztáni kalandban az elejétől fogva, és aktívan részt vettünk.

Most, hogy vége az egésznek, mégsem bújhatunk a függöny mögé, mint valami botcsinálta Polonius, akit még leszúrni sem igen érdemes.

Ez a mi háborúnk is volt. Általunk választott, különböző magyar kormányok sorozata küldte oda honvédeinket, bérelte fel tolmácsaikat és igen, engedélyezte az afgánok magyarországi tanulmányait is.

Annyit élcelődött a napokban a kormányzati kommentelő-elemző és társai is Biden elnök vélt bénaságán. Miközben azonban mi 90 embert hoztunk ki (ami önmagában persze a legnagyobb elismerést érdemli), a többiek összesen 100 ezret, ennyi menekülő – ilyen rövid idő alatt talán még sohasem jutott ki egy ilyen veszélyes helyzetből.

Ezért – a számos, óriási cserbenhagyás ellenére – most tisztelet illeti az amerikai kormányt.

A miénket pedig csupán akkor lehetne maradéktalanul elismerni, ha ezekért a fiúkért még egyszer, utoljára a segítő kezet nyújtanánk ki,

hogy aztán végre mi is békén hagyjuk ezt a szerencsétlen sorsú országot.

Ha nem tesszük, minden, a kabuli válság alatt megfogalmazott éles kritika és ígérgetés egészen pontosan annyit ér majd, mint minden egyes eddigi miniszterelnökünk üres ígéretei az afgánoknak 2002-es katonai részvételünk óta. Másként fogalmazva pedig annyit, amennyit Orbán szeptember 1-i, szlovéniai muszlimozós kommentárja az onnan várható menekültek kapcsán: pontosan semmit.

Tóth Csaba Tibor
Tóth Csaba Tibor az Azonnali újságírója

Történészdiplomával rendelkezik, de 2013 óta főleg blogol, 2015 óta pedig újságcikkeket is ír. Sokszor Európáról és a Közel-Keletről. Az Izrael-párti sajtó kedvenc magyar firkásza. Eléggé baloldali.
Facebook
Twitter

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek